6. fejezet - Tanítás

Aznap este Angela nyugtalanul aludt. Bár Dorina felajánlotta, hogy vele marad és aludhatnak együtt, de a lány nem akarta. Szerette a barátnőjét, de nem bírta volna elviselni, ha miatta baja esik. Ráadásul úgy tűnt, hogy Dorina mindent tudni akart Christenről mert egyfolytában csak róla kérdezett. Angela már belepirult a saját feleleteibe is, pláne, hogy Christen szinte itta minden szavát, és úgy nézett rá, ahogy eddig talán még soha. Ezért, amikor a barátnőjéék távoztak, nemhogy neheztelt, de inkább fel is lélegzett kicsit.  Aludni azonban sehogyan sem tudott. Sokat forgolódott, mire úgy döntött, hogy felkel, és csinál valami értelmeset. De alig emelkedett  meg, mikor visszahőkölt, mert majdnem beleütközött Christenbe, aki ott ült az ágy szélén, és éppen őt nézte.
- Á! Muszáj a frászt hoznod rám? - kérdezte Angela a homlokát dörzsölgetve, egészen halkan. Haragudni akart, de be kellett, hogy vallja, tetszett neki az angyal leplezetlen, gyermeki kíváncsisága.
- Muszáj! Különben nem látnám azt az ijedt arcot, amit vágsz. - Kis szünetet tartott, majd fürkészőn nézte a lány arcát. - Nem tudtál aludni?
- Nem, és egyáltalán nem is vagyok álmos.
- Akkor legalább tanulhatunk.
- Oké, persze – felelte Angela. - Tanuljunk.
Christen fellebbent, és onnan nézett a lányra. - Mit érzel? Szerinted én jó vagyok?
- Persze. Angyal vagy. - A kérdés egyszerűnek tűnt, így a válasz is egyértelmű. Ám Christen a fejét rázta.
- Nem minden angyal jó. Vagy te Vajkot annak érzed?
- Nem, nem tudom – felelte Angela elgondolkodva. - Fogalmam sincs.
- Nincs semmi megérzésed? Tőlem nem féltél azelőtt sem, Vajk pedig azonnal elborzasztott. Nem vetted észre?
A lány a messzeségbe nézett, és próbálta felidézni az akkori érzéseit. Emlékezett az arcokra, a vonásokra, a hangokra. Christen tekintete megbízható volt, Vajké azonban tele volt haraggal és gyűlölettel, ahogy a hangja is. Ez megérzés lenne? - Az arcod, a szemed és mindened jó, egyáltalán nem nézel ki gonosznak. Vajk pedig igen.
- Tehát azt mondod, hogy ránézésre állapítod meg valakiről, hogy gonosz?
Angela vállat vont, és úgy felelt. - Igen.
- Nem! - vágta rá az angyal, és az ágy végére szállt. - Az arc csak mimika. Aki tud vele bánni, ezek szerint bármit képes elhitetni veled. A gonoszság belülről fakad. Egy átlagos embernek meg kell ismernie a másikat ahhoz, hogy ítélkezni tudjon felette. De van, akinek akkor sem megy. Te viszont, képes kell, hogy legyél megérezni a gonoszt!
- Mégis hogyan? Annál a koporsóknál álló fickóról sem érzetem, hogy démon.
- Pedig ez nagyon egyszerű. Nézz magadba! Láss az érzéseiddel, az érzékeiddel! Csak hunyd le a szemed, és egyszerűen érezz!
Angela kezdte megérteni, hogy miért kell folyton becsuknia a szemét. Hiszen a legtöbb emberfeletti lénynek nem a szeme, hanem a többi érzékszerve igazán erős, ahogy például az angyaloknak a gondolat ereje. Így aztán minden utasításnak eleget tett, és bár nem volt túl egyszerű, de a benne lévő erők és csodák, lassan felszínre törtek. És ahogy egyre többet tudott, az érdeklődése is úgy nőtt. Tudni akart mindent, és használni a megszerzett erőt. Christennel pedig egyébként is élvezetes volt a tanulás, mert olyan nyugodt magabiztossággal magyarázott és vezette át a lányt egy-egy képesség felszínre hozatalakor, hogy még maga Angela is elámult rajta.
Valamikor hajnal felé, a lány már egyre tompábbá vált, és úgy érezte, lassan képtelen odafigyelni bármire is. Aludni azonban nem akart, ezért lefeküdve az ágyra, a plafon alatt lebegő angyalt nézte. Motoszkált benne néhány kérdés, amire választ várt, és úgy gondolta, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy feltegye őket.
- Tudod, azért nem értem, hogy az angyaloknak miért éppen rám van szükségük, hiszen én csak egy egyszerű ember vagyok. Biztosan akadna más, aki sokkal erősebb nálam.
Christen nem felelt, még a száját is összehúzta egészen keskenyre, így azonban Angela kénytelen volt folytatni az ezidáig egyoldalú beszélgetést. - Vagy Vajk lázadása miatt? A lázadó angyalok ennyire erősek, hogy akárki nem küzdhet ellenük?
- Lázadó angyalok mindig is voltak, és mindig is lesznek – mondta Christen elgondolkodva.
- Akkor ez most miért más? Vagy minden lázadáskor egy ember segít?
- Dehogy! - Christen az ablakhoz rebbent, és kinézett rajta. - Gyere ide! - szólt, és amikor Angela feltápászkodva odasétált, az ablakon át a holdra mutatott. - Látod a holdat, milyen fényesen ragyog? - és miután a lány bólintott, kissé arrébb bökött, néhány sötétebb felhőre. - Látod azokat a felhőket? Jönnek, kicsit eltakarják a holdat, és mennek tovább. Nem okoznak viharokat, nem tesznek kárt semmiben és senkiben. De ha jön egy náluk ezerszer nagyobb és sötétebb felhő, ami eltakarja az egész holdat, hatalmas esőt zúdít a földre, árvizet okozhat, sok élőt és élettelent elpusztít. Érted ezt?
- Igen, értem. Tehát Vajk egy hatalmas, és sötét felhő – nyugtázta, és odafordult az angyal felé. - Valóban én lennék a megoldás? Nem érzem magam valami erősnek egy bukott angyallal és démonjaival szemben.
- Pedig az vagy, hidd el!
Angela vállat vont, majd visszafeküdt az ágyba, és megpróbált elaludni. A gondolatai azonban össze-vissza kavarogtak, és nehezére esett lecsillapítania őket. Végül valamikor négy óra tájban mégiscsak elnyomta az lom. De nem aludt jól, mert hirtelen furcsa álom tört rá. Hatalmas angyalsereget látott, és érezte, tudta róluk, hogy gonoszok. Az élükön ott szállt Vajk és kacagott, valami eszement gonoszsággal. Egyre közelebb és közelebb értek, mikor hirtelen megnyílt a föld.
Angela felsikoltott, majd verejtékezve felült az ágyon.
- Mi az? - kérdezte Christen ártatlanul, miközben a lány is tudta, hogy az angyal a fejébe lát, tehát az álmát is látnia kellett. Mégis automatikusan válaszolt, szinte még az álom hatása alatt.
- Rosszat lmodtam.
- Csak álom – felelte Christen, de azért odaült az ágy szélére, és a lányt fürkészte.
Melánia is benyitott, és ijedten sietett a lányához. Ő is az ágyra ült, és rémülten fogdosta Angela homlokát. - Mi történt kicsim?
- Semmi, csak rosszat álmodtam. - Angela elfordította a fejét, mert mindig is utálta, ha a homlokához érnek, és babusgatják.
- Mégis mit? - Az asszony hangja tele volt aggodalommal, de nem csak az álom miatt, hanem mert attól félt, lánya örökölte az apja jósló álmait. - Mégis mi volt az az álom?
- Semmi különös.
- Mi-volt-az? - tagolta Melánia, jelezve, hogy addig úgysem hagyja békén, amíg elé nem mondja.
Angela felsóhajtott, és nagy vonalakban elmesélte az álmát. Egy percig sem aggódott amiatt, hogy az anyja komolyan fogja venni. És ahogy sejtette is, Melánia a fejét rázva felállt, és mosolyogva simogatta meg a lánya haját.
- Ez csak egy rossz álom, semmi több. Próbálj meg aludni,. És el fogod felejteni - azzal ki is sétált a szobából.
De Angela cseppet sem nyugodott meg, mert ő tudta, hogy mindez maga a valóság, nem pedig véletlenszerű álomkép. Révetegen Christenre nézett, mintha csak a választ várná.
Az angyal az ablakhoz rebbent. - Már nincs sok időnk. A lehető leghamarabb elő kell hoznod magadból mindent.
-Mégis hogyan, mikor azt sem tudom, hogy micsodát?
- Majd holnap – felelte az angyal. - Most inkább aludj.
- Könnyű azt mondani – dünnyögte a lány, de azért szófogadóan az oldalára fordult, és behunyta a szemeit.