A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. A hajóorrban álló szőke fiatalember szemét kezével ernyőzve hosszan követte röptüket, míg már nem tudhatta: az égen csapongó fehér foltok közül melyik a madár és melyik csupán szélkergette felhő.

- Talán csak nem irigyled őket? – lépett hozzá egy másik ifjú; mire kedvetlenül fordította el tekintetét az égről.

- Ők legalább könnyedén messzire szállhatnak, ha valahol levetni készül őket a föld.

- Hagyd már ezeket a sötét gondolatokat, Ricco! – csapott a vállára – Drága egyetlen barátom, egyedül csak a te kedvedért vállalkoztam erre a… erre az őrült kalandra; legalább annyit megtehetsz cserébe, hogy a kesergést legfeljebb csak lantszó kíséretében űzöd.

- Még mindig visszafordulhatsz, ha akarsz.

- Úgyis tudod, hogy nem tenném meg. Amúgy pedig: talán ússzam? – intett a part felé.

Valóban, a szél szárnyaira kapta a hajót; s a dagadó vitorlák messzire repítették őket. Itália földje már csupán halványan kékellett a hajnali párákban.

- Igazad van, Sandro – hagyta rá – Nem fogok búslakodni. És ki tudja… talán most már valóban jobb lesz.

A korlátnak támaszkodott, s úgy nézte a láthatárt, mintha bizony ezzel siettethetné a hosszú utat. Egypár pillanatra lehunyta szemét, talán megszédülhetett egy kevéssé, s ahogy a sós permetet arcába sodorta a szél, még egy halovány mosoly is felderengett vonásain.

- Úgy szeretem a tengert. Mindig változik, ezer arca van, de mégis örök, ami igazán számít, ami szép és fenséges, az nem változik. És olyan nyugtalan… sosem lel békét. Amikor a felszínen sima és nyugodt, a mélységet akkor is ezernyi vihar korbácsolja.

A másik fiatalember elfojtott egy sóhajt. Riccardo mesterien értett a szavakhoz, hiszen költő volt – talán ezért is volt, hogy Sandro többet is megérzett az őt kínzó kísértetekből, mint amennyiről tudni akart volna. És nagyon nem szívesen látta így őrlődni barátját, olyan démonokkal viaskodva, amelyek ellen csupán játékszer a kard.

- Remek jellemrajz… saját magadról – jegyezte meg; de minthogy a másik válaszra sem méltatta, tapintatosan témát váltott. Legalábbis látszólag.

- Csak legalább azt tudnám: minek jöttél el erre az útra.

- Tudod, Lajos király ellen a burgundiai Merész Károly – kezdte; de Sandro egyetlen cifra mondással beléfojtotta a szót.

- Semmi szükségem rá, hogy részletes fejtegetést halljak a francia politikáról! Nem érdekel, hogy azok miért ugranak egymás torkának, de az annál inkább, hogy te mi a jó vesztésnek cseppentél bele ebbe az egészbe!

- Tudod jól, hogy édesanyám francia volt. Ha már Itália túl szűkké vált számomra, kipróbálom: édesanyám szülőföldje vajon tágasabb-e.

Sandrót végtelen türelemmel ajándékozta meg az Ég; mégis: barátja viselkedése rövid időn belül már a második káromkodást kényszerítette ki belőle.

- Bejárhatod te az egész világot; de akkor se fogod jobban érezni magad. Nem a tanácsúr apád elől menekülsz te, nem a leendő rangod elől; még csak nem is szegény Catherina árnya elől. Az, ami téged üldöz, az a saját bűntudatod és magányod. És bárhová is menekülsz, magadban hordozod őket.

- Még egypár hasonló megjegyzés, és közeli ismertséget köthetsz a kardommal – morogta a költő, dacos arckifejezéssel mutatva: nem hatották meg barátja szavai. Feltűnően sápadt arca azonban élénken cáfolta tettetett nyegleségét.

Sandrón nem látszott, hogy különösebben szívére vette volna a fenyegetést. Karba font kézzel támaszkodott a korlátnak, és végigmérte Riccardót.

- Én is jól beszélem a kardok nyelvét, nem hinném, hogy az effajta ismerkedés sok hasznomra válna. Felőlem egyébként nyugodtan adhatod az érzéketlent, de csendes magányodban nem ártana elgondolkodnod azon, amit mondtam.

***

- Érzed, Sandro? – lélegzett mélyet a költő a kikötő levegőjéből – Az új kaland, az új élet illata!

Barátja beszédesen elfintorodott.

- Én itt csak a halak, a poshadt sós víz meg a tengerészek bűzét érzem. És még azt, hogy meglehetősen fáradt és éhes vagyok, úgyhogy bámészkodás helyett inkább gyere velem szállást keresni, mielőtt az összes tisztességes helyet elfoglalják.

- És ki akar tisztességes helyet? … Jó, rendben – visszakozott, elkapva Sandro pillantását – Legyen hát tisztességes. De ez esetben keresd egyedül. Én szeretnék még járni egyet a vásározók közt.

- Ricco, ez nagyon nem jó ötlet! Emlékezz csak rá, legutóbb is mi történt, amikor efféle helyen egyedül hagytalak!

- Trubadúr vagyok, ha úgy adódik, gyakorta dalolok vásárokban is.

- Az egy dolog. Az meg egy másik, ha mulatságot tervezel magadnak. Abból elébb-utóbb baj lesz.

- Ami legutóbb történt, arról nem tehetek! – védekezett a költő – Egészen véletlen volt!

- Aha. Elmesélnéd nekem, hogy miképpen lehet egészen véletlenül belekeveredni egy összecsapásba, annak is a legsűrűjébe, és a végén pedig nekiszaladni a legnagyobb darab verekedőnek, aki amúgy mellékesen a város egyik legbefolyásosabb emberének kedves rokona?

- Honnan tudhattam volna?!

- Sehonnan, persze; de azt megtehetted volna, hogy ha már egyszer belekeveredtél, akkor olyan sebesen ott is hagyod, amilyen gyorsan beléje cseppentél.

- Meglehet, hogy igazad van… De – mosolyodott el – De, édes barátom, ne feledkezz el róla: győztem.

- No persze. Sokan elmenekültek, mások könnyebben megsebesültek, kivéve egyet, akit súlyos sebbel vittek el. Sajnos ez az egy éppen a kedves rokon volt. Azután meg az erszényem fél tartalma ráment, hogy miattad megvesztegessem az elöljárókat, és megvásároljam annak a bizonyos befolyásos embernek a kegyelmét. Akkor is én rángattalak ki a bajból!

- Nem kértelek rá.

- Rosszabb vagy, mint egy dacos gyerek! Jó, legyen, maradj, keress mulatságot, ha már ennyire nem vagy képes nyugton megmaradni a hátsó feleden; én pedig elmegyek szállást keresni. De nagyon szépen megkérlek: ha véletlenül elkezd feléd közelíteni bármiféle baj, te szépen sarkon fordulsz, és otthagyod; megértetted?

- Jó, legyen – ismételte a költő némi gúnnyal barátja szavait – Itt megtalálsz. És köszönöm!

Mit sem törődve Sandro epés búcsújával, élvezettel vetette bele magát a vásári forgatagba. A hajóút utolsó napjaiban irgalmatlan rossz hangulatban volt, ismét a régi démonok kínozták… amelyek elől városokon, sőt immár országokon át is menekült, de hiába. Ahogy barátja is megjósolta: azok a kísértetek kitartóan üldözték mérföldeken át. Csak most, a partra szállással enyhült a bánat szorítása, s úgy fogadta magába a számtalan új színt, illatot, a rég’ nem hallott francia nyelv csengését, mint a csaknem vízbe fulladt az éltető levegőt.

A tarkabarka forgatag gyorsan magába szippantotta. Tengerszag, elegyedve a tömeg párolgásával, a sokféle áru illatával; és mindenfelé a legkülönfélébb portékák: cserépedények, szőttesek, olcsó ékességek… Egy eldugott szegletben még vajákosasszonyra is talált, szúette, apró asztal fölött görnyedve kínálgatta mindent gyógyító főzeteit; egy-egy sétálgatóval összevillant a szeme, régi vásárlója lehet, neki talán veszedelmesebb keverékekkel is szolgál, mint a köszvény s a franciakór írja.

Egypár sorral arrább íncsiklandozó párák vegyültek a sok másik közé; Ricco megkorduló gyomorral ismerte fel a pecsenye és a sült hagyma illatát. Szívesen jóllakott volna kedvenc ínyencségeiből, csakhogy – amint azt barátja rossz pillanataiban felemlegette párszor az út során – legutóbbi kalandja, pontosabban annak elsimítása, alaposan leapasztotta amúgy sem sok pénztartalékukat. A maradék pedig kellett a szállásra.

Mégis, legalább meg akarta szemlélni a finomságokat. Ahogy közelebb lépett, a sültekkel szomszédos asztalnál egy kislány vonta magára a figyelmét. A gyerek megbűvölten meredt a kalácsokra, pontosabban az egyikre, s észrevétlenül közelebb hajolt hozzá. Mintha csak a frissességére volna kíváncsi…

Közelebb, mind közelebb… míg egy hirtelen mozdulattal a kalács eltűnt a köpenye alatt.

Ricco azon nyomban nesztelenül mögéje lépett, s kezét a vállára téve, egyetlen ügyes mozdulattal elfordította az asztaltól; az árus mit sem vett észre.

- Nem akarlak bántani – suttogta gyorsan, mielőtt még a halálra rémült teremtésnek eszébe jutott volna felsikoltani – És ne kiabálj – intette a biztonság kedvéért.

Még egypár lépéssel arrébb tessékelte, s megvárta, míg úgy-ahogy lecsillapodik a gyerek ijedelme. Csak akkor szemlélte meg alaposabban. A lányka ugyan sovány volt, de elég tiszta, és nem tűnt túl elhanyagoltnak. Nem úgy nézett ki, mint az utcagyerekek.

- Hogy kerültél ide?

Talán csak elszökött otthonról, reménykedett. Annyi idő után még most is elszorult a torka, ha szenvedő gyermeket látott…

- Megszöktem – felelte a kislány bizonytalanul.

- Hol laksz?

- Már sehol! Én oda nem megyek vissza!

El akart rohanni, de Ricco még idejében megneszelte a szándékot, és erősen tartotta. Ó, hogy még mindig kísérti apja emléke; szitkozódott magában; csak ezért lehet, hogy első gondolata nem a „hálátlan kölyök” volt, hanem az, hogy talán oka volt rá.

- Mi történt, carissima?

- Hogy kicsoda? Az én nevem Florence, vagyis Flor, nem káris… kisszim… mindegy. Flor – ismételte komolyan; mire a költő önkéntelenül is elmosolyodott.

- Szép neved van, Flor. Most már azt is elárulnád, mi elől szöksz, és hogy hová?

- Mit jelent az a kár…akármicsoda? – makacskodott.

A fiatalember mosolya minden gondja ellenére is mind határozottabb lett.

- Az én szülőföldemen ez egy baráti megszólítás, olyasmit tesz, hogy „kedves”. És most felelnél az én kérdésemre is?

- Nem megyek vissza az apácákhoz!

Riccardo mosolya rögvest lehervadt.

- Árva vagy?

- Nem! – csattant fel a lányka. És bár könnybe lábadt a szeme, bár maga sem hitte már igazán, amit mondott, de az állát makacs daccal szegte fel, mindenáron a költő szemébe akarván nézni – Csak… csak elvesztettük egymást. Amikor a katonák lerohanták a várost…

Elfojtott egy káromkodást. A felperzselt romok közt, a vérontásban és kétségbeesett menekülésben könnyen elkeveredhetett szüleitől egy gyermek. Legalább nem kellett végignéznie a halálukat, gondolta keserűen. Hiszen csak keresték volna, ha életben maradnak…

- És hogy kerültél az apácákhoz?

- A város lerohanása után napokig kószáltam a környéken… nem mertem visszamenni, csak egyszer… akkor se közel, minden olyan félelmetesen csendes volt, és rossz szagú, és nagy fekete madarak köröztek a romok fölött…

Ricco önkéntelen mozdulattal ölelte magához a remegő kis teremtést. Hányszor látta ő is… és most ismét segédkezni készül hasonló csúfságokban, csak mert… nem; akkor sem fog most önvizsgálatot tartani, ha a csillagos ég leszakad is.

- És mi történt azután?

- Már… már semmi erőm nem maradt, csak aludtam meg sírtam… úgy talált rám két ferences, ők vittek el a kolostorba. De nem megyek vissza! – ismételte már sokadjára.

- Miért, kis Flor? Mi bajod a kegyes nővérekkel?

- Bántottak! – rántotta ki magát az öleléséből – Bezártak!

- Az Ég szerelmére, carissima… - mormolta a költő – Hiszen ők se járkálnak ki a városba!

- Nem úgy… karcerbe, vagy hogy mondták…

- Vagy úgy – nyomott el egy mosolyt – Megbüntettek, igaz? Mit követtél el?

- Már sokszor voltam bezárva, mert mindig elszökdöstem, én úgy unom a kolostort, azt a sok zsolozsmát, és rettenetesen fázom, egy baráti tűzhely nincs megrakva, és úgy félek, minden olyan rideg… és … és most, legutóbb meg csendes elmélkedés helyett játszottam a fuvolámon, egyedül ezt tudtam megmenteni otthonról, még apám készítette, és ha csak tehetem, játszom rajta. És azzal szidtak a kegyes nővérek, hogy milyen hálátlan vagyok, amiért nem akarok imádkozni, de mit tegyek, én nem tudok szépen beszélni, nem tudom megjegyezne azokat a bonyolult imákat, nem is értem őket, de ha megfújom a fuvolámat, nekem az a legszebb… én így tudom a legszebben elmondani Istennek, hogy köszönöm, hogy élek… számomra a fuvolám szava a legszebb imádság, de ők nem…

Tehát ő is szereti a zenét, gondolta a költő, és új szemmel mérte végig. Cseppnyi kis teremtés, de már fuvolázik, lám, most is vele van a hangszer, vette észre. Egyszerű famunka, de azért szépen kidolgozta az apja; méregette a fuvola végét, amely kikandikált a lány övéből.

Mégis… A kolostorban biztonságban van, és ha jól viselkedik, a sororok bizonyára szeretettel bánnak majd vele… A legjobb megoldás.

Alig gondolta végig, rögvest elszégyellte magát. Persze, ahhoz képest, hogy éhezhetne vagy egyéb rossz sorsra juthatna az utcákon kóborolva, természetesen jó megoldás a kolostori élet… Azonban ő tudta legjobban, milyen az, ha olyasfajta létet kényszerítenek az emberre, amelyre egyáltalán nem vágyik.

De ő nem tehet semmit. Nem ér rá gyerekekkel törődni.

Nem érsz rá? – gúnyolódott egy csúfondáros kis hang a szívében – Persze, neked sürgős öldökölni- és gyújtogatnivalód van a következő csatában! Hogy’ is érnél rá törődni egy ifjú kis élettel, amikor pusztítanod kell?

- Nézzék az irgalmas szamariatánust! – harsogott fel egy borízű hang – Vitéz harcos, amint egy gyereket gyámolít! Tán csak nem képzeled apácának magad?!

Riccardo epésen fordult a kiáltás irányába, annál is inkább, mert más körülmények között a vakmerő gúnyolódó még a mondatot sem fejezhette volna be – a fiatalember kardja vetett volna véget a csúfolódásnak. És könnyen meglehet, hogy más egyébnek is.

A gyerek előtt azonban nem vonhatott fegyvert. Még a végén őt találná megsebezni…

Így megelégedett annyival, hogy megvetően végigmérje a kötekedőt.

Durva képű, nagydarab férfi volt, de a látszat nem tévesztette meg Riccardót: sejtette, hogy kétségkívül nagy ereje mozgékonysággal is párosulhat. Amúgy harcedzettnek tűnt, olyannak, aki már sokat próbált… talán túlontúl is sokat. Látott ebből a fajtából épp eleget zsoldosévei alatt. Visszafogta a kikívánkozó feleletet, a kardjával együtt, s a gyerekhez fordult.

- Flor, most nagyon fogsz gyűlölni, de visszaviszlek – közölte vele.

Mielőtt még a lányka megszólalhatott volna, karjába kapta, feltette a nyeregbe, majd maga is mögéje ugrott. Florence, felocsúdva meglepetéséből, hevesen tiltakozott a kényszer ellen, s kapálózásában könyökével sikeresen gyomron találta a költőt. Az felszisszent, de mit sem engedett a szorításán; a lány csupán annyit ért el, hogy még erősebben tartotta.

- Minek visz vissza? Nem akarom!

- Emlékszel, milyen rossz volt, amikor egyedül kóboroltál a város romjai körül? Ismét azt akarod?

- Ott egyedül voltam!

Ricco az ajkába harapott.

- Hidd el, itt is egyedül lennél. Akármennyi ember is járná az útját körülötted. Ha nagyobb leszel, még dönthetsz másként, de most akkor is az a legjobb, ha visszamégy.

Nem dönthet másként, ingerelte ismét a gúnyos hangocska; férfival nem ismerkedhet meg, hogy’ is kerülne férfi a kolostor falai közé, tehát férjhez nem mehet. Akkor meg csakis tisztességtelenül élhetne meg egymaga, nőként… Sose hagyhatja el a kolostort.

És akkor mi van? – vitatkozott önmagával a költő – Nagyon sok sorstársa van! Örüljön, hogy egyáltalán él!

És te? – az a hang csak nem nyughatott – Te örülnél a helyében?

Flor már nem tiltakozott, ernyedten lógott a karjában, s ahogy közeledtek a kolostor felé, mindinkább összehúzta magát. A fiatalembernek önkéntelenül is eszébe jutott a pacsirta, melyet még gyermekként ejtett foglyul, mert úgy megbabonázta az éneke… de a madár a kalickában nem dalolt többé, csak sorvadozott. Talán el is pusztult volna, ha édesanyja meg nem találja, és ki nem engedi… Először nagyon mérges volt rá, úgy hitte, készakarva rontotta el játékát. Csak akkor békélt meg, amikor a szabadságát visszanyert madárka ragyogó trillákkal köszöntötte a szabad mezőket és a kék eget… édesanyja átölelte a vállát, és úgy hallgatták ketten a pacsirtaszót, míg a kis énekest eggyé nem olvadt a messziséggel.

A kismadár nem dalolt a rabságban, ez a lányka igen. A kolostor minden tiltása ellenére is.

Ahogy őt sem hallgattathatta el Velencében apja gúnyolódása, sem büntetései.

Még épp idejében érkeztek meg a kolostorhoz, mielőtt még a fészket rakó gondolat túl otthonosan kezdte volna magát érezni a fejében. Nem, most akkor sem ér rá kislányokat gyámolítani.

- Laudetur Jesus Christus, kedves seigneur! Köszönöm, hogy visszahozta ezt a kis csavargót! – fogadta a kapusnővér.

- In aeternum, mater – viszonozte Ricco a köszöntést, vajmi kevés átéléssel. Egy árva gyerek közelsége a legkevésbé alkalmas hely, hogy az Ég kegyelméről szavaljanak; gondolta epésen. Egyszerre nagyon mehetnékje támadt; s készült volna átadni Florence-t az apácának; a lányka azonban a nyaka köré fonta a karjait, és esdekelve nézett rá.

- Kérem… visszajön még?

Percnyi tétovázás… nem állt szándékában, már épp elég sokféle dolog háborgatta a lelki nyugalmát, semmi szüksége nem volt még az árva kislányra is melléjük… de nemet mondani kegyetlenség lett volna.

Hazudni pedig még inkább.

A kapusnővér mentette ki szorult helyzetéből, aki, megelégelte búcsújukat, egy gyengéd, mégis határozott mozdulattal átvette a lányt.

- Florence, köszönd meg a seigneurnek, hogy idehozott. És készülj, mert rögvest viszlek a főnökasszonyhoz, és ő nagyon nem fog örülni, hogy ismét engedetlen voltál.

A lányka összehúzta magát, tekintete egy csapdába esett madárka pillantásával rebbent ide-oda. Riccardo képtelen volt tovább nézni; s jóformán helyből ugratta vágtába a lovát.

***

A csődület láttán a visszaérkező Sandro cifrán elkáromkodta magát, és futásnak eredt. Rosszat sejtett, és már nagyon szeretett volna ott lenni a sűrűjében, hogy kirángassa onnan a barátját – vagy ha nem megy, legalább vele együtt kerüljön bajba.

A bámészkodók tágas kört hagytak a tér közepén, s a körben Ricco meg a kötekedő kivont karddal kerülgették egymást. A burgund zsoldosnak – mert hát az volt – ugyanis nem akadt sietős dolga, s a kolostorból visszatérő költő még ott érte a téren. S ha már ismét összetalálkoztak, a burgund nem fukarkodott a sértésekkel, amelyekre immár Ricco is nagy örömmel felelt meg.

A szóváltás vége könnyen megjósolható volt: nem kellett soká várniuk egy különösen éles mondásra, melynél csupán a jófajta acél élesebb.

- Te nyomorult talján fattyú! – bődült el a burgund, amint a költő kardja vállon találta. A penge azonban megcsúszott a vastag, és kortól-kosztól zsíros szöveten, és csupán súrolta a vállát.

Riccardo csak annyit ért el, hogy még inkább feltüzelte ellenfelét.

Nem mintha ez olyan nagyon kedve ellenére való lett volna.

Ekkor ért hozzájuk Sandro, és egy hirtelen mozdulattal hátulról derékon kapta barátját. Riccót olyan váratlanul érte a támadás, hogy önkéntelenül is engedte magát pár lépéssel arrább vonszolni.

- Kettőtökkel is megharcolok, akár egyszerre is, ha már egyenként túl gyávák vagytok hozzá! – hetvenkedett első döbbenetéből felocsúdva a burgund – Pierrot a nevem, csak hogy tudd: ki indít útnak a másvilág felé!

A vásári nép élénk kiáltásokkal biztatta a küzdőket, és az időközben szintén feleszmélt Riccardo is kétségbeesetten próbált szabadulni.

- Sandro, ezt még megemlegeted! Azonnal engedj el! – sziszegte; hasztalan. Barátja már a bámészkodókkal törődött, jó érzékkel kitalálva: őket kell megnyernie.

- Megértem, hogy a vitéz franciák szívesen mulatják vívással magukat, de – kétségbeesetten kereste a szavakat, erőlködve igyekezett felidézni mindazt, amit barátjától tanult – De figyelmeztetek mindenkit: fontos emberek vagyunk, és a királyotok hívott, hogy segedelmére jöjjünk. S a barátom sajnos nem olyan jó harcos, mint amilyennek mutatja magát (Ricco, ki ne merd nyitni a szád; morogta oda neki olaszul), és ha vitéz honfitársatok meg találná ölni, akkor vizsgálatot indítanak. És akkor én nem szeretnék azok helyében lenni, akik végignézték.

Előbb csak két-három vásározó nézett össze… majd öt-hat… sok. És egypár pillanat megfeszített várakozás után az emberek Sandro nagy megkönnyebbülésére lassacskán kezdtek elszállingózni.

Riccardo nagy bosszúságára.

- Én ezt akkor is összeszabdalom – sziszegte, és ismét megkísérelte kitépni magát barátja kezéből, de hiába: Sandro erősebb volt nála.

- Ne tedd – intette – Ha egy kicsit is kedvelsz, legalább arra gondolj: nekem ne legyen bajom. Amivel elkergettem ezeket itt, az a fenyegetés valóban áll, csak sajnos a mi rovásunkra. Nagyon kérlek, maradj nyugton!

A burgund hangosan felnevetett.

- Szánalmas kis kardcsörtető! Első szóra visszahátrál… talán épp erre a mentő szóra várt, mert megbánta éles nyelvét?

- Majd rögvest megbánod te az éles nyelvedet! – vágott vissza a költő, mindenáron igyekezvén kiszabadulni Sandro fogságából, de az erősen tartotta.

- Ricco, hát nem látod, hogy csak ingerel? Nincs jobb dolga, mint nyakra-főre gyilkolni, ha épp nem fizetik meg érte, akkor is! Olcsó kis kötekedő! Nem ér annyit!

- Ha a barátod ilyen olcsónak tartja a becsületet...

Riccardo azonban időközben legalább valamelyest visszanyerte nyugalmát, s visszatolta kardját a hüvelyébe.

- Meglehet, hogy ő a becsületet nem taksálja túl sokra; én azonban a te kardforgató-tudományodról nem vagyok túl nagy véleménnyel. Bár kétségkívül jó mulatság volna veled párbajozni, de annyit nem érsz, hogy kockáztassam: utána esetleg felkössenek, vagy akár csak foglyul ejtsenek, mint egy közönséges rendbontót.

- Te szukafattya! – vörösödött el amaz – Tudod te, hány embert küldtem a másvilágra?

- Talán csak nem orvul? – fintorgott a költő – De ne aggódj, próbát tehetünk egymással: a városon kívül.

- Könnyebb lesz ott felkötni a nyúlcipőt a tusa után? – gúnyolódott.

Ricco hasonlóval viszonozta a nem túl szívélyes mosolyt.

- Te az én kardforgatói ügyességemről vagy ilyen jó véleménnyel, hogy biztosra veszed a győzelmemet – vagy a magad bátorságáról ilyen rosszal, a te diadalod esetére?

A burgund feje már almának is beillett volna, olyan szépen vöröslött.

- Találkozunk mi még!

- Állok elébe! Este a városhatárban. A kapu előtt.

Alighogy a burgund nagy garral elvonult, Sandro rögvest elkezdte szidalmazni barátját.

- Ha nem volna körülöttünk ennyi ember, bizisten felképelnélek! – sziszegte.

A költő ártatlan tekintettel nézett rá.

- De hát ezt akartad, nem? Hogy hagyjam elmenni!

- Azt igen; de nem azt, hogy még jobban megharagítsd!

A szállásukra vezető úton sem hagytak fel a veszekedéssel; a fogadóban is csak annyi időre kötöttek fegyverszünetet, amíg megszegték szegényes vacsorájukat. Úgy tűnik, a kocsmáros messze kiszagolta bennük az idegent, mivel a lehető legsilányabb étkeket tálalta fel, méghozzá olyan áron, amilyenért minden épeszű honfitársa ízes részletességgel kezdte volna sorolni a családfáját. Sandro azonban a vásártéri eset után nem mert megkockáztatni még egy összeütközést, így kénytelen-kelletlen fizetett, és mártírképpel kezdte felvagdosni a puhaságban bocskortalppal vetekedő sültet.

Ricco csak egy pillantást vetett a tálakra, és úgy döntött: aznap este inkább dallal él, mintsem azok tartalmával. Csakhogy alig pendült pár akkord a húrokon, már rögvest az első szavaknál félbeszakították.

- Két taljánt keresek, a mai hajóval érkeztek – lépett be egy hivatali köntöst viselő férfi – Melyiktek azok?

- Csodás, Ricco! – szűrte Sandro a fogai között – Úgy tűnik, rövidesen megkapjuk a fogadjistent a te szép beköszöntődre!

- Mi volnánk – felelte a költő, mit sem törődve barátja károgásával – És kitalálom: a kikötőbeli…

- Párbaj miatt, igen. Az elöljáró látni akarja mindkettejüket, seigneur.

- Csak én kevertem bajt! Sandro ártatlan, ő nem is volt ott az elején, azután is ő tartott vissza, és...

- Nem hallgatsz el mindjárt? – lépett melléje barátja – Nem hagylak magadra. Ha már úgyis ki kell imádkoznom téged valamelyik tömlöc mélyéről, legalább azzal könnyítsd meg a dolgomat, hogy tudjam: melyikből.

A huzatos, szűk szobában a városi elöljáró türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon. Viharos idők jártak az országra, a város kikötő mivolta sem jelentett túl nagy biztonságot; két bajkeverő idegen hiányzott neki a legkevésbé.

Haragosan mérte végig őket, bár Ricco figyelmét nem kerülte el, hogy pillantása szemléje alatt mindinkább érdeklődőre váltott.

- Elmehettek – intett hirtelen a fiatalembereket kísérő katonák felé; mire a két strázsa kelletlenül bár, de engedelmeskedett. Felettébb érdekesnek ígérkezett a kihallgatás, nem szívesen mondtak le róla.

- Seigneur – kezdte Ricco a magyarázkodást, felmérve, hogy Sandro gyér franciatudására nem sokat számíthat, így saját magának kell kibeszélnie kettejüket a bajból. Az elöljáró azonban leintette.

- Meglehetősen jól bírom nyelveteket, és szeretném, ha mindketten megértenék, amit mondani fogok. Az utolsó szóig. Mivelhogy volna egy ajánlatom. Azzal a félbe maradt kakaskodással kapcsolatban.

- Fogadd elismerésem, Ricco! – nyögött fel Sandro – A mélyen tisztelt signornak ki sem kell mondania, úgyis tudom: tisztuljunk innen, de nagyon gyorsan, és akkor talán elkerüljük a börtönt.

- Más esetben éppen így történne – mosolyodott el az elöljáró – Sőt talán egyenest a fogdába vitetném mindkettejüket, és szó sem esne holmi egyezkedésről. Most azonban…

- Akkor talán hagyjuk békén azt a kiskakast, és nekünk is nyugtunk lesz? – Ricco csak nem volt képes csendben maradni, akármilyen erősen is rúgta bokán figyelmeztetésképp a barátja.

Az elöljáró még mindig mosolygott, bár már kissé kényszeredettebben.

- Éppen ellenkezőleg. Az a „kiskakas” már sok kellemetlenséget okozott nekünk… Számos embert megölt, és többeket súlyosan megfenyegetett. Ez békés város, seigneures, legalábbis az volt eddig. És szeretném, ha a jövőben is az maradna. Ergo ha az a burgund istenátka elesne párbajban vagy akármiféle egyéb úton, akkor azért mi nagyon hálásak lennénk az Égnek. És annak is, aki az Ég akaratából a végrehajtó fegyvert fogta.

- És ez a hála miféle formában nyerne megtestesülést? – kezdte az alkudozást Sandro, mire ezúttal ő kapott a költőtől egy erőteljes rúgást.

- Ragyogó formában – biztosította az elöljáró.

- Te csak ne kufárkodj az én rovásomra! – csattant fel Ricco – Nem fogadom el azt a mocskos pénzt, Sandro! Zsoldos vagyok, de nem bérgyilkos! Futni hagyom vagy keresztülverem rajta a kardom, az én dolgom. De nem veszem fel érte a fizetséget! És te ebbe ne szólj bele!

- De még hogy beleszólok! A véredben van, hogy bajba keveredj, és…

- És mindig kivágtam magam belőlük, nemde? – vágott közbe a költő, de Sandro nem hagyta magát elhallgattatni.

- Ó hogyne, kivágtad… Utána meg én bajlódtam a sok egyéb gonddal, amely a te diadalaid következményképpen a nyakunkba szakadt!

- Az csak egyszer volt – vörösödött el Ricco – És egyébként is, az…

- Úgyis mindig megkeresed és meg is találod a bajt, imádkozhatok vagy káromkodhatok felváltva, egyremegy! De életedben először fizetnének is érte! Mi a jóég csudájának nem fogadod el? Lehet, édes barátom, hogy te remekül megélsz dalon, szép eszméken, olykor meg egy-két verekedésen vagy csókon; de szeretném közölni veled, hogy én igenis éhes vagyok. Ergo szükségem van arra az átkozott fizetségre, és nem érdekel, mennyire tiszta vagy nem tiszta kereset! Amúgy is, pitúnia non follet.

- Pecunia non olet – javította ki önkéntelenül a költő; de látva barátja egyre vörösödő arcát, gyorsan hozzáfűzte – Jól van, megteszem.

- Elfogadod azt a nyomorult pénzt?

- El – morogta Riccardo – De ezért a megaláztatásért nagyon sokkal tartozol nekem!

Sandro csak a szemét forgatta. „És mi lesz azzal a sok egyéb szívességgel, amelyet érted tettem, drága egy barátom?”, morogta magában; bár nem tudott igazán haragudni a költőre. Zsoldoséveik alatt számtalanszor segítettek egymáson, és a fiatalember biztosra vette: ha ismét komoly bajba kerülnének, Ricco éppúgy fontolgatás nélkül sietne a segítségére, mint ahogy most gondolkodás nélkül keveredik újabb és újabb bajokba.

- Nagyszerű – nyugtázta az elöljáró – Akkor tehát elvégzi a feladatát, amit látom, amúgy is megtenne, és utána meg… a fizetségről megállapodtunk.

- Még nem! – sietett közbeszólni Sandro – Ott tartottunk, hogy a hála valami fémből lesz, és ragyogni fog, de engem érdekelne: vajon aranyosan fog-e avagy…

- Ezüst – zárta le a vitát az elöljáró, mielőtt még a másik igazán belemelegedhetett volna – Egy szép zacskó ezüst… ekkora zacskó – emelt fel egy vászontarsolyt az asztaláról –, mielőtt még eszébe jutna a méretét firtatni, kedves seigneur… És most menjenek. Mindketten. És nagyon gyorsan.

Az elöljáró elégedetten követte tekintetével az udvaron át távolodó, még mindegyre ingerkedő párost.

- Istenemre, Bernard, kívánni sem lehetett volna jobb megoldást! Pedig ismersz: a kívánságaim nem igazán ismerik lehetőségeik határát!

Segédjét hirtelen erős köhögés fogta el, mely mögé alig tudta elrejteni feltörni készülő kacagását. Hiába, ő aztán igazán ismerte ura nagyravágyásának határtalanságát.

- Ha tudná – jegyezte meg – Ha ez az olasz tudná, hogy a burgundi nemcsak egypár tisztes polgárt nyársalt fel, és nemcsak parázs verekedésekben rontotta az éjjeli levegőt, hanem hírhedt bérgyilkos, és vagy egy tucat neves kardforgató vére szárad a lelkén!

- Mi mindenképp csak nyerünk a dolgon. Akárhogy fordul a szerencséjük, mi megszabadulunk egy bajkeverőtől, szép csendben, ítélet, tömlöc, kivégzés és más egyéb nélkül. Ő is épp elég kakaskodó természetnek tűnik, ha ott marad holtan, legalább ő nem hoz vészt ránk… de véleményen szerint meg fogja ölni a burgundit. Már csak azt sajnálom, hogy egy részeg fecsegésen kívül egyéb bizonyítékunk nincs rá, hogy merényletet tervez szeretett királyunk ellen! De még gondolkodom… szép hasznot hajtana ez nekünk, egy merénylet leleplezése… még ha csak hetvenkedés volt is, erről senkinek nem kell tudnia… No, még ezt kitalálom. Most csak az a fontos, hogy ez a zsoldos megölje. Merénylet nélkül is már túl sok van a rovásán…

„Nevezetesen, hogy téged is megfenyegetett, felette tisztelt uram” – gondolta a segédje – „És nem mered elfogatni, mert amilyen ügyetlenek a katonáid, még ez a burgundi jönne vissza helyettük, hogy bosszút vegyen rajtad.”

(Folytatása következik!)