Amikor hallgatni volt muszáj1.

             Azon ködös decemberi estén, amikor az orromon túl csak messzelátóval láttam, akkor történt meg az a dolog, ami miatt most szenvedek, és szégyenkezek. Pedig nem kellenne, mert nem tehetek róla. Csak épp a szomszédba mentem át - alig öt háznyira  tőlünk ám amikor hazafelé jöttem  három  férfi elrabolt.. .Otthon az uram és a fiam, és én nem tudok haza menni egy óra , két óra már elindultak keresni. Mentek a szomszédba hova indultam de ott megmondták , hogy már legalább mésfélórája hogy elmentem. Közben a bombák hullottak az égből. Rosszat sejtettek, és elmentek a rendőrségre hogy bejelentsék eltünésemet. Ott szinte röhögve fogadták , hogy mit akar, ha asszony elmászkál lámpagyujtás után, különben is  hol van meg húszonnégy óra kogy kerestessük, - most háborus időkben.

           Engem, autoba raktak elvittek, a nagy ködben és sötétben ,ismeretlen helyre. Valami, elhagyatott raktár lehetett.  Kint esni kezdet a hó nagy pelyhekbe , hogy még annyit se lássak mint amenyit  addig láttam. Szerbül beszéltek ,  de csak nagyon keveset, Az volt az érzésem hogy, hogy elváltoztatjak a hangjukat, vagy az álarc, változtatja el. Próbáltam felismerni őket de nem tudtam azonositani senkivel sem: Megerőszakoljuk mondták. Ekkor rúgni marni, harapni kezdtem de ez is csak hiábavaló gesztikulássá vált mert időközben megkötöztek. Bár ne tettem volna,mert egy olyan erős ütést kaptam, az arcomra , hogy elájultam. Még éreztem  hogy szétfeszitik a lábaimat,  és éreztem a behatolást is, és azután  az érzékszerveim meg szüntek müködni mert nem éreztem semmit. 

            Mikor magamhoz tértem, már hajnalodott. Apró csillagokat láttam, előbb azt hittem hogy csillagos eget látom  de rákellet jöjjek hogy nem,mert hol előjöttek hol meg eltüntek. Csak képzeletem festett csillagokat a képzeletem egére. Fáztam hideg volt, és hó csak egyre  hullott.

             Amikor szétnéztem , már csak két embert láttam, részegek voltak, és ott feküdtek a szénába. Meg próbáltam megmozdulni. Szörnyü fájdalmaim voltak, fájt a derekem a fájt a fejem és fájt a lábam köze is.Többször is végig mehettek rajtam gondolkodtam, és meg akartam nézni a férfiakat, hogy nem  ismerem- e fel valamelyiküket. De nem voltak ismerősők. Fázni kezdtem és belebujtam a szalmába,Semmi mozgás, több literes és félliteres űveget láttam eldobva magam körül, de nem tudhattam hogy  melyikből ittak. és melyik az  amelyik már régebben hever ott.

             Minden mozdulatomra hatalmas fájdalom hasitott belém, még soha nem éreztem ilyet. Ahogy világosodott  tajkozódni kezdtem, de nem  ismertem fel semmi. Mikor kivilágosodott, magamra  néztem. A ruhám cafatokra tépve rajtam, és a legkisebb mozdulatpróbálkozásra is  azt éreztem, hogy szétszakadok, és csizmámat is elvitték, legalábbis én azt hittem  egészen addig amig az ajtóban meg nem találtam.

             Csak a fejem  tudtam forgatni , forgattam is, még felfedeztem néhány  eldobott iskoláskönyveket, és füzeteket. Ahogy nézegettem a füzeteket, ismerős névre lettem figyelmes, Mirko Szavics, ez a kisfiu az én fiammal járt az iskolába de bombatalalat érte a házukat és meghalt.Elgondolkodtam, hogy kerül ide fűzet, és egyáltalán hol vagyok. Mély álomba zuhantam, a szalmában, és imadkoztam hogy, szabaduljak meg ezektől a hóhéroktól. Még álmodtam is a kisfiuval, amint az enyémmel együtt jatszanak. Ő szerb volt és  mi meg horvátok. Ezt sokáig nem is tudtuk, mert mindkét nyelvet beszélték és beszéltük mi is.

              Hangokra lettem figyelmes , de csak félálomban, és botladozó  imbolygo lépéseket hallottam , meg valami káromkodást. Majd egymást biztatták hogy menjenek el, mert lehet hogy én meg halltam, és abból még bajuk származhat. Újabb bomba támadás pusztitott végig a falun.

               Vártam a percet a pillanatot hogy elmenjenek, számoltam minden másodpercet, amig hallottam  hogy elcsoszognak. Imádkoztam és átkozódtam, és közben probáltam felállni, de a legnagyobb igyekezetemre sem sikerült  csak felülni. De a fájdalom nem szünt meg, csak vonszoltam magam a szalmában, a kijárat felé. Közben már teljesen megvirradt de a nagy ködtől ne lehetett, tavolabbra látni. Találtam egy botot és annak a segitségével feltápászkodtam. Prőbáltam  járni de nagy fájdalmaim voltak.

               Erőt vettem magamon, és elindultam, az ajtő irányába . Utközben megtaléltam a lajbimat amit szintén letéptek rólam. Magamra vettem, már nem fáztam annyira, Gondolataim vissza tértek a három elrablómra. Vajon miért tették?- vajon kinek ártottam?- én vagy a gyerek, netán a férjem.Ezek kérdések üzték egymást , a fejembe, anélkül hogy  rájöttem volna hogy mibe voltam én hibás,  Közben kiértem az  utcára, lebombázott házak sora fogadott, és egyáltalán nem ismertem ki magam.Nem tudtam hogy merre vittek, és azt sem hogy mennyi ideig. Lemostam magam hóval,a bugyimat nem találtam sehol, valószinű hogy letépték rólam. Csak imbolyogtam, és nem tudtam merre induljak.