10. fejezet - Igazi érintés

Az elkövetkező órák történése annyira ismerős volt a számára, hiszen szinte ugyanazt csinálta végig, amit nemrég az édesapja halálakor. Kihívta a mentőket, válaszolt a kérdésekre, és elhárított minden segítséget. Mikor pedig lecsendesedett a ház, bevonult a szobájába, és összetörten leült az ágyára. Hiába akart erős lenni, a könnyeit képtelen volt elapasztani.

Christen odaült mellé, és lágyan megfogta a kezét. - Sajnálom – suttogta halkan, de a lány csak a fejét rázta.

- Az én hibám! Nem szabadott volna egyedül hagynom, hiszen tudtam, hogy a démon a hatása alá akarja vonni.

- Nem vagy hibás! Édesanyád nem volt elég erős, képtelen volt ellenállni.

- Az égre Christen! Ez nem így működik. Meg kellett volna védenem.

- Most már hiába rágod magad rajta, mert nem tudsz változtatni.

Angela csak ekkor kapcsolt, és vádlón Christenre nézett. - Te tudtad, igaz? Te mindvégig tudtad, és ezért akartad, hogy a múzeumba menjünk. Így volt? - a hangja élesen csengett, és fel is állt az ágyról, kirántva a kezét az angyaléból. Ám Christen nem felelt, ezért a lány még jobban feldühödött. - Tudtad! Hát persze! És ahelyett, hogy szóltál volna, hagytad, hogy mindez megtörténjen. Mégis miért? Miért engedted?

Az angyal felrepült, és az ablaknál állt csak meg, majd kinézett rajta. Látta a végtelent, a mindenséget, és tudta, most már nincs visszaút, most már teljesen őszintén el kell mondania mindent. Ezért lassan visszafordult, és egy mélyet lélegezve nézte a lányt. - Igen, tudtam, hogy ez fog történni.

Nem értem! - rázta a fejét Angela. - Akkor miért nem szóltál? Megakadályozhattam volna.

- Dehogy! A sors ellen nem hadakozhatsz. Anyukád egész életében gyenge volt, és egyáltalán nem élt feddhetetlen életet. A sorsa az volt, hogy Darel által vesszen el.

- De mégis miért? Miért van az, hogy meghal mindenki akit szeretek? Miért?

- Nos, azt hiszem, hogy ez így nem egészen igaz.

Angela egy őrült kacajt hallatott. - Még, hogy nem igaz? Az égre Christen! Már senkim sincs. Nincsenek nagyszülei, sem szüleim. Egyedül vagyok.

- Nem, nem vagy.

- Nem? Ezt meg miért mondod?

Christen elmélázott egy darabig, majd lehunyta a szemét. - Te nem ember vagy.

- Mi? Hogyan? - nézett végig magán Angela, és még a karjába is belecsípett. - Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is az vagyok. - A hangja egyszerre volt dühös és gúnyos.

- Most az vagy, de... nem voltál az.

Angela a lehető leghiggadtabban odasétált az angyal elé, és a szemeibe nézett, a fogai közt préselve ki minden szót. - Mégis mi voltam azelőtt?

Az angyal felsóhajtott, mert tudta, már nem titkolózhat tovább. - Néhány száz évvel ezelőtt. A Sátán hatalmas angyalsereget toborzott magának. Ereje nagy volt, és egyre nőtt. Az embereket a hamis prófétákkal állította a maga oldalára, mert meg akarta dönteni a Mindenható hatalmát. A háborúban Vajk és Markus a Sátán oldalán küzdött, és te voltál a Mindenható hatalmi seregének fővezére. Halálos sérülést kaptál, ezért a Fejedelemség úgy döntött, hogy leküld a földre, hogy itt élj. Itt voltál a legnagyobb biztonságban az ellenségtől. Újra és újra megszülettél és élted az aktuális életedet, már évszázadok óta.

Angela hitetlenkedve lehunyta a szemeit egy pillanatra, majd ismét Christenre emelte könnyáztatta tekintetét. Már a nyelvén volt, hogy viccnek titulálja ezt az egész mesét, mikor eszébe jutott az a furcsa szöveg, amit Darelnek mondott, az a sok képesség, amiket tudott, és az angyallátás, ami elkísérte születése óta. Nem, mindez nyilván nem lehetett véletlen, mégis olyan hihetetlennek tartotta, hogy beletelt néhány percbe, mire képes volt feldolgozni. Csak állt és bámult maga elé, miközben próbálta felidézni az emlékeit. De nem ért el mást, csakhogy ismét rátört a keserű fájdalom, amitől a könnyei újra az arcát áztatták. Visszaballagott az ágyhoz, leült, és kezeibe temetve az arcát megszólalt. - Miért ilyen nehéz?

- Azért, mert sokáig voltál ember. Sokkal szélsőségesebbek az érzéseid.

- Az érzéseim – dünnyögte a lány. - És mégis hányan haltak meg miattam eddig?

- Nem, ez nem így van. Eddig sikerült elbújtatnunk téged, de most, hogy Vajk ereje növekszik, már nem lehet. És felesleges is lett volna, hiszen hamarosan itt az idő, hogy megvívjuk a csatát. Persze azt hittük, hogy több időnk van még, de valami történhetett, mert Vajk gyorsabban kapja az erőt a Sátántól, mint ahogy kellene.

- Sátán? Erő? Csata? Te meg miről beszélsz?

- A Sátán száműzettetett és bezárattatott ezer évre, azután a harc után, amiben megsérültél. Azt reméltük, hogy nyugtunk lesz tőle egy darabig, de a prófécia megjövendölte, hogy erejét hamarosan egy fenevadnak fogja adni, aki majd helyette fog küzdeni. Majd jő még egy fenevad, aki az első nevében cselekszik majd, és ők vívják meg a harcot a Sátán helyett. Az a két fenevad Vajk és Markus, és a birodalmat akarják, hogyha majd a Sátán kiszabadul, átvehesse az uralmat. Ezért van szükség rád, mert a te hited, tudásod és erőd azelőtt is győzelemre vezette a mieinket.

Angela még mindig a fejét rázta. - Nem hiszem el ezt az egészet.

Christen odament a lányhoz, leguggolt elé, és a térdeire téve a kezét, a tekintetét kereste. - Sajnálom, de előbb-utóbb meg kellett, hogy tudd.

- És most mi lesz? Most mit várnak tőlem odafentről? Változzam át? Vagy mit tegyek?

- Még semmit, mert még erősödnöd kell. A hited megingott, így nem jöhetsz vissza.

- Vissza? - suttogta Angela, és az angyalt fürkészte. - Ilyen leszek én is? Lesz szárnyam? Nem fognak látni az emberek? Nem tudnak megérinteni? Nem fognak szeretni?

- Szeretni? - Christen tekintete ellágyult, és egyik kezével megsimogatta a lány arcát. - Hiszen téged mindenki szeret. Te egy angyal vagy. Hiába van most ember alakod, angyali a viselkedésed, a kinézeted, mindened angyali. Még a mosolyod is. - Ujjai Angela szájához értek, és mosolyra húzták a piros ajkakat.

A lány ettől halkan felkuncogott, és csak nézte, nézte Christent. Szerette volna megölelni, hozzábújni, de nem tudott. Felemelteugyan a kezét, de ahogy az angyal arcához ért, az ujjai belevesztek a fejébe, ezért vissza is húzta őket, és fájdalmasan behunyta a szemeit. - Annyira jó lenne, ha hozzád bújhatnék.

Christen elengedte a lányt, és lehajtotta a fejét. Nem felkelt, és Angela ezt visszautasításnak vélte, ezért hirtelen felállt, és átgázolva az angyalon, szinte rohant a fürdőszobába. Kétségbeesetten, fájdalommal telve dobálta le magáról a ruhái, és mikor beállt a zuhany alá , már képtelen vot visszatartani az ismét rátörő zokogását. Még a langyos víz jóleső zuhataga sem tudta csillapítani fájdalmát és magányát. Vigaszra vágyott, valakire aki szereti, aki a karjaiba zárja, és akit ő is átölelhet. De Christen érintése valótlan volt, és cseppet sem nyugtatta meg. Most ennél jóval többre volt szüksége, hogy a lelke, a hite ugyanolyan erőssé váljon, mint azelőtt.

Christen a zuhanyfüggöny előtt állva nézte a lány körvonalát, és sokáig még a tekintetét sem tudta levenni róla. Tetszett neki amit látott, és képes lett volna elnézni az idők végezetéig.

Miután Angela kilépett a zuhany alól, ügyet sem vetve Christenre, a szobájába sietett, felvette a pizsamáját, lekapcsolta a villanyt, és némán befeküdt az ágyába. Hiába próbált azonban uralkodni feltörni vágyó érzésein, a sírás újra és újra elkapta. Siratta az apját, az édesanyját, Petert, és azt a lányt, aki valójában nincs is.

Hirtelen egy kéz puha ujjait érezte a karján, de ez az érintés más volt, mint eddig, egészen emberi. Angela hátra akart fordulni, hogy lássa, de Christen szorosan tartotta. - Ne! - suttogta, és egész testével odabújt a lányhoz, hogy magához vonva ölelhesse át.

Angela megérintette a kezet, és az ujjai most nem vesztek bele, hanem meg tudták érinteni, fogni, simogatni. Pont ez volt, amire vágyott, ami erőt és hitet adott naki, mert érezte, hogy van aki szereti, aki mellette van, aki megvédi, és aki csak érte ég.