4

Amikor újra kinyitottam a szemem,  egy számomra ismeretlen táj képe tárult elém.  A vonatban szétáradó szürkeség teljesen eltűnt, sőt a vonat sem volt már sehol a láthatáron. Mindent homályosan láttam magam körül. Megdörzsöltem a szememet, hogy kiélesedjen a látásom, de nem láttam magam körül csak óriási zöld növényeket, amik nyílegyenesen törtek a magasba, elzárva előlem a tájékozódás további lehetőségeit.  A titokzatos idegen nem volt már mellettem, teljesen egyedül voltam. Fáztam, mert a ruhámat teljesen átitatta a víz, ami óriási cseppekben csorgadozott a növények száráról, hogy aztán a talajt elérve jól eláztassa azt, amin jelen pillanatban még én is ültem. Minden erőmet összeszedve megpróbáltam fölállni, közben gyors ütemben kapkodtam magamba a levegőt, ami rettenetesen párás és nyirkos volt.  Mintha ezek a növények saját magukénak tekintenék az oxigént, melyek tisztaságáért ők dolgoztak meg, s most nem szívesen adnák oda azt másoknak.

Azonnal tudtam, hogy küzdenem kell, semmiképpen sem maradhatok ezen a helyen.  A távolban még mindig hallatszott az a kínaira emlékeztető muzsika, amit már a vonatban ülve is hallottam.

Elhatároztam, hogy abba az irányba indulok el, amelyből a hangok jöttek. Pár méterre tőlem megmozdult a növényzet, de nem láttam semmit. Olyan sűrűn voltak egymás mellett a liánok, mintha egy dzsungel kellős közepén lennék. Kezemmel próbáltam utat vágni magamnak, ami rettenetesen fárasztó volt. A növények szélességben meghaladták az én testem szélességét, rugalmasságuk pedig egyenlő volt a nullával.  A ruhától nem védett helyeken bőrömet több helyen fölsértette  a levelek  szinte penge éles széle, de abban a pillanatban minderről nem akartam tudomást venni. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy innen ki kell jussak, méghozzá minél hamarabb. Ösztönszerűen cselekedtem, s magabiztosan, minden erőmet egybevetve vágtam magam előtt az utat. Nem tudom, mennyi ideig haladhattam így előre, amikor azt vettem észre, hogy a növényzet hirtelen megritkult, körülöttem kivilágosodott,  s már egyáltalán nem kell megerőltetnem magam, hogy előrejuthassak.

 Ekkor megálltam.  Virágok csábító illatát éreztem, bár még mindig nem láttam magam körül csak óriásira nőtt füvet, ha egyáltalán annak lehet azt mondani,  ami csaknem a nyakamig ért. A szárak  vastagsága még mindig ugyanolyan volt, mint én magam. Alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Annyi erőm sem volt már, hogy rendesen lélegezzek. Kifulladva, gyorsan kapkodtam magamba a a meleg levegőt, s éreztem, hogy testem egyre gyengül, agyam egyre tompul. Szinte már teljesen tudatom nélkül voltam, amikor hirtelen valami hideget éreztem a mellkasomon, aztán az arcomon. Lágy szellő  süvített keresztül az üde zöld növényzeten. Mély lélegzetet vettem, s éreztem, amint a szokatlanul tiszta  levegő behatol tüdőm minden apró kis zugába. Mint amikor egy fuldokló embernek az utolsó pillanatban odateszik az arca elé a tiszta oxigént, aki aztán megkönnyebbülve nagy mohósággal szippant belőle egy nagyot. Éreztem, amint légzésem lelassul, s fáradt testem minden porcikáját hatalmas energialöket éri. Ismét megszédültem kissé, de az imént még hasznavehetetlen, tompa agyam normálisan működött ismét.  A muzsika fölhangosodott, majd hirtelen elcsendesült, aztán már egyáltalán nem lehetett hallani. Látásom ismét kiélesedett, s láttam, amint az engem körülvevő növények   játékosan, lágyan ringatóztak  ide- oda, s ezzel  enyhe korbácscsapásként verdesték testemet. Nem ütöttek meg igazán,  nem fájt , inkább kellemesen masszírozták mellkasomat. 

Másodpercek töredéke volt az egész.

 Hirtelen vastag, zöld oszlopok sokasságát pillantottam meg, amint óriási cövekként nőttek ki a földből. Ezek valamilyen különleges fák lehetnek. Megpróbáltam megerőltetni az agyam, amely még mindig nem tudott elszakadni a valóságtól, vagyis az eddig általam ismert környezettől. Ekkor még meghitt meggyőződésem volt, hogy az imént hagytam el az őserdőt, s most áttértem  egy sűrű erdőbe. Hirtelen fölpillantottam a fák lombja felé, s meglepődve kellett megállapítanom, hogy azok az oszlopok, amiket én fáknak tituláltam,  nem valami zöld törzsű különleges fák voltak, hanem óriási virágok. Az  általam lombnak hitt zöld pedig a virágok levelei, amik céltudatosan nyújtózkodtak a napfény felé. Fölöttük, az égbolt határán pedig szivárványszínben pompáztak a szebbnél szebb virágok.  Egyszerűen káprázatos volt. Már amennyire   lenntről meg tudtam állapítani, a tavaszi virágok minden fajta változata jelen volt a tulipántól kezdve a fréziáig , de egyes, számomra ismeretlen trópusi virágok is voltak köztük. Olyanok, amiket én eddig csak maximum képekröl ismertem.

 Madarak éneke édesen csilingelt a fülembe, bár körbenézve nem találtam egyetlen kis madárkát sem.

A nap sugarai fölülről csodálatosan megvilágították a virágok szirmait, s át- áttörve egyes helyeken kellemesen melegítették  bőrömet. Már nem voltam vizes, s nem is fáztam. Félelmem eltűnt, mostmár jól és boldognak éreztem magam, bár fogalmam sem volt, hova cseppentem. Életem eddigi része, München, a munkahelyem, a vonat, a céljaim , teljesen jelentéktelenné váltak. Az agyamnak valamelyik kis sarkába húzódhattak meg, s meg sem próbáltak beleavatkozni a jelenlegi eseményekbe. Csak a most volt a fontos és az, hogy minél hamarabb földerítsem az engem körülvevő környezetet és az azzal összefüggő rejtélyt, aminek megoldása kétség kívül az én feladatom lesz.

Lassan indultam tovább a növények között. Kezemmel törtem magamnak az utat a lágyan imbolygó fűszálak között, amik mostmár engedelmesen hagyták magukat oldalra tolni.  Itt is, ott is megmozdult a növényzet. Az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül, de senkit sem láttam. Egyre gyorsabb léptekkel haladtam előre. Nem tudom, mennyi ideig mehettem így egyhuzamban, megállás nélkül. Automatikusan  meg akartam  nézni, hogy mennyi az idő, de a  karórám, amit még a volt barátomtól kaptam, már nem volt a kezemen. Sebaj, nem érdekes.

 A nap már erőteljesen sütött, amikor a magas füvek egyre alacsonyabbá váltak, s fákat, vagyis virágokat is csak elvétve láttam. A talaj megváltozott a lábaim alatt .  Apró kis kövecskékböl álló, laza, vörösösen csillogó homok volt, amely ismét megnehezítette az előrejutásomat.  Megálltam, hogy körülnézzek, nem találok e valakit, akinek a tanácsát kérhetném. Egyedül éreztem magam, fogalmam sem volt róla, hogy hová menjek. Kezemmel egyre gyakrabban törölgettem az arcomon végigguruló izzadságcseppeket. Azon kaptam magam, hogy a szám teljesen ki van száradva, szomjas voltam.

Körbe körbe forgolódva néztem a messzeséget. A távolban, valahol a hátam mögött ismét megmozdult egy fűcsomó, s mintha hangokat is  hallottam volna. Jobb lábammal hátralépve, felső testemet jobbra fordítva óvatosan fordultam meg.

Megrémültem. Egy , a derekamig érő óriási valami  állt közvetlen a hátam mögött, fejét egyenesen a fejem irányába fordítva. Szemével szúrósan bámult a szemembe.

-A hangyák legforgalmasabb és legfontosabb útján állsz éppen. – szólalt meg szigorú hangon.

Honnan szalajtottak téged ide? Itt ezt mindenki tudja és tiszteletben tartja. Mindenki arra törekszik, hogy még véletlenül se akadályozzon meg mást a munkában.

-Elnézést, nem tudtam  - azonnal megpróbáltam oldalazva elhagyni a nevezett útvonalat. Alig ugrottam párat, egy szőrös valamibe ütköztem, amit eddig még nem láttam. Furcsa módon az óriási hangyától egyáltalán nem ijedtem meg, s valahogy természetesnek vettem, hogy megértem a beszédét. De az, ami most jelent meg a szemeim előtt, már egészen máshogy festett. Egy fejjel nagyobb volt, mint jómagam, s testéből óriási fekete szőrszállak ezrei álltak ki.  Szemeivel intően nézett rám. Halk sikoly hagyta el a számat, annyira megijedtem.

- Óvatosabban te! Sietnem kell, mert a szomszéd erdőben ismét történt egy haláleset. Minél hamarabb el kell szállítanom a szegény megboldogultat. – kiabált rám komoran, s azzal el is húzta a csíkot.

Éreztem, ahogy még mindig erőteljesen kalapál a szívem. Az előbbi hangya ismét közelebb jött hozzám.

 – Mi az, te megijedtél az öreg póktól?

Milyen szerzemény vagy te egyáltalán? Hozzád hasonlót még nem láttam errefelé.

-Én... én... –kezdtem el dadogni.  Azt mondtad, hogy az egy pók volt? Ilyen óriási?

- Te tényleg különös egy szerzemény vagy, hallod. Még, hogy az öreg pókapó óriási? Elnézést, de nevetnem kell. Az öreg a családjának mondhatnám legkisebb tagja. A fia például közel kétszer akkora, s nem akarok beszélni más pókcsaládokról. De nem kell betojni, teljesen ártalmatlanok. Kizárólag mindegyik a halotti tetemek elszállításával, vagy pedig a bűnös, halálra ítélt egyedek likvidálásával  foglalkozik. Elég szörnyűen hangzik, de ez az élet rendje. Mindenkinek megvan a maga szerepe a természetben.  Tehát, ha nem tettél semmi rosszat, akkor nincs mitől félni. S most elárulnád végre, miféle szerzet vagy, s honnan szalajtottak ide?

Andi vagyok. Magam sem tudom, hogy pontosabban hogyan kerültem ide. Egy férfi mindenképpen meg akarta nekem megmutatni a saját világát, de amikor megérkeztem, már nem volt sehol. Egyedül jöttem ide abból a sűrű, nyirkos vadonból. Hasonlóan nézett ki, mint én, csak egy kicsit alacsonyabb volt, mély volt a hangja, sötét a haja. Nem láttad valahol? – abban reménykedtem, hogy talán segítségemre tudsz lenni.

 Arra, amit ezután mondott,  egyáltalán nem számítottam. Teljesen meghökkentem.

-Oh, rólad akkor már hallottam. Bizonyára te vagy az az emberpalánta, akinek meg kell mentenie a világunkat az emberek pusztításától. Mostanában mindenki sokat beszél rólad.

-Igen, ember vagyok, mégha nem is palánta. Nálunk a gyerekeket szokták emberpalántának nevezni, én pedig már rég kibújtam a tojás héjából.

- Elnézésedet kérem, olyan fiatalnak tűntél. Meg aztán itt mindenki egy gyerekről beszélt.

-Fiatal vagyok még, de már semmiképpen sem gyerek. Sajnos.

-Bizonyosan Hangya Ferit keresed. Ő az egyike azoknak a kiváltságos helyzetű hangyáknak, akik változtatni tudják a külsejüket. A pletykákra hallgatva ő lett megbízva a feladattal, hogy téged idehozzon. De megbocsáss, nekem mostmár mennem kell.

Testemen végigfutott a hideg. Jól hallottam? Nekem kell megmenteni a ...nem ez nem lehet igaz. Egészen biztosan csak álmodom az egészet. Akárhogy is csipkedtem magam, nem ébredtem fel.

Mire észbe kaptam, a hangya már eltűnt. Megpróbáltam még utánakiabálni, hátha meghallja, s visszatér hozzám még egy kérdés erejéig, de körülöttem minden ismét elcsendesedett. Legalább megkérdezhettem volna tőle, hogy merre találok valamilyen ivóhelyet. Az erdőbe, ahonnan elindultam, nem megyek vissza, az biztos. Előre kell haladnom. Bár csak tudnám, merre is van az! Mivel fogalmam sem volt, melyik irányba lenne célszerű elindulni, egyszerűen a távolban látszódó két égig érő  virág felé tettem meg első lépéseimet.

Óriási virágok, óriási hangya és óriási pók. Az agyamban csak úgy cikáztak a gondolatok. Lehetséges, hogy nem is a körülöttem levő környezet a nagy, hanem én vagyok a kicsi?

Még mielőtt tovább rágódhattam volna ezen, ismét hangokat hallottam. Ez alkalommal nem csak egy hangyát, hanem egy egész csoportot vettem észre. Óvatosan megközelítettem őket. Egy nagyobb kő mögé bújva figyeltem minden mozzanatukat, kihasználva a legkedvezőbb pillanatot, amikor megszólíthatom őket. Körülbelül 10-en lehettek, s közülük az egyik nagyon fontos szerepet tölthetett be, mert mindenki az ő utasításai szerint cselekedett. Miután a főostoros kiosztotta a szerepeket, s mindenki elment a maga útjára, ez egyedül maradva kezdtett el a homokos földön ásni. Előbújtam a rejtekhelyem mögül, s tisztes távolságból megszólítottam.

-Szervus, elnézésedet kérem , amiért megzavarlak a munkádban, csak egy kérdésem lenne.

Amint a hangya meglátott  engem, azonnal abbahagyta a munkát.

-Ki merészeli a munkámat hátráltatni? – szólalt meg gorombán. Felém fordult, s láttam rajta, amint mérge azon pillanatban elszáll, s immán kedves, sőt nyájas hangon folytatta:

-Oh, bocsáss meg. Két lábon járó, ruhákba bugyolált  simabőrű lény. Emberpalánta! Te csakis az Emberpalánta lehetsz!

Furcsa módon ez már a második élőlény volt, aki engem emberpalántának nevez. Eldöntöttem magamban, hogy ez alkalommal nem kezdek el diskurálni e miatt. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, s a tárgyra tértem.

-Azt hiszem igen, az vagyok. Mondd csak, nem láttad véletlenül erre felé... jaj, mit is mondott az a másik rovar?Csak most ne hagyjon cserbe az emlékezetem, -mormoltam magamban- megvan...Hangya Ferit?

- Oh kedves, azt sohasem lehet látni. Mindenki ismeri, de  senki sem látja személyesen. Mindig valami fontos küldetése van.

-Nekem feltétlenül meg kell találnom őt! Ő hozott ide, s most nem tudom, merre menjek, s mit csináljak.

-Én a te helyedben megkeresném a méheket. Ők valószínűleg többet tudnak neked segíteni.

-Azt is meg tudnád nekem mondani, hogy merre menjek? Hol találom őket?

-Én a te helyedben arra mennék, amerre a virágok a legillatosabbak, a fű a legzöldebb és a levegő a legtisztább.

Furcsa válasz volt, nem igazán tudtam vele mit kezdeni, így rögtön tovább kérdezősködtem.

-Az merre van? Hiszen itt minden olyan csodálatosan illatozik, minden kristály tiszta. Itt minden egyszerűen lenyűgöző!

-A helyes utat saját magadnak kell megtalálnod.-mondta, s azzal elfordulva tőlem tovább folytatta az ásást.

-Legalább azt áruld el, merre kell menjek, hogy ivóvizet találjak!

-Látod azokat a virágokat ott, ahol a nap vörös sugarai  már  lassan a földet érik? Ott tiszta vizet is találsz. De óvakodj a szúnyogoktól és a darazsaktól!

Amint a megnevezett irányba pillantottam, vettem észre, hogy a nap már valóban nyugovóban van. Észre sem vettem, milyen gyorsan telt el az idö.  Folytattam hát az utamat a legközelebbi célom, vagyis a távoli virágcsoport irányába. Lépteimet megszaporázva haladtam előre. Mindenképpen oda akartam érni még a sötétedés előtt.

 Célom messzebbnek látszott, mint volt. Igaz, a nap már csaknem teljesen lebukott, mire odaértem, de még nagyon jól tudtam így is tájékozódni. A virágokat elérve azonnal megtaláltam a kis forrást, melyből kristálytiszta víz csordogált. Annyira szomjas voltam, hogy azonnal rá akartam vetni magamat, amikor hirtelen egy szürke árny repült el az orrom előtt. Annyira megijedtem, hogy azonnal behúzódtam egy nagyobb levél alá, ami nemrégiben hullhatott le a fejem fölött magasló virágról. Kiváló menedéket adott. Alig mertem levegőt venni. Attól félve, hogy a szürke valami visszajön és rámtalál, még rosszabb esetben vacsorájának tekint. A levél menedéke alól figyeltem a környezetet. Alig telt el pár perc, a repülő szörnyeteg leszállt közvetlen a víz mellett. Gyanakvóan, sőt idegeit megfeszítve körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, s miután nem látott senkit, odament a vízhez, és hangos szürcsöléssel,  itta a vizet. Mostmár jobban meg tudtam figyelni az állatot. Világos szürke, karcsú teste és hosszú lábai voltak, szárnyai áttetszőek. Alakját tekintve egy szúnyogra emlékeztetett, de a nagysága meghaladta az általam saccolt  méreteket. Megkönnybültem, amikor minden további nélkül továbbrepült. Épp elö akartam bújni, amikor ismét hangokat hallottam. Immán elővigyázatosabb voltam, s azonnal visszahúzódzkodtam a levél alá. Ez a példány is ugyanúgy tett, mint társa. Ivott, és elment. Mindez még vagy tízszer megismétlődőtt. Már teljesen lemondtam arról, hogy én valaha is pótolhatom vízigényeimet.

 A nap utolsó sugarai is alábbmerültek. Egy óriási felhő húzódott a hold elé,  ezzel teljes sötétségbe borítva a tájat. Síri csend volt körülöttem, csak a növényeket mozgatta a felkerekedett szellő. Egy jó ideje nem jött már szúnyog errefelé, így hát kimerészkedtem a levél alól. A szomjúság vakon is odavezetett a forráshoz. Mohón kortyolgattam a jéghideg vizet.  Amint az első kortyok végigmentek  torkomon, kellemesen égették nyelőcsövemet, s éreztem, amint ismét új erő tölti meg testemet.

Épp a számat töröltem meg az utolsó korty után, mikor hirtelen valami teljesen megvilágított körülöttem mindent. Pár másodperc elteltével óriási durranás hallatszott. Ekkor eszméltem rá, hogy valószínűleg villámlott, a puffanás pedig dörgés volt. Mivel időközben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy valószínűleg egy olyan világba csöppentem, ahol minden nagyobb nálam, azonnal tudtam, hogy most a lehető leggyorsabban vissza kell menjek a menedéket adó levél alá, még mielőtt elered az eső. Sohasem láttam jól sötétben, s általában a tájékozódásom is gyakran elveszítettem, ha szürkület után kellett valahová mennem.  Ezt soha nem akarta nekem még a barátom sem elhinni mindaddig, amig egy este be nem bizonyitottam. Egy meleg nyári estén volt, amikor egy sörkertböl bicigliztünk hazafelé a Karl-Theodor Str.-én. A gyalogos járda mellett  húzódott végig a kerékpárút. Bár volt rendes utcai világítás, az előttem levő kerékpár utat nem világította meg rendesen. Rengeteg fekete folt volt, ahol én vakon vezettem  kecskémet. Hiába kiabáltam páromnak hátra, hogy nem látok , ő csak jókat kacarászott rajta. Hirtelen az előttem levő út lefordult balra, elválva az őt követő járdától, kikerülve egy bokrost. Mire ezt észrevettem, már késő volt. Egyenesen a bokrok lombjai között kötöttem ki. Szóval erről ennyit. Most mindenképpen le kellett győznöm ezt a gyengémet, mert ha elered az eső, akkor azt hiszem, nekem annyi.  Szerencsére épp bebújtam a biztonságot adó levél alá, mikor eleredt .Az engem védelmező levélen úgy folyt le az esővíz, mintha valamilyen vízesés lenne.  Láttni semmit sem láttam, így inkább hallgattam , amint esik, s körülöttem mindent eláztat az eső. 

Aztán elnyomott az álom.