„ Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben.”

„ Egy-egy álom hossza néhány perctől akár 40 percig is tarthat, ám nagyon gyorsan elfelejtjük őket.”

„ Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.”

Talán nem is ez a való,
amit létnek hívunk.
Meglehet hogy álmunk igaz,
s ébrenlét a kínunk.

                                                                                     Stella May

Álomcsapda

Honnan tudhatjuk, hogy a valóság nem csak egy hosszú, valósághű álom?

A kicsi nappaliban ültem, félhomályban, mint már annyiszor. Valami elcsépelt, unalmas műsört bámultam. A tévé volt az egyetlen fényforrás az egész házban, ugyanis minden lámpát lekapcsoltam az energiatakarékosság végett.

Kényelmesen terpeszkedtem a kanapén. A szüleim valami megbeszélésen csücsültek és annak ez esélye, hogy nyolc előtt hazaérnek nulla volt. Tehát bőven volt időm a semmit tevésre.

Mikor újabb reklám szakította félbe az eszement képsorokat, bágyadtan a DVD lejátszó órájára pillantottam. A zöld, fényes számok szerint fél nyolc volt, pedig pár perccel előtte, mintha még csak hat óra lett volna.

Lehet elbóbiskoltam. Nagy volt rá az esély, ugyanis elég erős nyugtatókat kaptam az alvászavaraim miatt. Bár az orvos váltig állította, hogy nem lesznek kellemetlen mellékhatások, csak végre nyugodtan fogok tudni aludni.

A nyugodt alvásban mindenképp igaza volt, úgy aludtam mint a bunda. Nyugodtan és egész éjszaka. A kellemetlen mellékhatásokkal kapcsolatban azonban nagyon tévedett.

Talpra tornásztam magam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat.

Épp a szőnyeg felé hajoldoztam, amikor halk kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Majd a hang megismétlődött hangosabban, majd még hangosabban. Mintha apa említette volna, hogy valami ügyfelét várja, a munkáját pedig nem gátolhattam.

Az ajtóhoz mentem és résnyire kinyitottam.

- Jó estét. – nézett rám sunyin egy rossz arcú alak.

- Magának is. – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, már amennyire a gyomromban bujkáló rossz érzés engedte.

- A szüleid? – kérdezte vigyorogva.

- Hamarosan.

- Megvárhatnám őket? – bájolgott, miközben a fejem felett elnézve, a ház belseje felé kacsintgatott.

- Persze. – mosolyodtam el barátságosan. – Az autójában.

- Ó. – őszintén megszeppent, de annak ellenére biccentett és elsétált.

Bezártam az ajtót és kissé görcsösen süppedtem vissza a fotelbe.

A reggeli napfényre ébredtem, s mint már olyan sokszor, idegenkedve pillantottam körbe a halvány sárgára festett szobámban. Az álom a szürke házról, az egysíkú életről már megszokottnak számított. Nem is érintett meg túlságosan. Csak egy visszatérő álom volt.

Kiverve a fejemből a rossz arcú idegent felöltöztem, majd lekopogtam a lépcsőn, hogy megigyam a reggeli kávémat anyával. Anélkül nem kezdőthetett el a reggel.

Lefele menet a tekintetem elidőzött a családi képeken. Minden fotót napsütés aranyozott be, s a család mind az öt tagjának vakító mosoly ült az arcán. Csupa vidámság és kacagás.

Ahogy a boldog arcokat tanulmányoztam, felrémlett egy álom, hónapokkal azelőttről. A szürke házban csak egy családi fénykép volt, a kis előszobában, egy fekete szegélyű keretben. Nem keltett feltűnést, még csak nem is központi helyen volt. Mintha csak azért rakták volna ki, hogy elmondhassák kitették; de annak ellenére ne lássa senki.

A borús képen három ember ült, merev tartásban, beállított pózban. Egy kopaszodó apa, egy ráncos anya és én. A szülők arcára csak-csak rá lehetett fogni, hogy boldog, de az enyémre a legnagyobb jóindulattal sem. Bár az arca ugyanolyan volt mint az enyém, igazából nem láttam meg benne önmagam.

- Kicsim! – anya hangja dallamos csengettyűként hatolt a reggeli derengésbe, visszarántva magához a valóságba. – Kihűl a kávé. – mosolyodott el, majd eltűnt a konyhaajtóban.

Az iskolába már frissen és üdén sétáltam be. Az órák szélsebesen peregtek, s egy szempillantás alatt a biológiateremben találtam magam. A hatalmas, nyitott ablakokon kellemes, nyári meleg áramlott be.

- A párok egyik tagja fogja meg a kémcsövet, a másik pedig öntsön bele H2O-t. – a tanárunk akkor sem ejtette volna ki a száján a víz szót, ha az élete múlt volna rajta.

- A fenébe! – Joan sikoltását hangos üvegcsörömpölés követte.

- Semmi gond. – mondtam, s hamar lehajoltam, hogy összeszedjem a kémcső maradványait.

- Úr Isten! – Joan még az előbbinél is hangosabb sikoltással próbálta érzékeltetni, hogy  milyen súlyos a helyzet. Fogalmam sem volt arról, hogy már megint mi baja.

- Mi van? – kérdeztem értetlenkedve, mire megragadta a csuklómat és felém fordította.

A mutatóujjamba egy nagyobb üvegszilánk fúródott, a vérem pedig feltartóztathatatlanul csurgott végig a kezemen.

- Mindjárt kiveszem. – csacsogta a védőnő, miközben lenyomott egy fehér székre. Megdöbbenve vettem észre, hogy az orvosiban csücsülök. Megpróbáltam felidézni hogy, hogyan kerültem oda, de sehogy sem sikerült. Mintha az a fejezet kimaradt volna.

- Mindjárt elmúlik a fájdalom. – nyugtatott a védőnő, s elhelyezkedett előttem.

- Nem fáj. – feleltem teljes bizonyossággal, ugyanis nem fájt. Azt sem vettem észre, amikor beleállt.

- Biztos sokkot kaptál. – hunyorgott rám, majd össze vissza kérdezgetett és közben a szemem előtt hadonászott. – Add csak a lázmérőt.

Automatikusan a számhoz nyúltam és elcsodálkozva vettem észre, hogy ott az a bizonyos lázmérő. A nővér kezébe nyomtam.

- Nem kaptál sokkot. – állapította meg végül vállrándítva és elfordult, hogy matathasson a mellette lévő tálcán.

- Kicsit fájni fog. – figyelmeztetett, mielőtt az  ujjamba bökte a tűt.

Kissé kábán figyeltem, ahogy a tű egy része eltűnik a bőrömben, teljesen fájdalommentesen.

- Mi volt a suliba? – kiabált anya, amikor egy szemhunyással később beléptem a házunk ajtaján.

- Semmi különös, de mindjárt elmesélem. – kiabáltam vissza, majd felszaladtam a lépcsőn.

A szobámba lépve az első ami szemet szúrt, az éjjeliszekrényemen fekvő digitális óra volt. Kettő óra öt percet mutatott.

Leültem az ágy végébe és szemmagasságba emeltem a jobb mutatóujjam. Idegesített a fehér kötés, miközben azon tűnődtem, hogy édesanyám vagy húgom közeledő lépteit hallom.

Halk lépések hangját hallottam, távolról. Nagyon távolról. Mintha nem is az én világomból hallatszanának.

Kényelmetlen pózban ültem a fotelban. Lassan kinyitottam a szemem. A rossz arcú idegen nézett velem szembe. Megijedni sem volt időm, mielőtt bal kezét a számra tapasztotta, jobb kezével pedig lefogta a kezeimet. Éreztem, ahogy a vér a fejembe tódul és az adrenalin szétárad az ereimben.

Próbáltam felfogni mi is történik, de csak a csuklómon erősödő szorításra tudtam figyelni. Szerencsére a testem ösztönösen cselekedett. Megemeltem, majd lendítettem a lábam. A betolakodó a falnak esett, én pedig lefordultam a fotelból, s hasra esetem.

Alig értem el a földet, már pattantam is fel. Közben pedig bevágtam a fejem az asztal sarkába.

A fájdalom a fejemből kiindulva pillanatok alatt szétáramlott az egész testemben. Úgy éreztem szétreped a fejem, de nem volt időm foglalkozni vele.

Mivel a betolakodó elállta a kifelé vezető utat, a másik irányba iramodtam, majd a sötét folyosó felénél balra vetődtem. Hatalmas szerencsémre nyitva volt a fürdőszoba ajtaja.

Ésszerűbb lett volna egyből a szobámba rohanni, ahol a telefonom van, de az a másik irányban volt.

Lekuporodtam a legbelső sarokba, a WC mellé és imádkoztam, hogy a férfi menjen tovább.

Közben a félelem utolért és csatlakozott a fejfájás mellé. A testem egy szemvillanás alatt csupa libabőr lett, a hideg pedig a gerincemen futkosott.

Kétségbeesésemet csak növelte, hogy a férfi lekapcsolta a tévét, így már az egész ház korom sötét volt.

Felhúztam a térdeimet, átfogtam remegő karjaimmal, s a kezemet kezdtem szorongatni. Nem éreztem rajta az idegesítő kötést.

A felismerés öröme felszabadítóan hatott rám. Lehunytam a szemeimet és az ébredésre koncentráltam.

Az ágyamon ültem, és az éjjeliszekrényen álló narancssárga vekkert bámultam. A mutatók szerint két óra öt perc volt.

Távoli léptek zaját hallottam, majd a kopogás egyre hangosabb lett, s a húgom elviharzott a szobám előtt.

Felemeltem a jobb kezem, hogy intsek neki, de a mozdulat közepénél megmerevedtem. Eltűnt a kötés.

A léptek zaja egyre közelebb ért, majd újra távolodni kezdett.

Mély levegőt vettem, s összeszedtem minden bátorságomat. Csak egy esélyem volt.

Kinyitottam a szemeimet, s remegő térdekkel falálltam. A sötétben csak halvény foltokat láttam. A szemem nehezen tudott alkalmazkodni. Kiléptem a fürdőből, balra fordultam és futásnak eredtem.

Tisztán láttam a bejárati ajtót, az ablakon beszűrődő fényben. A kulcs nem volt a zárban, s az ajtó melletti tartó is üres volt.

Balra fordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Egyik kezemmel felkapcsoltam a villanyt, míg a másikkal elfordítottam a kulcsot. Zihálva fordultam a szobám közepe felé, pillantásom egyszerre a mobil után kutatott. Épp megpillantottam, amikor a kinyíló ajtó a hátamnak csapódott.

Elhajított rongybaba módjára terültem el a szőnyegen.

Az ágyamon ültem és a kötést bámultam, mikor kicsapódott az ajtó, s húgom berobogott. Elém lépett és megszorította kezem.

A férfi lehajolt és megmarkolta a csuklóm. A kezében az egyik konyhakésünket szorongatta. Talpra rántott, aminek következtében kibillent az egyensúlyából.

Kihasználva az alkalmat egy jól irányzott elértem, hogy teljesen elveszítse az egyensúlyát. Neki esett az ajtónak, majd térdre rogyott a küszöbön.

Remegő tagokkal felkaptam a telefont a vekker mellől, s hosszan nyomtam a kettest.

- Igen rendőrség. – hallottam a diszpécser hangját, de válaszolni már nem tudtam. A telefon kiesett a kezemből, amikor megéreztem a hátamba fúródó kést. Éreztem, hogy a valóság számomra véget ér.

Még egy döfés. A fájdalom szétáradt az egész testemben, s térdre kényszerített. Még hallottam a rendőrségi asszisztens hangját az utolsó, végzetes szúrás előtt.

A füleim bedugultak, a látásom elhomályosult, majd teljesen elsötétült a világ.

A valóság örökre elengedett.

- Katey! – az ágyamon ültem, az ablakon besütő nap kellemesen melegítette a hátamat.

Nana a kezemet rázta, s közben egy pillanatra sem állt be a szája.

- Rendben. – mondtam.

- Köszi. – ujjongva megölelt, majd felkapta a szájfényt a digitális óra mellől és kirohant.

Lepillantottam a kezemre. A kötés visszakerült a helyére.

Remegő tagokkal álltam fel, majd a lépcsőn lefele menet azért imádkoztam, hogy az álmomnak, amiben élek szebb vége legyen, mint a valóságnak.

Már ha valaha vége lesz.