Rebecca Willow Krónikákat megelőző kezdeti időszak.

Nem mertem eddig feltenni, de végül is Rebecca itt született, tehát kezdjük az elején.

Hölgyeim és Uraim:

Az óriás kolónia hajó lomhán siklott, míg a körülötte cikázó apró vadászgépek biztosították számára a nyugalmas landolást. Mindenki izgatottan tekintett ki az ablakokon. Az embereket lenyűgözte az új otthonuk látványa. A családok boldogan ölelték meg egymást, amint a nap, vagyis a Pullo aranyló sugarai megvilágították a bolygót, mely hatalmas kékségre, és tarka kontinensekre van osztva, akár a Föld.

Szülőbolygónk ugyanis a túlnépesedés miatt nem tud több embert eltartani. A XXIII. század elejére, annyira elsúlyosbodott a probléma, hogy egy új Földet kellett találni a civilizációnknak. Kitartó, eredményes kutatások után 2223-ra Dr. William Fuller és csapata rátalált, majd tizenöt év elteltével, és aprólékos vizsgálatok után lakhatónak minősítették az ekkor már Ragnar néven köztudatba ivódott bolygót. További 18 év kellett ahhoz, hogy a tizennégy napos hiperűr utazásra alkalmas hajókat építsenek, mely a globális problémák közepette nem volt egyszerű feladat, és többször elhalasztották az építéseket, de végül 2256. május 19.-én az Adventurer 01. kolónia hajó elindult 500 emberrel a fedélzetén, és ez év június 02.-án sikeres landolást hajtottak végre a Ragnaron. Ezek után havi rendszerességgel érkeztek a telepesek a bolygóra, akik szigorú vizsgálatok után (mind egészségügyi, mind társadalmi téren kifogásolhatatlannak kellett lenniük) léphettek az új világba.

A lyransok segítik az embereket, akik régóta bíznak képességeinkben. Mióta elhagytuk a Földet, folyamatosan kapcsolatban vannak velünk, és útmutatásokat adnak, hogyan éljen a kolónia az új otthonában. Lyransoknak hívják őket, de a földiek csak plejádoknak nevezik, az Erra bolygó lakóit.

A mostani a hetedik kolónia hajó, mely a rendszerbe lépett.

A csillogásban előkúsztak a hatalmas rombolók, melyek körül megint csak nyüzsögtek az apró vadászgépek. A három hatalmas ék alakú hajó már több kisebb ütközetet vívott a gyarmat bolygóért, melyet kalózok, csempészek és más kósza népek akartak elbitorolni, ám a Föld első három hadihajója megvédett, de szereztek olyan sérüléseket, melyeket azonnal orvosolni kellett.  A kolónia hajó a gyorsan összetákolt űrdokk mellett siklott el, melyben épp az egyik romboló pihen, és várja, hogy sebeit befoltozzák, mely ez esetben a hídon ütött lékek jelentettek. Az embernek az-az érzése, hogy a körülötte repkedő vadászok, mint a darazsak, védelmezik kaptárukat.

Dr. William Fuller is a hajó utasa, aki lakhatónak nyilvánította a bolygót, és minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomra, akárhányszor egy kolónia hajó, útnak indult a Ragnarra. Most, a hetedik alkalommal pedig ő maga is végre megtapinthatja az új világot.

A hajó megrázkódott. Mindenki gyorsan visszahuppant a helyére. A sztyuárdeszek mindenkit megnyugtattak, hogy ez csak azért történt, mert bolygó körüli pályára állt a hajó, és hamarosan leszállnak.

„Csak nehogy gyorsabban a tervezettnél” gondolta a doktor. Fuller ugyanis irtózik a repüléstől. A loboncos, fekete hajú férfi bekötötte magát az ablaktól legtávolabb eső székbe, majd belemart a karfába. A hajó még huppant egy párat, majd érződött, hogy határozottan ereszkedik. Az öklendezések közepette a doki látta, hogy a légvédelmi ágyúk folyamatosan őket kísérik a távolban lévő hegyoldalakról. Az iker ágyúk látványa, főleg ha az emberre szegeződik, egész félelmetes látványt nyújt.

Hamarosan teljesen lelassult az ereszkedés, de még hallani lehetett, ahogy dolgoznak a hajtóművek, míg végül egy utolsó huppanással a hajó lábai elérték a talajszintet, majd a hidraulika bekapcsolása után rámpa magasságban megállt a hajótest. Az alsóbb szinten lenyílt a lejáró, és az utasok megkezdték a leszállást. Fuller a helyén maradt, megpróbált erőt venni magán, hogy legalább a rámpa aljáig ne legyen rosszul. Mikor mindenki elment mellette, ő falfehéren felállt, és az ülésekre támaszkodva elindult kifelé. Egy utaskísérő próbát a segítségére lenni, de Fuller intet neki, hogy inkább tartsa a háromlépés távolságot, mert a gyomra még nem igazán szállt vissza a helyére. Mire leért a rámpa aljára egész jól érezte magát. Azt még ő maga sem tudta, hogy egyszerűen jobban lett, vagy csak a tudat, hogy földet értek, és vége a megpróbáltatásoknak.

A rámpa alján három katona várta. Láthatóan az egyikük tiszt. Még mielőtt leért volna a kis társasághoz, felvette a hátizsákját, és rágyújtott egy szivarra.

- Üdvözlöm William Doktor! James Hunt százados vagyok, a Ragnari Helyőrségtől.

- Üdvözlöm százados. - Köhögte oda a doki, majd a szivarjára pillantott, végül elnyomta azt.

- Megmutatjuk a szállását, majd a laborba kísérjük. Kérem, kövessen. - Hunt százados elindult, majd utána a doki. A két katona szótlanul követte őket.

- Közel fél éve építjük a kikötőt és a leszálló pályákat. Az első telepesek ezzel kezdtek. A helyőrség biztosít minden fejlesztést. - Kezdte a tudós tájékoztatását a tiszt. William szemlélődve figyelte a frissen érkezett hajók kirakodását; a számára idegen, plejád eszközök sürgését; és a háttérben történő építkezéseket. Épp egy leszálló pálya kivilágítását építették be a foglalatokba. Szemével a konténerhajót kereste, melyben a kutatásokhoz szükséges eszközök, feljegyzések és minták találhatóak, de nem lelt rá a hajóra.

- Ön mióta van a Ragnaron százados? - Vágott közbe, mintha nem is érdekelné a beszámoló.

A tiszt kissé kiesve a monológjából zavartan pislogott.

- Öt hónapja. A második egységgel érkeztem. - Felelte, majd folytatta. - A katonai fejlesztéseket külön csapatok építik. A védelmi zóna kialakítása volt az elsődleges célunk. A civil építkezés pedig ide irányult.

- Hihetetlen, hogy fél év alatt egy várost építettek ki egy lakatlan bolygón.

- A plejádok segítsége rengeteget jelentett. Új technológiákat kaptunk, új energiaforrásokat, eszközöket. - Felelte Hunt kissé mosolyogva.