1. Dal: Liszt Ferenc - 2. magyar rapszódia

Fegyverropogás és motorok hangos berregése ébreszti a falut. A honvédek már a faluháza tetején ülnek, a mellvért elé és tetejére pakolt homokzsákok mögött. Egész éjszaka ott voltak, vártak. Az első néhány házban lakókat már hetekkel ezelőtt kitelepítették, amikor a négymotoros szörnyetegek először erre jártak, hogy bombák szőnyegével terítsék be a főutcát. Azóta újabb háromszor tértek vissza. Hogy miért? Ezen a kérdésen sokan merengnek. Karéj ezredes úr kimagaslik a zsákok mögül, ahogy kezében a távcsővel figyeli a láthatárt. Katonái bőszen szorongatják puskáikat, és alig hallhatóan egy imát mormolnak.

Kétszáz család maradt otthon nélkül, pedig még csak most érkezik a sereg. 

– Talán csak áthaladnak – sóhajtják többen is, de mind tudják, hogy nem igaz. A falu jelentéktelen célpont, azonban a katonák álláspontokat alakítottak ki, ezzel mégis megjelölték.

A láthatáron feltűnnek az első tankok, majd gyalogosok tucatjai, százai követik őket. A falu lakossága egy emberként reszket a Solymosi tanyán. Ott vendégelték meg a kitelepítetteket, és néhányat az álláspontok mögött lakók közül is. Aki tehette, elhagyta a falut, de senki nem ment messzire. Nincs hová, hisz az oroszok bizonyosan megtalálnak mindent. Az összesen ötven katona, akit ide vezényeltek, nem állíthat meg egy ekkora sereget. Elvesztünk! Minden el van veszve!

Solymosiné Lujza nagy köcsögben vizet hord körbe kóstolásra, kortyolásra. Reményt önt az emberek szívébe, hogy van, aki még gondolkodik. Talán mégis túlélhetik? Talán éppen ezt a tanyát nem fogják megtalálni a vörösök, és elrejtőzhetnek itt? Persze, nagyon sajnálnák a falu többi lakóját, de mégis. Ez egy remény. Biztató, de sajnos nagyon rövid.

Robbanás rázza meg az épületet, ahogy a hátsó pajta darabokra szakad. Hamarosan katonák özönlik el az előszobát, konyhát, majd a föld alatti bunkert is, amit a gazda a falugyűlés segítségével épített. Vörösök rángatják ki az embereket. Elveszik az óráikat, ékszereiket, és kegyetlen mód rugdosva lökdösik egy falhoz őket, hogy mindenkit megmotozzanak.

*

Minden perc egy évnek tűnik. A katonák lassan továbbállnak, de őrséget hagynak hátra. Nincs menekvés! A falu immáron elbukott, és reménytelen a helyzet. A vörös szakasz beveszi magát a félig lerombolt templomba, a lakosok pedig hazatérnek poros, koszos otthonaikba. Mindenfelé sáros lábnyomok mutatják az oroszok útját, és eltűnt ékszerek bizonyítják elvégzett munkájukat.

A falu szélén, ahol keresztülgázoltak a tankok egy tyúkólon és a kutya egykori házán is, egy férfi ásóval a kezében áll a földje közepén. Egymás után halmozza a homokot kupacokba, mintha csak a saját sírját ásná. Többen megnézik, még többen sajnálják a megbolondult szegény fejét. Fél lábára erősen sántít, azért nem lehetett a zsákok mögött, most pedig megöli a bűntudat! Nincs fegyver, nincs miért megragadni, hisz már vesztettek, mindenki halott, aki harcolhatott.

A férfi ásója megkoppan valami keményen.

Órák kellenek, és elkészül a gödör. Hatalmas, mint egy medence, és mély, hogy beleférjen bármi. Egy óra, egy urna és egy zongora is. A férfi nem törődik vele, hogy felhozza értékeit. Homokból széket formál a hangszer előtt, leteszi maga elé a bombázásoknak áldozatul esett felesége hamvait, és lehunyt szemmel érinti meg az első billentyűt. Szomorú, mély dallamok szállnak az égbe.

Minden szomszéd odasereglik a szívbemarkolóan gyászoló férfihez, és egymásba karolva hallgatja az előadást. Több tucatnyian borulnak térdre zokogva, halottaikra gondolva. A zongora, bár poros, és a föld is elnyomja igazi hangját, valódi könnyeket csalogatva súgja a világ kínját.

A férfi gyászának egy büntetésből kilőtt golyó vet véget, megszakítva az előadást.

***************

2. Dal: Beatrice – Térden állva

– Pista bácsi! Pista bácsi!

Fiatal legény rohan keresztül a főutcán. Egyik kezével vékony kabátját igazítja, másikban egy kis dobozt tart. A faluháza előtt összegombolt öltönyben, nagy pocakját behúzva áll a bölcsesség helyi képviselője.

– Pista bácsi, ide hallgasson! – kiáltja a legény.

– Mi történt, Antikám?

– Az oroszok! – üvölti a fiú, mire a polgármester idegesen pillant körbe. – Elmennek!

A legény most érkezik már meg nagyapja elé, és sűrűn lihegve folytatja.

– Most mondták a rádióban, hogy elmennek. Holnap mi jövünk, Pista bácsi! Azt mondják, Szolnokról már kimentek, hát rajtunk a sor, akárhogy számolom.

– Fiam, ne kiabálj úgy! Holnap olyan ünneplést rendezünk, hogy a falu is beleremeg a táncba, de még itt vannak, te mulya!

– Nem érdekel, Pista bácsi! – A legény berohan a faluházába, és hamarosan egy hosszú zsinórral tér vissza. Hozzászegődött két cimborája, és most együtt pakolnak ki az útszéli kis színpadra.

– Mégis mire készülsz, fiam? Nem lesz itt rendbontás. Ha elmennek, majd szórakozunk...

– Pista bácsi, ne velem veszekedjen, inkább odanézzen!

Egy teherautó tűnik fel az út végén. Az imént indulhatott a faluszéli állásból, és most csendesen zörög el a lelkesen pakoló fiatalok mellett. Orosz katonák ülnek a platón, nagy ládáik között.

– Ezek költöznek! – sikolt fel a Kartácsné, majd aggodalmas pillantással néz az autó után. Szerencsére senki nem reagál rá.

A falu lakói az utcára, sőt a főtérre sereglenek, és mindenki a polgármester szavát várja. Igaz a pletyka? Tényleg elmennek?

Pista bácsi idegesen harapdálja a szája szélét. Semmit nem tud a történtekről, de a rádió azt mondja. Nem lehet vicc, hisz annak rossz lenne, de ha így is van, nem érdemelnek meg egy boldog napot ezek az emberek?

A feszült csendet Varga Antika szakítja félbe. Ahogy a kazettás magnóba beteszi kedvenc kazettáját, és recsegve, ropogva szólal meg a felvétel.

– Térdel állva! – üvölti a fiú, mire sok arcra mosoly szalad. Az idősebbek homlokukat ráncolják, a fiatalok pedig együtt üvöltik az ismert nótát. A boldogság mindent feledtet az emberekkel, de a dalszöveget sosem.

***************

3. dal: Himnusz

A helyszín Kanada, 2015 tele, egy több ezer fő befogadására képes stadion. A székek mind egy szálig foglaltak, az ifjúsági jéghoki nemzetközi bajnokságon, ahol éppen egy magyar csapatot fogadnak a helyi Fakopácsok. A játékosok egymás után vonulnak fel a jégre, a közönség pedig már most torkaszakadtából üvölti a csapatok taktusait. A megszokott biztató dallamokat, versikéket skandálják, miközben ütemre dobbantanak lábaikkal.

A pálya közepén a bíró áll, komoly tekintettel. Két oldalára felsorakoznak a nemzetek csapatai, izgatottan, hisz egy komoly meccs előtt állnak. A stadion lelátói fölött pedig, ahol mindenki tekintetét elkerüli, egy kis kabin bújik meg. Benne ül két férfi a hangosítópult mellett, halálra vált arccal.

– Mi lesz, ha ez kiderül? – kérdi egyikük kétségbeesetten.

– Mi az, hogy ha?! Nem tusolhatunk el egy ilyen ügyet! Mindjárt kezdődik a játék. Biztos nem az én hibám volt...

A hír futótűzként terjed a stadion dolgozói között. Egyre nagyobb és nagyobb fejesek kapják meg az információt, és adják tovább embereiknek: a magyar himnusz elveszett!

Több ezer dollár értékű hangosítópult, mégis megeshetnek hibák. Kimaradhatnak mozdulatok, elcsúszhatnak alkatrészek, és beletörhetnek pendrive-ok. Ez utóbbi a legszokatlanabb, de mégiscsak megesik. Néhány nappal ezelőtt, a stadionban egy pomponcsapat gyakorolta el a Babeer karneválra kitalált koreográfiáját, amihez saját szakemberek segítségét kérték. A több napos gyakorlás, a papírok szerint tökéletes rendben zajlott, ám úgy tűnik, mégis akadt egy hiba.

Kanada himnusza és a meccs előtti időszakra kiválogatott zeneszámok egy belső adathordozón érkeztek, azokat az informatikus beleszerelte a gépbe, így egészen mostanáig teljesen zavartalanul haladhatott minden. De hogyan tovább?

A játékosok sorfalat állnak a pálya közepén, miközben két kamerás fel-alá csúszva veszi őket. Közeli, távoli felvételek. Külön csak az arcukról, külön a címereikről. Az időhúzás lassan kezd feltűnővé válni, ezért a stadion vezetője megtörik. Egy őszes, hosszú szakállú férfi lép a jégre, amennyire csak lehet, a kamerák látószögén kívül maradva. Ügyetlenül siklik közelebb az edzőkhöz, majd halk tárgyalás veszi kezdetét. 

A közönség türelmetlenül skandál, a bíró értetlenül pislog körbe.

Az alku eközben megszületik: a Himnusz zenéjét sikerült megszerezni, lejátszható, de a szöveg nem, így nincs más hátra, mint kompromisszumot kötni. A stadion vezetője mélységes sajnálatát fejezi ki, majd közli, hogy tekintettel a hibára, mindkét ország himnuszának csak a zenéjét fogják lejátszani.

– Ó, ne mondjon már ilyet – csattan egy fiatal játékos a sorból. – Majd én eléneklem. Nyugodtan játsszák a saját himnuszukat, majd mi megoldjuk a sajátunkat.

– De, uram... Nem fogadhatjuk ezt el.

– Adjanak egy mikrofont a kölyöknek – közli az edző is, barátságos mosollyal az arcán. – Ennél több kell, hogy megállítson ma minket.

Ahogy az idő eljön, az ismert dallamok felszólalnak, és a fiú büszkén, felemelt fejjel siklik ki a jég közepére. A Kanadai fakopács hokicsapat azóta is emlegeti a magyarokat, akik iránt már a meccs előtt tiszteletet éreztek. A közönség, szívére tett kézzel, egy emberként énekelte a Himnuszt, egyetértéssel támogatva játékosukat. Több száz torokból egyszerre zengett: Isten, áldd meg a magyart!