"Ez nem mese. Színtiszta fantasy, úgyhogy hidd csak el minden szavát."

                                                                                                Stella May 

"Bezártam a magányt egy üvegbe, hogy amikor nagyon egyedül érzem magam, legyen társaságom."

                                                                      Amina, Azar erdejének őrzője

  Hajnalodott. Amina szerette a domb tetején kiálló sziklán üldögélve múlatni az időt. Gyakran gubbasztott ott, és csak nézte a falut. Igazából ő maga sem értette, miért jár ide, hiszen nem érzett semmit azok iránt  az emberek iránt. Csak azt tudta, hogy amikor idejön, a gondolatai kitisztulnak, és megnyugszik. Ahogyan most is. Volt valami az emberekben, ami vonzotta, talán az, hogy neki is volt keze és lába, még ha kissé másmilyen is. Néha eljöttek az emberek az erdő közelébe, persze nem túl közel, de ilyenkor hallotta őket beszélgetni, nevetni, látta, ahogyan kézenfogva sétálnak. Az ő kezét még sosem fogta meg senki szeretetből, legfeljebb ha kapaszkodni akart valamibe az illető. Szomorúan nézett le a völgybe, mely még békésen az igazak álmát aludta. A hajnali szellő játékosan meglebbentette hosszú, zöld haját, és bársonymoha ruháját, aztán továbbállt. Amina szórakozottan felvett egy apró faágat, ami úgy két méterre volt tőle, majd hosszú indáit visszahúzva, bekapta. Ropogtatta egy darabig, aztán sóhajtott egy nagyot. Háta mögött, a domb másik oldalán elterülő sűrű erdő némán hallgatott.

Mivel a nap első sugarai kezdték rózsaszínre festeni az égboltot, ideje volt indulnia. Annál is inkább, mert odalentről hangos kakaskukorékolás érkezett, jelezve Szabadvölgy lakóinak, hogy ideje ébredni. A lány lassan felállt, kinyújtóztatta furcsa végtagjait, és néhány szökkenéssel elindult vissza, az erdő felé, abban a hiszemben, hogy senki sem látja.

   Bár úgy tűnt, a faluban mindenki alszik, az egyik ház csöppnyi ablakából egy kíváncsi barna szempár követte Amina mozdulatait. A fiatal, alig húsz esztendős Ylenol gyakran kileste a különös, hosszú hajú lényt, akinek karcsú, nyúlánk sziluettje egészen elvarázsolta. Ennyit látott belőle, ugyanis valahányszor megpróbálta követni, az szőrén-szálán eltűnt, csak néhány zöldes ködfolt maradt utána. A fiú tudta, hogy az erdőből jön, és valami megmagyarázhatatlan vonzalom támadt benne a lány iránt. Főleg ilyenkor, amikor annak tartása, és mozdulatai szomorúságot árasztottak. Valami végtelen magányt, amit nagyon jól ismert, mert ő is magában hordozta.

   Miután az alak szokás szerint eltűnt, Ylenol nagyot sóhajtott, és gyertyát gyújtott, hogy felöltözzön. Keskeny arcára halvány fény vetült, megvilágítva búskomor tekintetét. Megvetette az ágyát, ami szinte az egyetlen bútordarab volt a pórias szobában, eltekintve az apró asztalkától, amin a gyertya állt. Miután magára húzta a ruháit, csendesen kiment, vigyázva, hogy ne ébressze fel az apját. A késő tavaszi, hűvös levegő érintésétől libabőrös lett, de jólesően szívta magába.  Elvégezte az összes teendőt, ami az ő feladata volt ilyenkor az állatok körül, majd a kis házikó mögé sétálva, még egyszer felnézett arra a helyre. A reggeli fények már tisztán kivehetővé tették a kerek dombtetőt, ami éjjeli feketesége után lassan zöldre váltott. A kiálló sziklán megcsillantak a nap első sugarai, Ylenol számára mégis üresnek tűnt az egész, anélkül a lény nélkül. Kedvetlenül ballagott vissza a házba, ahol az apja már a reggelijüket készítette, tojást sütött, és teát főzött a tűzhelyen, az apró konyha sarkában.  Jöttére megfordult és szelíden nézett a  fekete hajú, nyurga fiúra, akinek le kellett hajolnia, hogy be ne verje a fejét az ajtófélfába.

 - Jó reggelt fiam. Korán keltél - mondta Reidlos és lejjebb húzta a teavizet. Vastag szakállán megtelepedett néhány csepp pára, s a reggeli álmosságtól arca még kissé duzzadt volt. Vászoninge ujját feltűrte, hosszú, fekete varkocsa a vállán pihent.

 - Nem is aludtam. Megint itt volt az éjjel - felelte a fiú. Az apja nem felelt, csak vetett egy komor oldalpillantást a fiúra, aztán dobott néhány fadarabot a tűzre. Pontosan tudta miről beszél a kölyök, de nem volt kedve vitázni. 

    Ylenol jól ismerte az férfi véleményét erről a témáról. Mint mindenki, ő is tudott az erdő furcsa teremtményeiről, de nem akart kapcsolatba kerülni velük. Élte a maga egyszerű kis életét, és ezt várta a fiától is. Keményen dolgozott, hogy mindenük meglegyen, földet művelt és sok állatot tartott. Ám hiába a parasztélet, a visszahúzódás, Reidlos termete és kiállása elárulta valódi énjét. Harcos volt. Katona, aki egykor bátor szívvel és kiapadhatatlan hévvel védte királyát és országát. Bármennyire is szerette volna, ezt nem titkolhatta, egyszerűen lerítt róla az erő és a tekintély. Kissé komikusan is hatott, ahogy a tojást kavargatta a lapát kezeivel, meg ahogy forgolódott a tűzhely körül a robosztus testével. De nem panaszkodott, és legfőképpen sohasem sóhajtozott, mint a fia. Miután az étel elkészült, asztalhoz ültek, és szótlanul elfogyasztották.

 A délelőtt aztán gyorsan eltelt, kimentek a földre dolgozni, majd délben visszahúzódtak a házba a hőség elől. A fiú el is aludt, s mire felébredt, az apja már újra kint volt, így köszönés nélkül indult a nagyszüleihez, megjavítani a tetőt, rozoga kis viskójukon. Ahogy benyitott a falu végén található, dülöngélő kerítés kapuján, rögtön megpillantotta a nagyapját, aki a tornácon üldögélt. Ráncos fején még itt-ott kókadozott néhány ősz hajszál, csontos, májfoltos kezei reszketve emelték szájához a maga  faragta pipáját. De tekintetében még mindig olyan tűzben égett, hogy képes volt a nála sokkal fiatalabbakat is elijeszteni. Néha meg is tette. A kapu nyikorgásának hangjára az öreg lábainál heverésző fekete-fehér szőrcsomó felpattant, és vidám farkcsóválással üdvözölte az érkezőt.

 - Elbmin, kiskutyám! - simította végig az állat selymes bundáját Ylenol. - Mi újság, te juhászok gyöngye?

A kutya boldogan nyalta végig a hátát simogató kezet, aztán hirtelen a fiú mögé került és szinte beterelte az udvarba.

 - Még tudja mi a dolga - nevetett az öreg is az állatra nézve, majd maga mellé invitálta az unokáját: - Gyere, ülj le vén nagyapád mellé, fiam. Apád merre jár?

 - Kint van a határban. A kukoricával bajlódik - huppant a lépcsőre Ylenol. - Meg amúgy sem valami beszédes mostanában.

Az öreg nagyot szívott a pipáján, aztán résnyire szűkült szemekkel a hegyek felé nézett, ahol Eón távoli tornyai meredeztek vészjóslón.

 - Apád jó ember - szólalt meg halkan -, és valamikor egy jó király jó katonája volt. Nem az ő hibája, hogy így alakultak a dolgok, de bizonyára nagyon bántja. Légy türelemmel vele, fiam.

   Ylenol bólintott, majd pillantását ő is Eónra szegezte. Az öt toronyból álló monstrum valaha jobb időket élt meg, fenséges és pompás volt, mára viszont fenyegetőn emelkedett a környező falvak fölé. Régebben még Szabadvölgy is a királysághoz tartozott, de amióta a hitvány és aljas Yarg az uralkodó, minden megváltozott. Olyan súlyos terheket rótt a falvakra, hogy Szabadvölgy úgy döntött, nem kér belőle, és önálló lesz. Inkább vállalták egy esetleges támadás veszélyeit, és az önfenntartást, mintsem behódoljanak egy zsarnoknak. Szálkák voltak ők az új uralkodó szemében, ám az mégsem mert rájuk támadni. Ennek az volt az oka, hogy a völgyben élő családfők igen erős és tapasztalt harcosok voltak, az előző királyságból. Amikor szeretett uruk - Azar - szörnyű vadászbaleset áldozata lett, Yarg - aki addig a tanácsadója volt - önhatalmúan, saját magát jelölte ki királynak, utód hiányában. Ám hamar kiderült hogy rossz vezető és gonosz ember, ezért az Azar eszméihez hű katonák összefogtak, és együtt vonultak ki Eón falai közül, nem kérvén az új uralkodóból. Ebben a csendes völgyben telepedtek le családjaikkal, messze a sötét szívű királytól, így legalább a büszkeségük megmaradt.

Ylenol gyűlölte azokat a hatalmas tornyokat, inkább a tekintetét is elfordítva, a nagyanyja iránt érdeklődött az öregtől.

 - A konyhában van, menj csak be - intett a fejével a nagyapja, még mindig gondterhelten fürkészve a messzeséget.