5

Madarak vidám énekére ébredtem. Kinyitottam a szemem, de még mindig félhomályba volt burkolózva minden. A talaj nyirkos és hideg volt. Mintha tegnap este még több helyem lett volna a levél alatt. Sehol egy kijárat, be vagyok zárva. Amint megfordultam, vettem észre egy kis nyílást ott, ahol a  levél  a talajt érte. Puszta kezemmel kezdtem el álni a földet azzal a céllal, hogy  olyannyira tágítsam,melyen kibújhatok. A föld még vizes, latyakos volt a tegnapi esőtől, így könnyen el tudtam  két markommal lapátolni. Óvatosan kibújtam a résen. Valószínűleg sokáig tombolhatott még a vihar az éjszaka, mert több letöredezett ág és  száráról leszakadt levél is hevert a földön. Az én átmeneti éjszakai szállásomra  is ráesett egy ilyen ágacska, szerencsémre csak féloldalasan lógott rajta úgy, hogy még ki tudtam magamat szabadítani.

A vihar viszont továbbvonult, fejem fölött ismét kisütött a nap, mely újra kellemesen melegítette átfázott  börömet, fölszívva róla az utolsó vízcseppeket is. A virágok a fejem felett még szebben virultak és árasztották a kellemes illatot, mint az előző nap. A forrásvíz kellemesen csilingelt és a naptól megvilágítva gyönyörűen csillogott. Odamentem, hogy kissé lemossam magamról a sarat, s igyak néhány kortyot. Amint lemostam arcomról a koszt, kitisztult a látásom is. Azt hittem, káprázik vagy valami délibábot lát a szemem. Alig pár lépésnyire tőlem egy hatalmas eperföldet pillantottam meg, melyen óriási eprek ezrei sorakoztak. A gyümölcsök akkorák voltak, hogy valószínűleg egy darab is elég lett volna, hogy dugigegyem magam. Óvatosan megközelítettem a gyümölcsöst, kiválasztottam az érett eprek  egy kisebb példányát és lakmározni kezdtem. Az eper fennségesen édes ízére összefutott a nyál a számban. Mohón harapdáltam a vörös gyümölcsöt, amikor a  fejem fölött dallamos zümmögésre lettem figyelelmes.  Egy óriási  rovar jelent meg a fejem felett,  csíkos testével árnyékot vetve  az alatta elterülő környezetére.

Másodperceken belül ,  zizzenés nélkül  bújtam be  egy levél alá, s onnan vettem szemügyre a zümmögőt. Még a számban tartózkodó gyümölcsdarabkákat sem mertem lenyelni, nehogy ezzel is magamra vonjam a figyelmét. Akármi legyen is ez, én ki nem bújok rejtekhelyemből, az biztos. Szerencsére  az óriás valami nem vett rólam tudomást.  Egyik epervirágról a másikra szállva haladt előre, én pedig bár nagyon óvatosan, de tovább élvezhettem a  fennkölt ízeket.

„Én a te helyedben a méhekhez mennék, de óvakodj a darazsaktól.” Na jól nézek ki. – gondoltam magamban.  Sohasem voltam jó biológiából.  Azt mindig hallottam, hogy az egyik sárga fekete csíkos, a másik pedig narancsszínű. De melyik melyik? Ennek az  óriáslénynek is csíkos volt a potroha, de nem tudtam volna megállapítani, hogy pontosan mi az. Az épp eszem azt sugallotta, hogy ha egy ilyen rovar a virágokra száll, akkor valószínűleg a nektárt keresi, s akkor méhnek kell lennie. S  ha ez  egy méh, akkor  talán megmutathatja nekem a helyes irányt. Ha viszont mégsem az, s darázsként is kedveli az édes nedűt, akkor óvakodnom kell tőle, hisz nagy veszélyt jelenthet számomra, ha óvatlan vagyok és észrevesz engem. Ki tudja, ebben a világban ki mivel táplálkozik. Ha egy hangya át tudja változtatni magát emberi alakba, akkor miért ne gyűjthetne egy darázs is virágport.

Mire az utolsó falat epret is lenyeltem, a rovar olyan tisztes távolságra került tőlem, hogy már nem jelentett közvetlen veszélyt számomra. Még látótávolságon belül  volt,  így jól tudtam követni. Óvatosan elindultam abba az irányba, amerre ő haladt. Lesz ami lesz, gondoltam magamban. Ha ellenség, akkor legalább tudni fogom, hogy hova nem szabad menjek. Gyorsan, ügyesen kellett mozogjak a nélkül, hogy feltűnést keltsek és ne veszítsem szem elől az előttem haladót. Néhol óriási indák alatt bújtam át, megkerülve a piros gyümölcsöket, néhol pedig nagy erőfeszítést kifejtve kellett átmásznom az utamat álló akadályon. Hamarosan ritkulni kezdett előttem az epres, s a talaj is egyre lazább lett lábam alatt. Szinte térdig belesüppedtem a lágy homokba. A nap erősen tűzött a szemembe, homlokomról patakokban folyt a víz . Könnyű szellő fújta át a tájat, s ezzel a finom homokot  ragasztva az izzadtságtól átitatott ruházatomra. Látásomat elhomályosította az izzadtság és a szemembe szálló homok elegye. Kétségbe esve próbáltam követni az állatot előttem, de az gyorsabb volt nálam, s eltűnt a szemem elől.  Fejem fölött nem voltak növények, amik megvédtek volna bárminemű ellenségtől, így minél hamarabb biztonságba kellett húzódnom. Minden erőmet összeszedve haladtam előre, centiméterenként, talán miliméterenként küzdve magamat előre. A nap még mindig erősen tűzött, de nem is olyan messze a fejem fölött ismét gyülekezni kezdtek a viharos, sötét felhők. Ha nem jutok ki időben ebből a sivatagból, s az eső itt talál engem, annak borzalmas következményei lehetnek. A homok az esővízzel keveredve mocsaras péppé alakul át, s akkor esélyem sem lesz a menekülésre. Nem beszélve a szúnyogok eső előtti harci hangulatáról.  Elég egy itteni óriási szúnyog csípése, s én ott fekszek fehéren, az összes véremtől megszabadítva,  rothadásnak kitéve a szabad ég alatt. Amint ez a gondolat végigsuhant az agyamban, a felhő a nap elé húzódva elsötétítette a tájat, s abban a pillanatban meg is jelent a vérszívók első szóvivője  a levegőben. Egyenesen felém tartott. Hasra vágtam magam a földön, arcomat, kezemet betemetve a homokba, azzal védve a ruhától nem védett testrészeimet a szörnyetegtől. Phu. Miliméterre a fejem fölött száguldott el, szerencsére ügyet sem vetve rám. A közelben megpillantottam egy, a homokból kiálló farönköt. Odaküzdöttem magam , s megbújtam alatta.

A viharfelhő gyorsan elvonult , magával szállítva az eddig összegyűjtött esővizet, hogy majd aztán pár kilóméterrel odébb kieressze magából. A nap újra boldogan árasztotta magából a meleget. Fölálltam, leporoltam  ruhámat, s megpróbáltam ismét tájékozódni. Merre is repülhetett az én utikalauzom? Megkerültem a farönköt, s csak ekkor vettem észre a háttérben elterülő káprázatosan szép virágok csoportját. A hátam mögött volt az epres, s előttem a virágok. A zümmögő egyenesen repült, mikor utoljára láttam. Csakis abba az irányba szállhatott. Az előttem levö úton számos farökbe ütköztem, amiket ki kellett kerüljek, de ezek nem okoztak különösebb akadályt.

Amint egyre közelebb kerültem a virágokhoz, melyek hófehéren világítottak a szemembe, egyre jobban kezdtem szédülni. Erős illatuk olyan mélyen hatottak rám, hogy szinte teljesen elbódultam. Ennek ellenére folytattam az utamat. Még mindig nem tudtam, hogy hová megyek, s főleg azt nem, hogy miért, de minden áron ki akartam deríteni.  Éreztem, amint a talaj hintázik alattam, a virágok táncolnak körülöttem, söt még halkan muzsikálnak is. Ezek a virágok nem voltak óriásiak, mint eddig mindaz, amivel itt találkoztam. Ezek éppen hogy csak az ajkamig értek, így arra kellett vigyáznom, hogy véletlenül be ne kapjam őket.  Már a virágos közepe felé járhattam, amikor annyira elszédültem, hogy hirtelen megroggyant a lábam. Ösztönszerűen nyújtottam előre a kezeimet, amint zuhantam előre, igy szerencsére nem estem es. Még épp idejében visszanyertem az egyensúlyomat. Azon kaptam magam,  hogy itt a virágok szirmai alatt jobban érzem magam. Az illat ezek szerint fölfelé szállt, s nem bódított el annyira. Az út további részét négykézlábon tettem meg. 

A nap ismét vörösen izzott, mire kiértem a virágos másik szélére. Számításaim szerint a második napja lehettem ebben a világban. Legalább is most volt másodjára részem abban, hogy az itteni napot nyugodni térni látom. Vajon az én hazámban is ugyanilyen gyorsan telik az idö? Az is meglehet, hogy ott még csak másodpercek teltek el. Ki tudja? Remélhetőleg megtudom valaha.