Amatőrök vagyunk

           - 8. -

Szeretitek a happy end-el végződő meséket? Amikor a végén, a szőke herceg, hosszas párviadal végén legyőzi a hét fejű sárkányt s végül elnyeri a csodaszép hercegnő kezét? Gondolom, ez járt a fejetekben akkor is, amikor elkezdtétek olvasni a kis regényem.
Azonban egy valamit elfelejtettetek. Ez nem olyan mese. Ugyanúgy mese, ugyanúgy végződni fog, de nem jól. A küldetésre kapott 1 nap, ugyanis éppen, ebben a pillanatban lejárt. Az égbolt sötétkék takarót húzott magára, apró sárga csillagokkal feldíszítve. A királynő palotájának, legmagasabbik toronyában,  ahol  a kosztól és patkányoktól hemzsegő, vár börtön található, hőseink  vártak a végső ítéletre.
 - András is elárult minket - szuszogta erőtlenül, Tibor. - Már megbántam, hogy bele rángattalak titeket is ebbe a hülyeségbe.
Eszter, aki nemrég tért magához, könnyes szemekkel nézett fő hősünkre.
 - Nagyon sajnálom, hogy kiabáltam veletek. Legfőképpen azt, hogy terhet jelentettem számodra, Tibor. Olyan voltam, mint egy hisztis liba és ezt be ismerem. Tudom, most már ezen nem tudok változtatni, de utólagosan is bocsánatot kérek tőled!
Tibor egy halvány mosollyal megköszönte társának az őszinteséget, majd László búsabbnál is búsabb hangja hallatszott.
 - Eszter, te veled semmi probléma nem volt. Aki igazán hátráltatta a csapatot, az én voltam. Mindig csak dühöngtem és barátságtalan voltam. Veszekedtem veletek, pedig csak azt akartam, hogy Tibor eljusson minél előbb a sárkányhoz, de nem gondoltam hogy így végződik minden. Bocsáss meg nekem Tibor, én vagyok mindennek az oka!
Eszter halk sírását lehetett ezután hallani. Ezt az érzést, lehetett látni mindannyiójuk arcán, de a falhoz feszített lánc, melynek mindkét végei a csuklójukra volt erősítve, még abban is meg akadályozta őket, hogy össze ölelkezhessnek. Pedig az segített volna mindegyikőjükön.
 - Azt szerettem volna - kezdte rebegve William. - Ha te lettél volna, az én tanítványom. Mindig is arról álmodoztam, hogy mester lehessek, méghozzá a te mestered Tibor. Mert te igazi bátor ember vagy, aki képes, még az utolsókig is küzdeni. Meg van benned az akarat erő, ami sok emberből, hiányzik.
 - Ez így igaz! - erősítette William véleményét, László. - A bátorságod a szívedből ered! Te adtál nekünk bizalmat ehhez a küldetéshez! Te voltál az, aki megmentett minket Furiontól!
 - Te mutattad meg nekünk, hogy melletted, nincs félni valónk! - szipogta Eszter.
Bár Tibor, a könnyeivel küszködött, mégis boldog volt, hogy utolsó perceit, a társaival - már úgy is fogalmazhatok a barátaival - tölthette.
 - Én is köszönettel tartozom nektek! Mellettem álltatok jóban-rosszban! Senki a Földön, nem kívánhat nálatok jobb társakat!
Ezután mind a négyen csöndben néztek maguk elé Már csak egymás megkönnyebbült szuszogásait hallhatták. Talán ettől jobban lettek, hogy kinyílvánítoitták egymásnak a véleményüket, elvégre sok mindenen mentek együtt keresztül.
Gondolataikat, a talpuk alatt remegő talaj zavarta meg. Hamarosan a falak is bele remegtek, a láncok pedig hangosan csörögni kezdtek. Hirtelen, valami erősen bele ütközött a toronyba, méghozzá akkora erővel, hogy a torony tetejét, egy az egyben leszaggatta. Tiborék feje fölött már nem volt tető, s amikor felnéztek az égre, nem akartak hinni a szemüknek. Több száz sárkány libbent el felettük, szinte méterekre a fejüktől.
 - Mi a franc folyik itt? - üvöltötte kétségbe esetten László.
 - Megtámadtak minket! Mindenki meneküljön! - rontott be hozzájuk hirtelen egy fehér köpenyes őr.
 - Köszi, rendes vagy és elárulnád, hogy megláncolva hogy kell? - förmedt rá William. - Mert az erőmet nem tudom használni ebben a koszfészekben!
A következő pillanatban egy hatalmas tűz golyó tartott feléjük, ami elől esélyük nem lett volna elhajolni. Amikor már olyan közel járt, hogy Tiborékról szó szerint égett le a ruha, a börtön őr eléjük ugrott és egy varázs szerű kéz mozdulattal egy hatalmas kerek víz burkot képzett maguk elé. A tűzgolyó, szivacs labdaként pattant róla s vissza verődve, éppen célba is talált egy sárkányt.
 - Ez igen! - bólintott elismerően William. - Ki vagy te hogy ilyenekre vagy képes?
Az őr ekkor a többiekhez fordult, majd egyúttal a maszkját is levette, ami mögül egy fiatal arc mosolygott rájuk.
 - Ócsai Norbert vagyok!
Norbert rögvest kiszabadította Tiborékat és kivezette őket a vár börtönből. Amikor elhagyták a tornyot, leértek a királyi udvarba, ahol már ezernyi fehér köpenyes őrt láttak fel fegyverkezve, elől pedig G. P. Smith királynő kiabálta nekik a küzdelemre bíztató beszédjét. Tiborék azonban nem vehettek részt a meghallgatásában, ugyanis Norbert úgy húzta őket, mintha épp el akarná rabolni a kis csapatot.
 - Nem megmondtam, már az első részben, hogy a sárkányok tüzet okádnak? - okoskodta Tibor, amire társai csak maguk elé legyintettek.
 - Hová megyünk Norbert? - kérdezte William.
 - Felviszlek titeket a királyi terembe, ott biztonságban lesztek!
 - Rengetegen vannak, ekkora tömegen sosem jutunk fel! - zihálta Eszter, aki a rohanása közepette, többször is feér köpenyesbe ütközött.
 Nem sokára, egy újabb tűz golyó tartott feléjük, ami azonban célt tévesztett s az őrök toronyába csapódott. A robbanás fülszaggató volt és halálos. A szana szét robbanó téglák, több őrt is kivégeztek, majdnem Tibort is eltalálta az egyik, de Norbert ekkor szétnyitotta szárnyait, és elütötte fő hősünk orra elől.
 - Köszönöm, Norbert! - lihegte Tibor.
 - Ne nekem köszönd, hanem Igó N. Krisztiánnak!
Tibor elmosolyintotta magát, majd követte a  fiatal szárnyas őrt.
Amikor már a palota kapujához értek, váratlanul eléjük ugrott egy nagyobbacska szárnyas alak. A sárkányok tűz golyói okozta, hatalmas füstfelhő szinte elárasztotta az eész udvart, éppen ezért nem tudhatták meg rögtön, hogy ki állta az útjukat.
Majd ekkor az illető kisétált a füst felhő közül. Kate Pilloy volt az, arcán pedig a tőle megszokott, gúnyos mosoly.
 - Eljött a vég órája! - suttogta rejtélyesen, miközben mind végig Tiboron voltak a szemei.
 - Azt te csak hiszed! - csóválta neki a mutatóujját William, aki elsőként támadta meg a sasnőt.
 A férfi, ökölbe szorított kezekkel rohanta le Katey-t, miközben körülötte, egyenkjént szakadtak ki a téglák a falakból s olvadtak össze egy nagy gombócba. Ám mielőtt azt neki vághatta volna ellenfelének, Kate felugrott és abban a pillanatban sassá alakult.
William megtorpant, ugyanis nagyobb energiát kellett felhasználnia, az általa összegyűjtött tégla gombóc elhajítására. Kate nyílegyenesen repült neki a férfinak, de már elkésett. William torka szakadtából felkiáltott, s ebben a pillanatban a téglák, mind nekicsapódtak. Kate tehetetlenül zuhant be a füst felhő mögé, s még a kapu is bele remegett ahogy neki csapódott.
Eszter örömében tapsolni kezdett, s odarohant Williamhez. S megcsókolta. Ettől persze mindenki ledöbbent, de legfőképpen William.
 Kate nemsokára elő vánszorgott, s ha a füsttől, teste alakját nem is, de a bosszút már látni lehetett az arcán. Amikor átalakult s célba vette áldozatát, William azonnal el  lökte magától Esztert. A védekezésre, azonban már nem volt ideje. Kate nekiugrott Williamnek és a magasba emelte. Hosszú, éles karmai a férfi torkára fonódtak s egy hangos reccsenés után, már élettelenül hajította vissza őt, társai elé.
Eszter felsikoltott, Tibor, László és Norbert pedig lélegzet elakadva nézték halott barátjukat. Ezután Kate még egy csúnya beintést mutatott Tiboréknak, majd ismét sassá változott.
 - Ez nem igaz! - dühöngte Eszter. - Én megállítom!
 - Ne tedd! - állt elé László. - Téged is meg fog ölni!
Amíg Eszter és László vitatkozott, addig Tibor szemtanúja lett a királynő fogságba ejtésének. Két fekete köpenyes alak kényszerítette térdre Smith királynőt, méterekkel odébb, pedig egy negyedik készült rá lőlni egy hatalmas puskával.
 Tibor szó nélkül elrohant hogy segítsen a királynőn, egy hang azonban feltartóztatni próbálta.
Ne tedd Tibor! Már nem tudod használni!
Tibor nem engedett a hangnak, még csak meg sem hallgatta, rohant ahogy csak tudott. Egy ügyes tigris bukfenc következtében, hátba rúgta a királynőt szorongató két fekete köpenyest, akik messzire szálltak.
 - Te megmentesz engem? - csodálkozott a királynő.
Tibor szerényen biccentett Smith királynőnek, majd egy durranás következtében, elé vetette magát. S ekkor jött rá, hogy a hang, ami megszólította az előbb, William volt.
Ne tedd Tibor! Már nem tudod használnia a képességem! Már nem élek, így te sem tudod használni többé!
Tibor érezte hogy teste kezdi őt elhagyni, és térdre rogy. Rettentő szomjúság tört rá, emellett az egész teste reszketni kezdett a fájdalomtól. Majd miután lenézett, azt vette észrem hogy mellkasa csurom véres. A lövés pontosan ért célba és átlyukasztotta a testét. A királynő kétségbe esetten nézte végig, ahogy Horváth Tibor hanyatt esik, pislog néhányat majd végül, örökre lehunyja szemeit.