A térkapuhoz értek. Egbert jól sejtette, itt is egy folyosón kellet átmenniük. Néhány lépés után egy fénysugár indult feléjük. Cecil megtorpant, nem mert továbbmenni, de Egbertet nem zavarta.
– Egbert Percifield! – szólalt meg egy gépi hang – Üdvözöljük a Megaira Guardian1 térkapujánál. Felhívjuk a figyelmét, hogy jelenlegi célállomás a Föld Guardian térkapuja. Amennyiben ez nem megfelelő Önnek, a terminálon új célállomást állíthat be.
Ugyanezt a szöveget Cecilnek is elmondta a hang, miután a DNScan beazonosította.
– Érdekes, amikor jöttünk nem üdvözöltek minket – morfondírozott Cecil.
Közeledtek a terminálhoz, amikor Cecilnek újra eszébe jutott, hogy mit látott a földi terminálnál. Már akkor meg akarta kérdezni Egbertet, de a szétnyíló bilincsek elvonták a figyelmét. Most viszont már nem volt helye kérdéseknek, a szomorú valóság előttük állt. Cecil a Holdon a terminál előtt egy rácsozott ajtót látott, ami akkor nyitva volt, mivel éppen használták a kaput. Ezt a rácsot, ami előtt álltak zárva találták.
Hát persze! – gondolta Cecil. Minden világossá vált. Az új világrendben mindenhol a biztonság volt a legfontosabb, amit lehetett többszörösen túlbiztosítottak. A Guardian tér-apuit is több zár védte az illetéktelenek elől. Nem volt elég átverni a DNScant, kellett volna a kulcs is a rácshoz.
– Nem! – Egbert csak ennyit tudott kinyögni. Megpróbálta kinyitni, de egyik irányba sem mozdult. Teljes erőből megrázta, de hiába.
– A huszonkettedik század elején vagyunk, a dns szkennerek és a holo tévék korában, egy lépéssel ugrálhatunk egyik univerzumból a másikba, itt meg még kulcsot használnak! – kiabálta szinte eszét vesztve, miközben egyre csak rázta a rácsot, ami továbbra sem mozdult.
– Menjünk vissza a Holdra! – javasolta Cecil, aki valahogy meg tudta őrizni nyugalmát.
– Igen, és mit csinálunk ott? Elkötünk egy kompot?
– Igen, az is egy lehetőség. De itt nem maradhatunk, akkor biztosan…
A riasztó szirénázása szakította félbe. Ettől az éles, magas hangtól mindkettőjükben megfagyott a vér.
– Hogyan… Még nem telt le az idő! – hebegte Egbert az órájára pillantva.
– Nem maradok! – kiáltotta Cecil és a kapu felé futott.
– Állj! – kiáltotta egy hang. A szeme sarkából látta, hogy őrök érkeztek a folyosóra. Egbert a falhoz hátrált, de Cecil nem állt meg. Már elég közel jutott a kapuhoz, látta a túloldalon folytatódó sínpárt és a Hold szürke épületeit. Még néhány lépés… elrugaszkodott és átvetődött a túloldalra.
Felugrott és körbenézett. A légzés még mindig nehezen ment neki. Már csak egy űrhajót kellene találni. Remélte, hogy érkezését nem vette észre senki, de tévedett. Egy tucatnyi őr zárta körbe. Amikor újra körbenézett rájött, hogy nem jutott messze. A riasztó lezárta a kaput, így ő még mindig a Megaira holdján volt.
– Letérdelni! Kezeket a tarkóra! – hallotta az utasításokat.
Miközben bilincs kattant a csuklóján látta, hogy Egbert tesz egy reménytelen kísérletet, hogy kitörjön az őt körbezáró őrök gyűrűjéből. Nem volt esélye, egy lövéssel leterítették. Nem halt meg, de így már nem tudott menekülni.
Később kiderült, hogy már érkezéskor eldőlt a sorsuk. Az őr – aki fogadta őket – egy szavukat sem hitte, ezért megerősítést kért a Guardian központból. Közben a biztonság ked-véért lezáratta a terminált. A központ visszajelzett, és akkor minden kiderült. Hiába volt a StatCom minden mesterkedése, egyiket sem hagyták jóvá felülről, ezért még a kötelező ellenőrzés előtt visszaállították a változás előtti állapotot. Erre szólalt meg a riasztó, ami a végzetük lett.

Két napja volt Cecil a Megairán, ez alatt tizenháromszor találkozott a Tűzkorbáccsal. Az első ütést akkor kapta, amikor arra gondolt, hogy mi lehet Egberttel. Azonnal csattant a korbács. Először a bal karján érte, majd a hátán egy újabb ütés, mivel az iszonyatos fájdalomra új gondolatok fordultak meg a fejében. Megpróbálta teljesen kiüríteni az agyát. A légzését figyelte, de vigyázott, nehogy számolni kezdje. Eltelt így néhány kimerítő óra. Fárasztó semmire sem gondolni, fordult volna meg a fejében, de elfojtotta a gondolatot, mielőtt létrejött volna.
Még három óra telt így el, amikor bevillant egy szám: tizenöt. Ennyi évre zárták be ide, de ezt már nem gondolhatta hozzá, mert a korbács ütése felhasította a bőrt a hátán, majd újabb két csapás következett, végül eszméletlenül nyúlt el a földön.
Amikor magához tért ételt talált az asztalon, mellette egy kancsóban átlátszó, vízhez hasonló folyadékot. Evett és ivott, de akkor sem gondolt semmire, amikor kiderült, hogy az ital enyhén keserű. Az előző veréstől még sajgott a háta, de próbált nem foglalkozni vele.
Ezután leheveredett az ágyra és a plafont bámulta. Egyszemélyes cellája kis alapterületű volt, viszont rendkívül magas, legalább ötven méter. Átlátszó üvegből készült rácsok zárták körbe, mögöttük sötétség volt, arra nem látott semmit. Ezért a plafont bámulta. Figyelte a mennyezetre szerelt világítást. A két lámpa nagyon hasonlított valamire. Amikor rájött, hogy mire, rátört a nevetés. A magasból egy izzó szempár nézett vissza rá.
Tehát ezért ilyen nagy a Megaira. Óriások lakják. Bezártak egy rohadt kalitkába, és az egyik állandóan figyel – gondolta. Mire a mindezt kitalálta, vagy nyolc ütés érkezett a korbácstól min-den irányból. A szemek félrehúzódtak, a cellában korom sötét lett. Cecil újra elveszítette az eszméletét.

 

*** VÉGE ***