I. fejezet

A Város semmit sem üzent nekünk.

Hallgatott, mint egy mogorva szülő, magunkra hagyott minket, az úgynevezett gyermekeit, és beledobott a híg betonba. A járókelők háromnegyed-keresztet vetve iszkoltak el előlünk. Vezetés közben a középkori pestisjárványok idején tevékenykedő pestisdoktorok jártak az eszemben. Szkafanderszerű öltözékben, bokáig érő, éjfekete köpenyben, széles karimájú kalapban, madárcsőrre emlékeztető maszkban rótták az utcákat. A maszkot teletömték gyógy-, és fűszernövényekkel, levendulával, rozmaringgal, kakukkfűvel, orvosi zsályával, és főleg fokhagymával, rengeteg fokhagymával, mivel hitük szerint a pestis rossz szagok útján terjedt. Hosszú pálcájukkal emelték fel a betegek ruháját, és vizsgálták a gennyes fekélyeiket. A nép rettegett tőlük, ahogy tőlünk is; bár személy szerint én semmi ijesztőt nem látok a szürke öltönyömben, függőleges csíkozású ingemben, és vízszintesen csíkos nyakkendőmben.

Ha csíkos inget és nyakkendőt viselünk, figyeljünk, hogy a színek harmonizáljanak, de a csíkok mintázata különbözzön egymástól!

-Főnök, hallottad, hogy tavaly a Városban a tizenötödik leggyakoribb halálok az asztal aljára ragasztott rágógumi volt? Egy bosszúszomjas hölgy, aki gyanította, hogy a férje a szomszédjával csalja, valahányszor átment szomszédolni, mindig a másik nő konyhaasztalának alján hagyta a rágóját, amíg egy nap a szomszéd fürdőkádjába ugrott fürdés közben a hajszárító. Őrült világban élünk, mi?

-Elhoztad a Krusovszkij-számlálót?

-Nyugi, főnök, itt van minden a táskámban. –paskolta meg elégedetten, egy jóllakott óvodás mosolyával a bőröndjét. Baljós érzések kavarogtak bennem, miközben kiszálltam az Ifjúság út 73. szám alatt lévő ház kapujánál a szürke kocsimból. Egy sarokkal a célunk előtt parkoltunk le a járgánnyal, mivel utunk a Mészáros utcába vezetett. A misztikusok szerint minden utca nevébe bele van kódolva a későbbi sorsa. A Mészáros utca jövője semmi jóval nem kecsegtetett: sorozatgyilkossággal, családon belüli erőszakkal, bandák közti leszámolásokkal… és rá is szolgált a nevére. Az Ifjúság úton nagyobb esély volt rá, hogy a kocsink nem ébred öntudatra, és nem lép le.

Már messziről megéreztük a lejárt szavatosságú épületek záptojásra emlékeztető szagát. Morze-kódként követték egymást az amputált házak helyén álló üres telkek, és a még álló épületek. Rövid, rövid, hosszú, hosszú, rövid, hosszú, hoszú, rövid, rövid… A kiképzésen megtanították nekünk, hogy a Város folyton csacsog, pletykál, be nem áll a szája, csak figyelnünk kell az üzenetére.

Mit üzen a Város?

Hogyan élhetnek emberi lények ilyen körülmények között? Egy kislány, ki az elgurult labdája után rohanva elénk toppant a sarokról, minket meglátva eliszkolt, az utcán felejtve a játékszerét. Kispisti, a társam a szerszámokat tartalmazó ládát cipelve, komótosan lépdelt utánam. Reméltem, ez arra ösztökéli majd, hogy végre befogja a száját, és ne traktáljon a hülyeségeivel, de hiába.

-Főnök, mit gondolsz, melyik az egészségesebb, ha az esernyőd nyele a fogason balra, vagy jobbra néz? –nem törődtem vele, csak az előttem álló páciensre koncentráltam. A háború utáni újjáépítés korából származó, 60-70 éves vénlány. Komor, barátságtalan homlokzattal, az utcára pergő habarccsal, körmük szakadtáig kapaszkodó téglákkal. Ha jól figyelsz, hallhatod a halálsikolyát is! A szomszédos üres telekre néző falon kivehető az elhalt, elüszkösödött szövet helye, egy kétszobás lakás a harmadik emeleten. A diagnózis egyértelmű, de tartjuk magunkat a protokollhoz.

-Vésőt és spaklit! –fordultam a műtőssegédemhez. A nemesacél vésőmmel kikapartam egy kis habarcsot a téglák közül, és rászórtam a spaklira. Enyhén sötétszürke, némi vöröses és sárgás elszíneződéssel. Kisujjamat belenyomva a porba, a számba vettem belőle egy kicsit, egyenletesen eloszlatva a nyelvemen, majd alaposan megforgatva.

-Mi is a tökéletes habarcs receptje? –teszteltem a társamat. Egy ilyen kérdés megválaszolása néha az élet és halál közti különbséget jelenti.

-Egészen pontosan tíz liter víz, három lapát mész, három lapát cement, és tizenöt lapát homok olyan sűrűre keverve, mint a tejföl.

-Látom, még emlékszel a vizsgádra. Na lássuk: egész pontosan 67 éves az épület; pocsék évjárat. Poshadt, hányingerkeltő íze van; komor, stresszes, megannyi gonddal küszködő ház lehetett, pont amilyen nehéz év volt, mikor felépült; egy idegroncs. Csőtörések, áramszünetek, betörések gyötörték egész életében. A háború után, amikor a lerombolt házak helyére újakat húztak fel, nem válogathattak az alapanyagok közül… igen, határozottan érzem, belekevertek egy kis téglaport is. A cementet valahonnan keletről importálták. Ha akkor sejtették volna, milyen következményei lesznek hanyagságuknak… -kiköptem a port, majd egy kis szájvízzel öblögetve fertőtlenítettem a szám.

-Nézzünk be! –a bejelentést szűk negyvenöt perccel érkezésünk előtt kaptuk. Tapasztalatom szerint egy ilyen súlyos fertőzés kialakulása a lappangási idő elteltétől számítva öt, maximum hat nap. Mire vártak? Előkaptam a zsebemből a mesterkulcsomat, mely a Város összes ajtaját és kapuját nyitja. A mi munkánk során semmi sem okozhat fennakadást; a Város széttárja előttünk a lábait, gyengéd szeretőként fogad magába minket. Határozottan elegánsabb megoldás, mint berúgni az ajtókat, ahogy azt a filmekben teszik. A földszinten az idősödő, nagyrészt kopasz házmester rimánkodva, esdekelve fogadott minket.

-Tekintetes uraim, kérem, könyörgöm, ne tegyenek földönfutóvá! –továbbhaladtunk, ügyet sem vetve rá. Ha már elég gyakorlattal rendelkezel, egy pillantással megállapíthatod, mi vár rád az épületen belül. Hány lépcsőn át jutsz fel a harmadik emeletre, mennyire szellős a ház, hány lakás van benne, hány másodperc alatt visz fel a lift a tetőre, de ahogy egy könyvet sem ítélünk meg a borítója alapján, egy házat sem ítélhetünk meg a homlokzata alapján… részletesebb vizsgálatra van szükség.

-Drogosok, főnök, egy kibaszott drogtanya volt ez a ház! Nem fogok könnyeket hullatni értük. –hasonlóan vélekedtem én is. Ez a kerület csak egy pattanás a Város testén, egy jelentéktelen mitesszer, amit bármikor kinyomhatunk a körmünkkel. Ha a szag alapján nem lett volna elég nyilvánvaló, egy hatalmas vörös X jelölte a keresett lakás ajtaját… mint pestisjárvány idején. A szag kibírhatatlan volt, még maszkban is, természetellenes anomália. A lakásban szétdobált tányérok, ételmaradékok, gyűrött, mosatlan ruhák, sörös-, és pizzásdobozok, rengeteg mocskos tű a droghoz, valamint obszcén rajzok. A káosz melegágya.

-Szent Isen! Ez egy démonimádó –kiáltott fel Kispist. Legszívesebben elhúztam volna a függönyöket, és kitárom az ablakokat, de azzal csak az utcára szabadítottam volna a fertőzést. A szobában elszórva harmadrendű manifesztációkat figyelhettünk meg: egy fal teljes hosszán végighúzódó repedés, mely egy széles grimaszra emlékeztetett, az egyik pizzásdoboz tetején helyet cseréltek egymással a betűk, és átkot köptek a világra, a konyhapult mellett lévő tükör pedig nem a tükörképemet mutatta, hanem a tükörkép tükörképét. Társam közben beüzemelte a Krusovszkij-számlálót: baljós berregéssel jelezte, hogy a helyiségben a spórák száma túllépte az ötödik szintet; tíz perc itt eltöltve szinte egyet jelent egy krónikus hasnyálmirigyrákkal.

-Hívd fel a bontóbrigádot! Teljes amputáció. Tüntessenek el mindent, szedjék ki a falakat, a csöveket a falból, a vezetékeket, a padlót, az összes téglát a szomszéd lakás konyhájáig, majd tegyenek háztömést! Üzend nekik, hogy siessenek. –miközben a társam telefonált, betoppant a lakás valószínűsíthető tulajdonosa, majd annak rendje és módja szerint futásnak eredt. Utána rohanva kigáncsolt egy másodrendű manifesztáció; a szoba közepén igénytelenül végigvezetett netkábel a lábamra tekeredett. Mire kibogoztam, a gyanúsított már félúton járt a földszint felé.

Kis bolond.

Két választása volt: vagy jobbra fordul, az Ifjúság utca felé, amit nem tartok valószínűleg, mivel ott hatalmas a forgalom, és gyanút keltene; vagy balra fordul, és megpróbál eltűnni a Zug utca sikátoraiban. A Zug utcához vezető apró parkban félig-meddig felszedett macskakő borítja az utat, ha szerencsém van, a bokáját is kitöri rajta, de mindenképp lelassítja kicsit, ráadásul az út, amin végig kell mennie, északnyugati irányba néz, és még tizenhét perc, harmincöt másodpercig a szemébe süt a Nap. Egy ilyen lepukkant kerületben is, mint ez, figyelnek a Város szemei; a Zug utcában található egy térfigyelő kamera. Újabb válaszút elé érkezett a barátunk: ha balra indul, egy kevésbé forgalmas utcában köt ki, viszont ott egy rendőrőrs várja, és még ha ezt nem is realizálja, tudat alatt ösztönösen jobbra fordul majd. Egyenesen rátér a Síp utcára, ahol már várni fogják a kollégáim, akikről a folyamatos összeköttetésünk miatt tudom, hogy éppen száz méterre a Síp utcától tartózkodnak, báránysültet falatozva, és mindezt megerősíti az étteremben található biztonsági kamera képe.

-Kispist és Kispist! Egy gyanúsított közelít felétek! Tartóztassátok fel. Csatolom a fényképét. –küldöm nekik mikrofonon át az utasítást.

Én közben felfelé igyekszem a háztetőre. Rövid, rövid, hosszú, hosszú, rövid, hosszú, hoszú, rövid, rövid… majd a páciens után újabb két, még álló ház, és egy szünet. A tetőre átugorva a harmadik ház tűzlétráján lemászva a gyanúsított háta mögé kerülhetek. A kamerák képét nyomon tudom követni a szemüvegemen keresztül, mely a városi hálózatra van kötve. További hasznos funkciója, hogy minden, a látószögembe kerülő ismeretlenről képet készít, melyet aztán továbbíthatok a társaimnak egy egyszerű paranccsal. És mit ad Isen… Minden pontosan úgy történt, ahogy azt felvázoltam. Emberünk a Síp utcáról visszafelé tart, miután megpillantja Kispist-t és Kispist-t. Megpróbál elmerülni a járókelők tengerében.

Hogy mi a titkunk?

A Város alapos ismerete. Az állandó kapcsolattartás a kollégákkal. Az uralom a Város szemei és fülei felett. A szemüvegünkön folyamatosan kijelzett frissítések az időjárásról, a forgalomról, és az aktualitásokról. Végül, de nem utolsósorban, a mintázatok felismerésének képessége a városlakók viselkedésében. Gyanúsítottunk éppen egy nagyobb embercsoport között próbál átfurakodni. Ez semmiben sem különbözik attól, mint amikor egy kavicsot hajítasz egy tál vízbe; ha tisztában vagy a Város törvényeivel, nyert ügyed van, és tudod, hogyan fognak szétfröcskölni az emberek, ha átrohan köztük ez a bűnöző. Nincs más dolgod, mint megvárni azt a pillanatot… és lőni.

Emberünk jobb térdét szétmarcangolja a lövedék. Zsinórját vesztett bábként rogy össze a járdán. Kispist már felette is áll, és a jogait olvassa fel.

A bámészkodók egy másodperc törtrészéig ledöbbennek, majd mennek tovább a maguk dolga után, mintha mi sem történt volna. Csupán egy újabb kis epizód volt ez a létünkért, és a Város lelkéért folytatott küzdelemben.

A Város fennmarad.