A Gyönygyössy tanya 

           Emberemlékezet óta  a Gyöngyössyek birtokában volt az a tanya. A kollektiv gazdálkodás is csak annyiben érintette, hogy egy kicsit összebb húzta magát. Nem volt ott semmi különös, hacsak Pali bácsit nem nevezzük annak, aki megjárta, Ukrajnát a Don kanyart, és mindig  köpött egy nagyot, amikor szóba jött. Ettől már csak akkor köpött nagyobbat ha valaki Sztalin Jóskát szóba hozta. Tudta ő hogy miért, mert elvitte őt is katonának. Mert azt még megértette volna, ha a hazát megy védeni , de egy idegen országot egy idegen a hatalmat , hát ki hallot még ilyet. Mondta,  megállás nélkül az öreg, ha ilyesmi  szóba jött. Volt úgy hogy kétszer is megtöltötte saját termesztésü  dohánnyal a pipáját, és el is pöfékelte miközben sorolta az állomásokat ahol meg álltak, és történt valami.

            Még véletlenül sem tévedett volna, úgy beleivódott az agyába minden állomás minden történet. Emlitetta Csernobilt , Krasznodárt, még  miélőtt az atomrobbanás történt.Sokat beszélt a Szamosról, az áradásokról, amikor nem nézte a viz, hogy meddig vannak a házak épitve, sem azt hogy milyen magasra. Ott élt mindig Pali bácsi feleségestől már hatvan esztendeje, és pontosan tudta hogy mikor kell kiköltözni, de hogy honnan azt senki sem tudta. Való igaz, váratlanul soha nem csapott le  rájuk a viz, pedig tudott meglepetést okozni, nem is keveset.

             Fenn a parton állt a házuk, de nem jól mondom, mert házak álltak ott,legaláb öt,  meg az istállok, és gazdasági épületek. Egykor mindegyikbe laktak családok, de lassan kihaltak belőle, újak meg sohasem költöztek oda. Nem is csoda, mert négy kilóméterre volt a várostól, és   egyáltalán nem hallattszott  el odáig a világ zaja. És ők nagyon szerették a csendet. Nem beszélve, a kertről , ahol annyi gyümölcs fa volt - soha nem kellett kérni, csak nyugodtan  megállni letépni egy almát  , egy szőlőfürtöt, és meg enni. Ritka volt ott a látogató, és ha volt azt szivesen látták, és nem engedték el az éppen szezonjába lévő néhány darab gyümölcs nélkül. Ez volt fenn a parton, lent a mederben legalább két kilométer hosszan elnyúlva volt a  porond, a viz magasságától függően. Amelyiknak ez aljába, méteres  harcsák voltak foghatók akkor mikor annak volt a szezonja, kérész virágzáskor.

          Ide jártam én , harcsázni, és egyéb halakat fogni, minden szabadidőmben, kutyámmmal Csibésszel, és egy kerékpárral. Akkora nyugalom fogott ott el, hogy legszivesebben elaludtam volna ott helyben. Már többször találkoztam egy lánnyal aki szintén kutyával maga mögött volt és  karikázott lefelé vagy felfelé. Úgy hozta sors, hogy amikor,a lány jött felfele kerékpárral, és a kutyával, én akkor mentem lefelé. Más alkalmakkor,meg éppen forditva, a lány ment lefele, amikor én tekertem felé. Egy idő után ahogy a kutyák barátkozni kezdtek én is oda köszöntem a lánynak , hogy szía. Fogadta  és elmosolyodott- megálltunk-  és megjegyezte , hogy kutyák hamar összebarátkoztak. Megkérdeztem, hogy hivják a kutyáját, Pengő, mondta barátságosan és az is egy világos szőrü vizsla volt. Az enyémet meg Csibésznak. Na most már, ha még a saját neved is megmondanád  akkor igazán boldog lennék. Én Zoli vagyok. Klári, és nyújtottuk  egymás felé a kezünket. Finom tapintásu keze volt , és ezt meg is jegyeztem. és még tartottam egy kicsit a tenyérét a tenyerembem. Nem igyekezett elhúzni.  Aztán elköszöntünk, minden mellékgondolat nélkül. Én legalábbis nem gondoltam semmire egészen addig ameddig leértem a partra. Majd lehúzódtam egészen a porond aljáig, ahol akkora nyugalom szállt meg , hogy már - már elaludtam. De jött Pali  bácsi , kezében egy marék szilva, amiből nekem is jutatott. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, mire Pali bácsi megkérdezte , hogy van-e kapás, amire én azt válaszoltam hogy nincs, mert a halaknak a vendéglőből hozzák manapság a kaját. És máris megindult a beszélgetés, amit most én irányitottam, mert rákérdeztem Pali bácsira, hogy ki az a lány aki az előbb ment felfelé ?

- Az idén már sokszor volt itt - szoktam neki is régi dolgokat mesélni,nagyon élvezi.

- És mikor nem mesél neki Pali bácsi, mit szokott csinálni?

- Hát jatszik a kutyájával, úsznak együtt, utána meg kifeküsznek a napra, olykor szét néz és még a melltartóját is leveszi ha úgy véli hogy nem látja senki. Néha megnyilik  ő is - a múltkor mesélte , hogy szakitott a barátjával mert ő imádja kutyáját és Palija meg nem. Így mondta Palija - nem vettem magamra . Sokszor nagyon szomorúnak látom , máskor meg olyan vidám. Én nem tudok eligazodni rajta. De hát nekem nem is kell - jajj hagyja már a múltkor is megjártam,  mert elmeséltem  az asszonynak azt a meltartónélküli űgyet, ő meg úgy lehordott , hogy azt sem tudtam hogy melyik lábamra álljak. Hát kell ez nekem ? Kell a fenének.

          Egy ideig aztán nem is találkoztunk, kérdeztem is Pali bácsit hogy mi van Klárival , hogy nem jön, le. Nem tudta.  A rákövetkező héten viszont, hétfőn sőt kedden is találkoztunk. Ekkor még  a puszta véletlennek itéltem a dolgot,  de amikor szerdán és csütörtökön is találkoztunk, akkor más biztosra vettem hogy ez már nem lehet véletlen. Utána már egyszerüen  vártam a délutánt, hogy tekerjek  lefelé a Szamosra, mert úgy össze melegedtünk, hogy meg kinált a szendvicséből., amit illendőségből elfogadtam, de nem használtam ki, hogy megegyem tőle. Akkor már annyira együtt voltunk , hogy homokot szórtam a combjára és le is töröltem, sőt azt is ami a szemérem dombjára szemtelenkedett.

          Ekkor már a a fürdőnadrágomban bevetésre kész állapotban volt, a szerszámom, és már szinte kinézett  annak felső szegélyén. Gyengéden  át öleltem és megcsókoltam, és közben lebabráltam, róla melltartóját. Nem tanusitott semmi ellenállást , ezért egy tüzetes körultekintés után, levarázsoltam róla a tiszta fehér fürdőnadrágját  is.  Lassan becsúsztam,  egy keskeny  résen ,és már azt is élvezte .  Aztán következett egy lassan gyorsuló mozgássor, egészen addig amig átvette az ütemet, és együtt mozogtunk. Közben  lebukóban  volt  a nap, befejezte az napi tevékenységét vidékünkön. Mi is elernyedtünk, és csak hinni mertük, hogy a lemenő napon kivül nem látott bennünket senki más.

          Még öleltük csókoltuk egymást, amikor azt láttuk hogy vizsláink is követték példánkat. Ekkor összenevettünk és búcsát intettünk az eltünni készűlő napsugárnak. Ilyen sokáig sosem  maradtunk lent a Szamoson, de utána még, igen, egészen az ősz beálltáig.