2.

Soha nem felejtem el azt a kora tavaszi estét, amikor barátnőmmel  együtt beléptünk a Candid utca ír kocsmájába. Erika még mindig családoknál takarított, neki nem volt saját autója, így az én szolgálati járgányommal mentünk. Az ír kocsma közelében volt egy rejtett parkoló, ahol mindig volt szabad hely. Nem is tudom milyen oknál fogva nem volt közismert, de Erika ismerte, mivel egy közeli házba is járt dolgozni.  Amint kinyitottuk a szórakozó hely bejárati ajtaját , azonnal megcsapott bennünket az a tipikus kocsmai szag. A keserű dohány és sör szaga keveredve a kávé és az étel émelyítő  illatával. Mind e mellé jött még az izzadság és a  fullasztó meleg, melyet akkor érez az ember, amikor téli kabátban, sállal és sapkával fölszerelkezve belép egy meleg helyiségbe . Kissé megtorpantunk, mikor beléptünk. A kocsma zsúfolásig tele volt. Munkás emberek, akik egy pint sör kiséretében kerestek kikapcsolódást a nehéz fizikai munka után, fiatalok, egyetemisták, akik itt próbáltak kapcsolatokat teremteni a másik nem alanyaival. Fiatal tizennyolc évestöl a hatvan éves nagypapáig minden korosztály megfordult itt. Az egész szórakozóhelyen félhomály uralkodott. Az aztalok, székek sötétbarnán álltak a kiloccsant italoktól és sáros cipőktől szinte befeketített deszkapadlón. A falakat régi faliképek, bekeretezett régi sörreklámok sokassága díszítette. Az asztalokon gyertyák halovány fénye biztosított kellemes hangutatot.   Az ajtótól ballra  fordulva azonnal megláttuk a színpadot, ahol egy középkorabeli férfi állt mikrofonnal az egyik kezében, míg a másik kezével odanyúlt a hangpulthoz. Lehalkította a zenét, ami addig szinte fülsüketítően árasztotta magából a nyolcvanas évek  zenéjét. A zene elcsendesedett, s a moderátor megszólalt:

-Hölgyeim és uraim!  Ma este itt a Dubliner Pubban ismét óriási party várja önöket. Csak ma a  bárnál 50 százalékos kedvezményben kaphatók  John legjobb koktélkülönlegességei.

A remek hangulat és a tömérdek zene alapját pedig ti szolgáltatjátok. A mai nap mottója ugyanis: Karaoke!!!

Ne feledjétek! Mindenki tud énekelni. A dalok listáját,  a jelentkezési lapokat és a  tollakat megtaláljátok az asztalokon. Nem kell mást tennetek, mint a cetlire ráírni a neveteket, a dal címét és eredeti előadóját. Miután ideadtátok, már csak egy kis türelemre van szükségetek, míg fölszólítlak benneteket. De ha jól látom, már meg is érkezett az első énekesünk, Pista személyében, aki egy angol dalt fog nekünk előadni. Crazy little think called love. Let`s go!

A zene ismét felhangosodott. Mi csak álltunk ott egy helyben, s még nem adtuk föl teljesen a reményt, hogy valaki föláll és mi ketten mégis leülhetünk valahová. 

– Nem is tudtam, hogy keddenként itt karaoke szokott lenni. Szólalt meg először Erika.  A mai sporttól valahogy farkas éhes lettem. Azt hiszem, az evést kiverhetem a fejemből. Pedig milyen jó hamburgert lehet itt enni –mondta. Barátnőmet ekkor már öt éve ismertem. Ő volt az, akit először ismertem meg a magyar lányok közül, amikor kijöttem Münchenbe. Tulajdonképpen mindenben különböztünk egymástól. Ő magas és sovány volt, hosszú, göndörödő, barna hajjal. Én amióta az eszemet tudom, mindig is a kilóimmal hadakoztam. Szőke, egyenes rövid hajat viseltem. Már általános iskolás koromban is mindig az a személy voltam, akit csúfoltak az iskolában a duci alakom miatt. Nem tudtam jól táncolni és a fiúk is csak kinevettek, ha észrevették, hogy valamelyik tetszik nekem. Ezzel ellentétben Erika magabiztos volt, s akárhová mentünk el szórakozni, biztos, hogy valamilyen fiú leszólította, vagy ő maga kezdett bele a flörtölésbe. Ezért csodálni és irigyelni tudtam. Talán ezért is alakult ki kettőnk között ilyen meghitt barátság, mert jól ki tudtuk egyensúlyozni egymást.

Ebben a pillanatban a bárpultnál két férfi fölállt. Még csak a kabátjaikat kezdték el fölvenni, mire kapva az alkalmon, gyorsan megböktem Erikát és figyelmeztettem, hogy most aztán gyorsnak kell lennünk. Ugyanis nem mi voltunk az egyetlenek, akik helyet kerestek. Gyorsan odaszaladtunk, jobban mondva odarohantunk a bárpultnál immár üresen álló két székhez. Útközben nem foglalkozva azzal, hogy a vállunkon levő sporttáskákkal és kezünkben a kabátjainkkal  lökdössük az ott álló embereket, kishíján még az asztalokon levő italokat is leverve. Sikerült. Nagy nehezen fölkecmeredünk a magas bárszékekre. Jaj de nem szeretem őket. Mindig attól féltem, hogy nem tudok rájuk fölszállni. Még szinte el sem helyezkedtünk teljesen, amikor megjelet John, a pincér. A bár mögül szólalt meg angol akcentusával: -Hi girls, mit kértek inni? Ma este a chef személyesen készíti el és szolgálja föl nektek a város legzamatosabb koktéljait.

Megköszönve szívélyes ajánlatát szemrebbenés nélkül rendeltem egy nagy szénsavas ásványvizet, míg Erika egy kis Killkenny-t.

Erika rendelt még e mellé egy óriás burgert sült krumplival , én pedig egy pulykás vegyes saláta mellett döntöttem. 

Alig kellett egy negyed órát várnunk, már hozták is a vacsoránkat. Erika azonnal nekilátott. Egyik nagy  falatot a másik után tömte a szájába.  Jó barátnő volt, így azonnal észrevette, hogy én csak ímmel ámmal csipegetek, szinte csak turkálok az ételben. Rögtön meg is jegyezte.

-Már megint fogyózol?

-Fogyózásnak nem mondhatnám. Mondjuk rá, hogy megpróbálom átalakítani az étkezési szokásaimat. A nyaralás alatt ismét fölszedtem egy pár kilót. Jó lenne leadni, nem szeretnék a százasok klubbjába lépni.

-Ah, messze vagy te még attól.

- Van is neked fogalmad róla. Az elmúlt két hónapban egy dekát sem tudtam leadni, sőt inkább szedtem magamra. Lassan úgy érzem magam, mint egy hetven éves öregasszony.  Még a sportnál levő nagymamák  is fittebek nálam.

- Barbara megmondta, hogy azokkal nem szabad magad összehasonlítanod! Ők már harminc éve csinálják heti kétszer ugyanazt a programot. Persze, hogy jobban tudják, mint mi kezdők.

Tudtam, hogy igaza van, s nem is akartam vele vitatkozni.

 Szórakozóhelyeken mindig is gátlásos, visszahúzódó természet voltam, de most valahogy kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Nem a kilóim miatt nem volt étvágyam.  Fogalmam sem volt róla miért, de nem tudtam elhessegetni magamtól azt az érzést, hogy valaki figyel engem. Mivel nem voltam biztos benne, így megpróbáltam elpalástolni a dolgot.

-Oh, ez a kedvenc dalom! –lelkendezett hirtelen Erika, s engem a kínos helyzettől megváltva már fordult is el tőlem a színpad felé, ahol a nagy hangszórók csak úgy harsogták ki magukból a Country roads, take me home... kezdetű dalt.

Mivel ő már nem láthatott engem, igy kaptam az alkalmon, s tüzetesen körülnéztem a helyiségben, hogy valóban figyel-e engem valaki, vagy pedig csak a fáradt agyam szüleménye az egész.  Már majdnem föladtam a keresést, mikor a színpad bal oldalán, a nagy álló  hangszóró mellett megpillantottam egy középkorabeli férfit, aki mozdulatlanul állva, az én irányomba nézett. Első gondolatom az volt, hogy rendkívül fura egy szerzet lehet. Felső testéhez képest elég nagy volt a  feje s az állkapcsa meglehetősen előreállt.  A csípőjénél kiszélesedett, mint egy körte, egyébként meglehetősen karcsú felsőtestét pedig egy testhezálló, szűk zakó hangsúlyozta. Szerencsétlen fickó. Nem lennék a helyében, biztosan nagyon sokat csúfolhatják e miatt. Csak nekem lehet ilyen mázlim, hogy megint egy ilyen ember szemelt ki magának. Tudtam, hogy nem számítok attraktívnak, de akkor sem tudtam megérteni, hogy miért mindig csak az nálamnál jóval idősebbek vagy az idióták akartak tőlem valamit.  Tisztelet a kivételnek, természetesen. Andè nem volt  idióta, legalább is, amig itthon lakott. Bár így utólag belegondolva az is lehetséges, hogy csak engem vakított el a szerelem heve annyira, hogy  nem vettem észre.   Amint az idegen fekete zakóját jobban megnéztem, azonnal különös érzés fogott el. Akaratomon kívül megborzongtam. Bár a férfi messze állt tőlem, mégis káprázni kezdett a szemem. Mintha milliónyi kis hangya mászkált volna rajta. Elkaptam a fejem, s ekkor találkozott egy perc másodpercnyi  töredékére a szemünk. Szeme a  kis szemüregéböl megduzzadva nézett kifelé. Oly  fekete volt, mint a sötét éjszaka,  ennek ellenére mégis a remény kioldhatatlan szikrái sugároztak belőle. Az volt az érzésem, hogy szemeit meg sem rebbentve néz engem.  Megrettentem. Mostmár nem volt kétségem a felől, hogy valóban valaki egész idő alatt engem figyel. Abban reménykedve, hogy fölébreszt abból a rossz álomból, amibe az imént épp elszenderültem, megböktem Erikát, aki torka szakadtából énekelt a színpadon levő énekessel együtt.

  -Te, nézz már oda a színpad bal sarkához. Látod azt a hapsit ott fekete zakóban?

-Hol? Milyen hapsit?

-Ott áll közvetlenül a hangszórónál. Fekete öltöny van rajta.

-Nem látok senkit sem fekete zakóban.

-Ott áll egy zöld pólós fickó mellett. Az az érzésem,  amióta  leültünk ide, állandóan minket bámul. Ott! Nem igaz, hogy nem látod! Úgy néz ki szegény mint Quasimodo.

Erika megvonta a vállát, mint aki nem tudja, s nem is akarja tudni, hogy én mire s kire gondolok, azzal már fordult is nekem háttal, s újra énekelni, jobban mondva ordítani kezdte a következő dalt. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Ideges voltam, szinte halvány félelemérzés alakult ki bennem. Akárhányszor a színpad másik vége irányába tekintettem, megakadt a szemem  az idegenen, aki még mindig engem nézett. Nagyon rejtélyesnek találtam az egészet. A poharammal meg a poháralátétemmel, majd az égő gyertya megolvadt részeivel kezdtem el játszadozni, csakhogy a zavaromat leplezzem. Már kezdtem lassan megbánni, hogy egyáltalán eljöttem ide.

Fölálltam és elindultam a Wc irányába, ami rögtön a bárpulttól jobbra volt a sarokban. A férfiaknak balra, a nőknek pedig jobbra nyílt az ajtó, ami mögött egy-egy  illemhely rejtőzött mindkét nem részére. Amilyen szerencsém nekem van, persze várnom kellett az ajtó előtt. Alig telt el két perc , hirtelen megdermedtem. Végigszaladt rajtam a hideg, s éreztem, hogy a vérem a testem alsóbb részeibe vonul s  arcom elfehéredik. A fekete zakós határozott léptekkel  közeledett felém. Már csak két – három méterre volt tőlem, zakójának vibrálása teljesen elhomályosította látásomat.  Alig mertem levegőt venni.  Egy sziklaméretű görcsöt éreztem a torkomban. Ha most megszólít, meg sem bírok szólalni. Könyörögtem magamban, hogy nyíljon ki az ajtó, és akkor gyorsan eltűnhetek a Wc biztonságában. Még pár lépés volt hátra, de az ajtó nem nyílt ki. Szerencsémre a fekete ruhás anélkül, hogy rámnézett volna, bement a férfiakhoz, s magára csukta az ajtót, egy különös, számomra ismeretlen furcsa szagot hagyva maga után. Megkönnyebbültem. Hátha mégis csak én képzeltem be magamnak, s nem is engem bámult egész idő alatt. Ha valamit akart volna tőlem, akkor most biztosan kihasználta volna az alkalmat,  megszólított volna. Egy  pillanatra elfordítottam a fejemet a bejárati ajtó irányába, amely irányából hangos dulakodás hallatszott. Valamilyen részeg illetőt próbáltak az ajtón kívül tessékelni. Ah, nem érdekes – fordultam vissza. Tekintetem automatikusan, akaratom ellenére is a férfi wc ajtanára irányult.  A szememnek sem akartam hinni. Azonnal észrevettem, hogy az ajtó nem hogy nincs már bezárva, de egy résre nyitva is áll. Dehát hová tűnhettett a fekete ember? Nem láttam kijönni, pedig észre kellett volna vennem. Olyan szűk volt a hely, ahol álltam, hogy semmiképpen sem kerülhette el a figyelmemet, ha valaki elmegy mellettem. Főleg, hogy ekkor épp nem is a falhoz simulva álltam, hanem a kis előtér közepén. A két wc közti folyósó terjedelme alig haladta meg az  egy négyzetmétert, így ha valaki el akart menni mellettem, össze kellett húzódzkodjak, s a fal mellé kellett álljak A kíváncsiság szempillantás alatt óriásivá nőtt bennem. Legszívesebben benyitottam volna a férfiakhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban üres e a helyiség, de ha valaki meglát, nem fog normálisnak tartani. Nem beszélve arról az esetröl, ha valaki mégis van még benn, csak nem foglalkozik az ajtó kinyílásával, mert ugye az is megeshet, hogy egy ajtó nem záródik jól, s sunyin kinyílik az ember akarata ellenére is.   Nem volt hozzá bátorságom. Mit csináljak most? Lehet, hogy nem kellene foglalkoznom vele? De azért mégis különös. Belső huzavonámnak egy szintén különös férfi volt a végetvetője. Ez az ember ugyancsak  egy fekete zakót viselt. Borotválatlan, ápolatlan kinézetüű fekete rövid hajú férfi volt. Mintha szőrzetéböl a zakójára és a nadrágjára is jutott volna. Azok is bolyhosak, szőrösek voltak. Ismét elkapott az előbbi furcsa érzés.  Mielött még jobban megnézhettem volna, már be is ment a férfi wc-be, ugyanolyan gyorsan tűnt el az ajtó mögött, mint megjelent.  Hallottam, hogy magára zárja az ajtót. Hangokat nem hallottam belülről, már amennyire ezt meg tudtam határozni a nagy háttérzajtól, így  már nem volt kétségem a felől, hogy a fekete ember már nem tartózkodik a helyiségben. Zavaromban el is felejtettem, hogy eredetileg én is pisilni akartam menni. Sarkon fordultam, s visszamentem a helyemre, de Erika nem ült a helyén. Nem volt nehéz megtalálni őt. Egy szomszédos asztal mellett állva beszélgetett egy fiúval. „Tipikus” gondoltam magamban. Erőt vettem magamon, s odamentem hozzá.

-Erika, gyere már egy pillanatra- mondtam, s választ nem várva visszamentem a helyünkre.

Várj egy picit, azonnal – kiabálta utánam. Egy örökkévalóságnak éreztem azt a pár percet, ami eltelt, de végre Erika megérkezett hozzám.

Nem éreztem jól magam, fájt a fejem, s szédültem is kissé. Az volt az érzésem, bár nem néztem tükörbe, hogy még mindig hulla sápadt vagyok. Tekintetem állandóan a kocsmát fürkészte, de sehol sem találta a fekete idegent. Sem az egyiket, sem a másikat. Azonnal el akartam mesélni barátnőmnek a történteket, de nem jutottam szóhoz.

- Bah, én olyan izgatott vagyok.  Beadtam egy dalt énekelni. Nincs kedved velem jönni? Ismered a Que serát? Tudod, aminek a refrénje úgy megy, hogy bárhogy lesz úgy lesz a jövőt nem sejthetem...

Héj, figyelsz rám egyáltalán?

-Ö...Ö...Bocs, igen. Mit mondtál? – Egyáltalán nem voltam képes odafigyelni rá, de tudtam, ha nem hallgatom végig, akkor ő sem fog engem meghallgatni.

-Azt kérdeztem, hogy akarsz e velem énekelni?

A fiúk rábeszéltek, hogy énekeljek valamit. A Que serát adtam be.

-Aha.

-Héj, te nem is figyelsz rám. Mi van veled? Minden rendben van?

Erre a kérdésre várva végre eljött az én időm, kitárhattam a szívemet.

-Nem vagyok benne biztos. Ismered itt a wc-t, igaz? – kezdtem el mesélni a történteket. Barátnőm nem is tudta, mit is higgyen abból, amit elmondtam neki. Miután rátettem a pontot az utolsó mondatomra is, csak annyit mondott:

-Őszintén szólva én kezdek aggódni miattad. Nem lehetséges az, hogy túl sokat vállalsz magadra, s már a kimerülés határán állsz? Az utóbbi időben egyre több rejtélyes dolgon töröd magad, amik fura módon csakis veled történtek meg. Még két órája sincs, hogy egy szirénázó rendőrautóról meséltél nekem, ami szintén különös módon tűnt el egyik pillanatról a másikra. Azt sem látta senki rajtad kívül. Nem akarlak megbántani, tudod, hogy a legjobb barátnőm vagy, de ha gondolod, én esetleg szívesen elkísérlek egy szakértő orvoshoz. Ne értsd félre a dolgot, kérlek. Kezdek nagyon aggódni miattad.

 Lassan már magam sem voltam biztos benne, hogy kivan e  mind a négy kerekem. Talán az lesz a legjobb, ha az ilyenfajta élményeimet megtartom a jövőben magamnak.