3.

Egy teljes hónap telt el. Az időjárás teljesen nyáriassá változott, a rádióban mást sem  lehetett hallani, minthogy az évszakhoz képest ilyen meleg még sohesem volt. A hömérők nappali értéke meghaladta a harminc fokot. Mi lesz majd augusztusban?

Az idei húsvét április  tizennegyedikén és tizenötödikén  volt. Ilyenkor mindig szabadságot vettem ki, s két hétre hazautaztam édesanyámhoz meg három gyönyörű macskájához. Mivel a Bajoroknák a  nagy péntek is munkaszüneti nap volt, így a két hetes szabadságra nem kellett csak nyolc napot föláldoznom. Nem mintha ez sokat jelentett volna, hiszen mindössze ezt a két hetet szoktam kivenni. A többi szabadnapomat addig halogattam, amíg a végén hozzácsatoltam a fizetéshez, s a fele elment  adóba.

Kis szobámat összerámoltam, mindent kitakarítottam. Nem szerettem rendetlenül hagyni a lakást, akármilyen parányi is volt. Mindennek megvolt a saját helye, s ha nem ügyeltem volna a rendre, rövid időn belül be sem tudtam volna tenni a lábam a helyiségbe. Az utazótáskák is már megtömve sorakoztak az ágyamon, mely a szoba jobb oldalán helyezkedett  el a fal mellett.  Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki már alig bírja kivárni, míg megérkezik az ajándékot hozó Jézuska. Minden tíz percben az órámra néztem, mikor jön már el az indulás ideje.

A vonatom  éjjel 11 óra 25 perckor indult. Mivel nem szerettem utolsó pillanatban érkezni, így  negyed 11-kor fogtam a csomagjaimat, s elcipekedtem vele a következő metró megállóig. Még volt egy fél órám a vonat indulásáig, mikor  elfoglaltam a helyemet. Ez alkalommal egy nagy teremkocsiban kaptam helyet. Ennek örültem is, mivel itt, főleg az éjszakai vonaton, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a régi fülkékben. Nagy nehezen föltettem a bőröndömet a csomagtartóra, a kisebbik táskát pedig magam elé a másik ülésre, abban reménykedve, hogy senki sem akarja azt a helyet igénybe venni. Előre lefoglalva nem volt.  Sokan szálltak föl, sok egyetemista utazott hazafelé a tavaszi szünetre, sokan, hozzám hasonlóan mentek haza vagy üdülni a húsvéti ünnepekre, de szerencsére senkinek sem állt szándékában leülni hozzám. Szuper, örvendeztem magamban, amikor a vonat szépen lassan gurulni kezdett, maga mögött hagyva a pályaudvar fényeit.  Talán egy kicsit pihenni is tudok majd reggel fél kilencig, amikor a vonat menetrend szerint megérkezik a Budapest Keleti pályaudvarra. Ettől a kellemes, boldog érzéstől hamarosan meg kellett váljak,  amikor alig pár perces zakatolás után a vonat kerekei ismét nyikorogva lassítani kezdtek. A Müncheni keleti pályaudvarnál egy kisebb fajta csoport szállt föl, ami csupa idősekből állt.  Valamilyen öregek otthonából szabadulhattak ki. A vagonban másodpercek leforgása alatt hangos zűrzavar tört ki. A kis öregek csevegése, kiabálása egy óvodás csoportra emlékeztetett. – Elfi, komm her zu uns,  hier ist noch ein freier Platz. – Nee, danke, ich kann nicht in gegengesetzten Richtung fahren. –Ah, du willst den Joschi nicht alleine lassen. – kiabálták a kocsi egyik végéből a másikba. Hiába, édesanyám is mindig azt mondogatta, amikor még szegény nagymamám ott lakott nálunk, hogy az öregkor a második gyerekkor, csak még rosszabb.

  Bár a táskám által lefoglalt hely szabadon maradt, mellém viszont leült egy meglehetősen magába roskadt öreg bácsika. Míg a csoportjának többi tagja hangosan nevetgélve dobálóztak a szavakkal, ő csak a saját lelki világával lépett kapcsolatba, s mondta magában a dolgokat, mit sem törődve azzal, hogy a háta mögött jót nevetnek rajta. A beszélgetésekből kiderült, hogy ő lehetett az a bizonyos Joschi, akiről a többiek több ízben is karattyoltak.  Megérteni ugyan nem lehetett, miket magyaráz itt magában ,  de minden esetre biztosan nagyon fontos dolgok lehettek, hiszen nagyon meggyőzöttnek és indulatosnak hallatszottak. Na, ezt megkaptam. Máskor ne igyál előre a medve bőrére! – gondoltam magamban , s megpróbáltam az ablak felé nézve nem odafigyelni a kisöregre és társaságára. Sokáig hallgattam akaratom ellenére is a ricsajukat, de valamikor mégis elnyomott az álom.

Már Bécset is elhagytuk, amikor arra ébredtem fel, hogy odakinnt virrad , s körülöttem csend van. Megdörzsöltem a szemem, az esetleg alvás közben megjelenő csipákat eltávolítsam a szemem sarkából, s  hogy élesebben lássak. Megállapítottam, hogy még mindig ugyanazon a  robogó gyors vonaton ülök, mint egy pár órával ezelőtt, tehát nem változott semmi.  Szinte mindenki aludt, csak egy két fiatal pötyögtetett a mobiltelefonján. Gyorsan megnéztem, hogy megvan e mindenem, hiszem könnyen megtörténik vonatokon, főleg ilyen éjszakai járatokon, hogy az utasok az éjszakát átaludva hajnalban arra ébrednek, hogy minden iratuknak és pénzüknek hűlt helye. Szerencsémre mindenem megvolt.

 Úgy látszik, mélyebben elaludtam, mint szándékoztam. A kisöreg már nem ült mellettem, a  csoport valahol már korábban kiszállhatott. De mégsem voltam egyedül.  

A rám meredő szempár azonnal ismerősnek tűnt. Tudtam, hogy már láttam valahol, s azonnal rá is jöttem, hogy hol.

A különös szag ismét megjelent az orromban, s hirtelen ismét úgy éreztem magam, mint egy hatalmas szikladarab, ami egy milimétert sem tud megmozdulni. Éreztem, hogy egy különös érzés fog el.

Még mielőtt bármit is tehettem volna, az idegen férfi megmozdult, s kezét a kezemre téve, furcsa megnyugtató melegséget árasztva magából,  megszólalt. Mély , kristálytiszta hangja kifejezetten érthetö, szinte megbabonázó volt. Lassan, jól artikulálva beszélt. Egy német színészre emlékeztetett, akinél még egy évvel ezelött heti két alkalommal takarítottam esténként.

-Már egy jó ideje ülök itt melletted, s figyellek.

Nagyon kimerült lehetsz, ha ilyen mélyen el tudtál aludni egy ilyen hangos helyen.

Ki maga, s mit akar tőlem? –préseltem ki magamból a kérdést. Le sem mertem venni a szememet róla.

-Mi már ismerjük egymást.

- Elképzelhető, hogy maga ismer engem, de én nem ismerem magát. ... Maga volt az az ember, aki egy hónappal ezelőtt az ír kocsmában egész este engem figyelt, aztán hirtelen eltűnt.

- Igen, én voltam az.

-Nem tudtam mire vélni azt a dolgot azon az estén, nem láttam kijönni az illemhelyiségből. A barátnőm hülyének nézett.

-Hirtelen veszélyeztetve volt a  biztonságom. El kellett tűnnöm. – Ekkor tüzetesen végignézte a vaggont, mintha valakit keresne , majd  egy kicsit halkabban  folytatta.

-Most viszont van egy rövid időm, amikor beszélhetek veled.

Tisztában voltam vele, hogy most óvatosnak kell lennem, hiszen egyedül voltam egy vonaton éjnek idején, ahol bármi megtörténhet. Körülöttem mindenki aludt vagy túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy valamit is észre vegyen a köztünk levő beszélgetésből. Mint egy színpadi jelenetnél, amikor a háttér teljesen lefagy, csakis a két előtérben játszó színész alkotása a fontos. Ahhoz, hogy ignoráljam az illetőt, már késő volt. Mégpedig már abban a pillanatban, amikor reagáltam az első mondatára. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem. Minden esetre megpróbáltam nyugodtnak és magabiztosnak tűnni, bár belül minden porcikám reszketett.

-Velem? Ezt nem értem. És mit jelentsen az, hogy veszélyeztetve volt a biztonsága? Tudja, nekem nincsen semmi kedvem belekeveredni holmiféle sötét,  zavaros  ügybe. –Megfordult a fejemben, hogy talán egy két pohárkával többet ivott a kelleténél vagy esetleg drogos állapotban van. Nem ismertem ki magam ezen a téren, mivel én sem alkoholt nem ittam, sem a drogokat nem próbáltam még ki soha életemben. Hirtelen rájöttem, hogy az a bizonyos szag, ami nem akart eltávozni az orromból, ettöl az embertöl származik.  Lehetséges, hogy valamelyik kábítószernek van ilyen különleges szaga?

- Engedd meg, hogy elmagyarázzam. A mi világunk szoros összeköttetésben áll az itteni világgal. Sajnos ezen a Fölfön az ember többet tesz tönkre, mint amennyit kellene. Nem becsüli meg a számára létfontosságú természetet, felsöbbrendűnek tartja magát az állatoknál, pedig azok is a maguk világában mindazzal rendelkeznek, mint az ember. Látszatra csak ösztönösen cselekednek, a valóságban viszont ugyanúgy  gondolkodnak, dolgoznak és beszélnek. Egymás között megértik egymást, csak éppen az ellenség, vagyis az ember nem érti meg öket. Vegyük példának a hangyákat. Különleges életmódjuk, szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Egy hangyaállam olyan, mint egy emberi nagycsalád. A királynő mindazon hangyák anyja, akikkel együtt él. Az ő feladata a tojásrakás. Lányai a munkások, akik épitkeznek, takarítanak, beszerzik és elkészítik a táplálékot. Ezen kívül ők foglalkoznak a kicsikkel és megvédik a hangyabolyt az ellenségtől.

 Egyes állati fajok már a kezdetek kezdetén fölismerték, hogy az ember rohamos fejlődése hatalmas veszélyt jelenthet a jövőben az egész állatvilágra. Így még időben gondoskodtak róla, hogy maguk között maradhassanak azt a látszatot keltve, hogy agyi képességeik közel sem haladják meg az emberét. 

A legszívesebben fölálltam volna, s faképnél hagytam volna ezt a zavarodott egyént, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy bár badarságnak hangzik  amit s ahogyan beszél, de meg kell hallgatnom. Semmi áron nem akartam neki kimutatni a bennem fölébredő óriási kíváncsiságot, ami egyre jobban úrrá lett rajtam. Magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de valamilyen oknál fogva végig akartam hallgatni ezt az ember, vagy élőlényt, hiszen ebben a pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emberről van e szó.

-Azt akarja mondani, hogy maga nem ember? Mit jelentsen az, hogy a maga világa szoros összeköttetésben áll az itteni világgal? Figyeljen ide! Meglehet, hogy én még nagyon fiatal és naiv vagyok, de azért a mesék világából már kinőttem. Már nem hiszek azokban a mesékben, amelyek olyan földön kívüli életről regélnek, amelyeket a tudósok még eddig nem fedeztek fel! Ne haragudjon, de mindez hihetetlen. – jött ki belőlem hirtelen. Soha sem bírtam elviselni, ha valaki megpróbált hülyének nézni engem. Márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy nézett ki a dolog.

- Megértem, hogy nehéz felfogni egyszerre a dolgokat. Valószínűleg én is így reagálnék a helyedben. Nagyon nehéz lenne szavakba foglalva  mindent elmagyarázni.  Engedd meg, hogy rövid betekintést nyújtsak az én világomba. Ha velem tartanál, akkor meg tudnám mutatni, hogy valójában ki is vagyok én tulajdonképpen, s milyen céllal kerestelek meg pont téged. Velem tartanál?   

Nem volt szándékomban sehová sem menni, s végképp nem egy idegennel, ennek ellenére borzasztóan csábított a dolog. Mostmár minden áron meg akartam tudni, mit is akarhat ez az alak tőlem. Ha ki akarna rabolni, már rég megtehette volna addig , amig aludtam. Ha én meg akarnék erőszakolni valakit, akkor biztosan nem egy meglehetősen teli vonatot választanék hozzá, ahonnan még menekülési lehetőség sincs. Féltem, de  mégsem dobtam el magamtól a lehetőséget, hogy valami új, számomra eddig ismeretlen dolog részesévé válhassak, így folytattam a párbeszédünket.

-Tegyük föl, hogy belemegyek a játékba. Honnan tudjam, hogy hihetek magának?

-Emlékszel arra az estére, amikor egy este egy fekete kis vasjárművel egy széles úton meglehetösen gyorsan hajtottál, amikor hirtelen eleredt az eső, s a gyorsan közeledő kék villogójelzésre letértél a melletted levő autósávba?

Pontosan emlékeztem arra az esetre. Már egy hónapja is eltelt, mégis minden egyes nap rá kellett gondoljak. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, mégis meg voltam róla győződve, hogy  valóban megtörtént. Beszélni viszont nem beszéltem róla senkinek. Erika épp az ellenkezöjét állította, ő nem látott semmit, így jobbnak láttam nem forcírozni a dolgot. Honnan tudhatja ez a valaki, hogy mi történt akkor? Erika megígérte, hogy senkinem sem meséli el azt, ami azon az estén történt. S ha ő egyszer valamit megigért, akkor be is tartotta. Erre mérget lehetett venni. Az idegen jól le tudta olvasni az arcomról a tanácstalanság jeleit.

-Ne törd sokáig a fejedet ezen -  mintha pontosan ki tudta volna olvasni fejemből a benne cikázó gondolatokat. – te jól láttad a dolgokat. Már azon az estén kapcsolatba akartam lépni veled, de sajnos nem sikerült. A magam fajtának is szüksége van oxigénra a megélhetéshez. Mivel a mi világunkban a levegő még sokkal tisztább, mint itt, így rövid idő után kénytelenek vagyunk hazatérni. Annak idején egy forgalmas utcán voltunk, ahol a vasjárművek, vagy autók, ahogyan ti nevezitek őket, ezrei száguldoznak  naponta,  ezzel gyilkos levegőt okádva ki magukból, lassan, de biztosan halálra ítélve a környezetet.

Már a munkahelyedtől követtelek, s csak a megfelelő pillanatra vártam, amikor kapcsolatba léphetek veled a nélkül, hogy téged  halálra ijesztenélek. Az autó szellőztetöjén keresztül akartam bejutni az autóba, ahol aztán emberi alakomat fölvéve megszólíthattalak volna. Terveim szerint akkor alakultam volna át a jelenlegi alakommá, amikor leparkoltál volna a sportclubb parkolójában. Ezzel megakadályozva bármilyen balesetet, amit a hirtelen felbukkanásom előidézhetett volna.  Kis hílyán veszélyes vállalkozásom céljához értem, amikor rámjött egy fulladási roham. Gyorsan  cselekednem kellett. Mivel  átalakulásom folyamata a tervezettnél hamarabb beindult, el kellett  tereljem a figyelmedet rólam, hiszen ebben a pillanatban már te is észrevetted jelenlétemet, még ha aztán nem is emlékeztél már rá.

 Én idéztem elő azt,  hogy hirtelen egy szirénázó rendőrautót láttál közeledni, ami aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Vele együtt én is el tudtam tűnni.

-Este az kocsmában is önt láttam. Nemde?

Természetesen én voltam az. Az a helyiség tömve volt emberekkel, ideális hely lett volna arra, hogy feltűnés nélkül fölvegyem veled a kapcsolatot. Sajnos vannak olyan egyedek az állatvilágban is, melyek nem úgy gondolkoznak, mint mi. Olyanok, melyek csak magukra gondolnak s csakis saját birodalmukat akarják minél hatalmasabbá tenni, s ennek érdekében mindenre képesek. Egyszerüen menekülnöm kellett.

Ismét enyhe szédülés fogott el a hallottak kapcsán. Értelmetlen szövegnek tünt az egész, nem tudtam mit kezdeni az elhangzottakkal, de a kíváncsiságom továbbra sem lankadt.

-Mondjuk rá, hogy hiszek magának.  – magamban azt hiszem, már rég eldöntöttem, hogy hiszek neki, de most végre ki is mondtam.

-Mutassa meg a világát. Mit kell tegyek?

-Ha kinézel a vonat ablakán , a távolban egy vibráló sárgás fényt látsz. Koncentrálj arra, hogy a fény magját is meglásd. Erősen kell nézned, akkor sikerülni fog.

Azonnal megtaláltam azt, amire gondolt. A sárgásan izzó fénycsomó csalogatóan nézett vissza rám. Megpróbáltam olyan erősen koncentrálni, ahogy csak tudtam.

-Konzenctrálj, s lélegezz jó mélyeket a hasadba... – hallottam immár egész messziről. Mintha a vonat belsejéből szürke köd szállt volna egyre följebb és följebb. Nem mertem levenni a szememet a fénycsomóról, de testemen keresztül éreztem, hogy a hideg, szürke piszkos köd szinte már teljesen elárasztja a vaggont, s engem sem lát senki, mint ahogy én sem látom a velem utazókat. Forgott körülöttem a világ vagy én forogtam a közepén, nem is tudom. A vonat zakatoló hangja egyre erősödött körülöttem, míg teljesen fülsüketítővé nem vált. Már azt hittem, hogy nem bírom tovább ezt a hangerőt, amikor  a messzi  távolból  halk, nyugtató zenét, madarak vidám csicsergését és egy patak vidám csobogását hallottam ...