A művészetről
Január

Szélsebesen ront be a szobájába, még az ablakok is beleremegnek, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Linda már valamilyen szinten hozzászokott a szülei vitáihoz, hisz jó ideje nem zokog miatta, de még mindig gombócot érez a torkában. Mérgesen járkál fel-alá a szobában, miközben két kezével a fejét szorítja. Miért nem hagyják már abba az ordítozást?! Torkig van az őseivel, és az egész világgal! Mindegy mit csinál, valahogy mindig rajta csattan az ostor, állandóan ő a hibás. Még azért is, hogy a szülei össze-vissza csalják egymást… Pedig ehhez igazán nincs semmi köze. Évek óta könyörög nekik, hogy inkább váljanak el, mert ő ezt már nem bírja tovább! De ilyenkor is csak letorkolják… Hiába menekül a vastag fa ajtó mögé, így is minden egyes szót tisztán hall. Ahogy minden szomszéd is… Sőt, meglepődne, ha nem hallaná mindenki a városban… Az indulatok nem akarnak csillapodni, ezért Linda a már jól bevált módszeréhez folyamodik. Összevont szemöldökkel kutatja a telefonjához tartozó fülhallgatót, majd csatlakoztatja a készülékhez. Találomra kiválaszt egy zeneszámot, maximumra állítja a hangerőt, és lehunyt szemmel próbálja megnyugtatni az idegeit. Lassan lépked tovább, teljes figyelmét a zenére fordítva. A ritmus, lassan a fejébe kúszva, elkezdi kitisztítani azt. Alig egy perc után Linda kinyitja a szemét, és kifúj egy nagy adag levegőt. Fogalma sincs, mióta tartotta bent… Aztán a sétálás lassan tánccá alakul, és előbb némán, majd egyre hangosabban énekli a szöveget. Még a saját hangját sem hallja, de ebben pont ez a lényeg! Az egész teste a ritmusra mozog, a feje mintha külön életet élne, billeg minden irányba. Mire észbe kap, már a szoba közepén áll és torkaszakadtából üvölti, hogy:
- I’m your hell, i’m your dream, i’m nothing inbetween!!!
Ekkor elszántan körbenéz, és határozott léptekkel indul az ablak felé. Egy mozdulattal kiszabadítja a festőállványt, majd középre vonszolja. Mindeközben nem feledkezik meg a táncról sem, de hát hogy is tehetné? A teste automatikusan mozog a zenére, és ő szabad utat ad neki. Ahogy előszedi a festékeit és a palettáját ismét a levegőbe kiállt.
- Can’t say i’m not alive!!!
Ahogy minden eszköz előkerül, a zeneszám is véget ér. Már éppen kezdené ismét hallani a szüleit, mikor felcsendül a következő, életmentő dallam. Tiszta vásznat rak az állványra, majd kinyom egy adag festéket a régi palettájára. A párizsi kék láttán megdobban a szíve, és mosolyogva hajol a festék fölé. Behunyt szemmel mélyet szippant az jellegzetes illatba, majd a többi tubustetőt is lecsavarja. Ahogy az illat belengi a szobát, boldog izgatottság fogja el. Vajon tényleg ezt a szagot szereti? Vagy talán azt, amit számára jelent? A vázlathoz csupán a kezét használja, nincs benne semmi. Láthatatlanul rajzolja fel a saját ujjával amit akar, majd megszemléli azt. Egy kívülálló bolondnak nézhetné, hiszen semmi látnivaló nincs azon a vásznon. Linda azonban látja a vázlatát, sőt már az is megjelent a szeme előtt, ahogy a kép megtelik színekkel, élettel! Már nyúl is az ecsetért, és mártja a piros pacába, majd a kékbe. Lilát kever, és felviszi a fehér vászonra. Ahogy az ecset alatt a borsónyi festék igazodik, szinte remeg a keze a gyönyörűségtől! Húsz perc sem kellett, és máris a burokba került. A zene elszigetelte a külvilágtól, már nem volt ideges, nem érezte a gombócot a torkában. Nem számított már semmi, csak ő volt ott, és a festés. Nem sokkal később már a fülében dübörgő zene is halk háttérzajjá olvadt össze, miközben egyre mélyebbre került a megnyugvás szigetén. Időnként hátrébb lépett, megszemlélte a művét. Nem volt egy díjnyertes munka, és ezt ő is tudta. Néha az orrát ráncolva szisszent fel, mert nem pont úgy sikerült egy-egy volna, ahogy szerette volna. Ilyenkor legszívesebben félrehajította volna az egészet és durcázott volna a nap további részében. De már ismeri magát. Teljesen felesleges, mert úgyis visszatér hozzá… Lehet, hogy nem aznap, vagy nem azon a héten, de egyszer biztosan.
 A zene, a festés, a képek jelentetnek Lindának mindent. Biztos mentsvár a világ elől, figyelemelterelő, boldogító. Kihívásokkal teli, csodálatos világ, amiért megéri küzdeni! Mert ha egyszer megfog, soha nem enged... Mindegy, hogy milyen formában, mindig ott lesz a közelben, legyen könyv, hangszer, ecset vagy véső. Segítenek túllépni a nehéz pillanatokon, vagy csupán örömet szereznek a puszta létezésükkel. Igaz, kicsit berozsdásodnak, ha egy ideig hanyagolják őket, de mindig meghálálják a visszatérést. Nem számít nekik, hogy az ember mióta nem mosott hajat, szakadt farmert vagy épp szép estélyi ruhát visel. A lehetőség mindenki előtt, mindig nyitva áll. Ez a Művészet maga.