Ahogy Egbert mondta, egy folyosón haladtak át, aminek a végén már látható volt a térkapu. Cecil korábban még nem látott ilyent, kicsit csalódott volt. Valami nagy, látványos dologra számított, helyette csak két oszlopot látott, közöttük a sínpár, azon haladtak előre. A kocsi a folyosó elején megállt. Egy fénysugár indult el a vagon elejétől, minden elítéltnél
megállt egy pillanatra. A DNScan beazonosította a kocsiban ülőket. Az utolsó sor után visszafelé indult, újra ellenőrizve mindenkit.
Továbbindultak a kapu felé, közben Cecil megfigyelhette a terminált, ahol beprogramozható a cél. Úgy helyezték el, hogy ne akadályozza a rabszállító kocsik közlekedését. Ekkor megakadt a szeme valamin. Éppen szólni akart Egbertnek, de abban a pillanatban a bilincsük szétnyílt, kezük és lábuk újra szabad volt. A StatCom az időzítés szerint működésbe lépett.
– Még ne! Még nem vagyunk ott – morogta Egbert fél-hangosan, közben a kezét nem vette le a jelről, nehogy valamelyik őr meglássa. Cecil is így tett. A kapuhoz közeledve rájött, hogy az előbb alulértékelte a látványt. Az oszlopok túloldalán folytatódó sínek már a Megairán voltak. Ahogy közeledtek, egyre szembetűnőbbek lettek a különbségek a két bolygó között. A Hold fehér fénnyel megvilágított építményei az oszlopoknál megszűntek, a túloldalon nem látott épületeket, csak egy nagy, sík területet a semmibe vezető sínpárral, amik különös, hullámzó fényben fürödtek.
Sikeresen elérték a kaput. Senki sem figyelt fel a szétnyílt bilincsekre, és arra sem, hogy megjelent két őr a vagonban.
Az átlépés egy másodperc alatt megtörtént. Az egyik pillanatban még a Holdon voltak, egy rövid időre elhomályosult körülöttük minden, mintha egy vízfüggönyön haladnának át, a következő pillanatban már százezer fényévnyire voltak a Földtől, egy számukra ismeretlen galaxisban.
A szervezetük nem viselte jól az átlépést. A karszalag által generált légkör meg sem közelítette a földit. Nehezen vették a levegőt. Egbert ennek ellenére az átlépés után rögtön felállt a helyéről.
– Indulunk! – mondta és már rángatta is ki barátját a vagonból. Az őrség rögtön az útjukat állta. Ők is emberek voltak, ami Cecilt meglepte volna, ha nem lett volna rosszul a légszomjtól. Egbert katonásan tisztelgett. Az őr azonnal rájuk fogta a fegyvert.
– Hogyan szabadultak ki? Kezeket a tarkóra! – kiáltott rájuk.
– Egbert Percifield vagyok a Guardian központból. Ellenőrzést tartunk. Ő itt Cecil Schrubbe.
Az őr fegyverét még mindig rajtuk tartva kérdezte:
– Nem jelezték, hogy ellenőrzés lesz. Azonosítója?
– D6566122, ellenőrizheti a rendszerben.
Az őr elbizonytalanodott.
– Miért vannak rabruhában?
Már jó néhány perc eltelt, és Egbert egyre türelmetlenebb lett.
– Ha nem hiszi, ellenőrizze! D6566122 és D6566342 az azonosítók. Ellenőrizze! Nem vagyunk elítéltek.
Az őr gyanakodva végigmérte őket, majd elővett a zsebéből egy hordozható terminált, amivel rácsatlakozott a Guardian rendszerre. Egy fél perc sem telt el, majd még mindig gyanakvással a hangjában megszólalt:
– Rendben. Mire kíváncsiak?
Az elítélteket közben kiszállították a vagonból.
– A rabok átvételével kezdhetnénk. A parancsnokot merre találjuk?
– Az átvételnél találkozhatnak vele. Jöjjenek utánunk – válaszolta az őr, és elindította a már megbilincselt elítélteket. Egy másik őr zárta a sort. Egbert és Cecil mögöttük mentek. Egbert még feltett néhány fontoskodó kérdést a hátul maradt őrnek, aki készséggel válaszolgatott.
– Mégis inkább a kapu biztonságát ellenőriznénk először.
– Ahogy gondolják – válaszolta az őr. Mindketten visszafordultak a kapu felé. Cecil ekkor megtorpant.
– Mi az ott? – mutatott a kapu felé.
– Mi? A kapu?
– Nem, mögötte, az az ezüstszínű fal.
Cecil egy ezüstösen csillogó falat vett észre, ahogy a kapu felé fordult. A fal jobbra, balra és felfelé nyúlt, Cecil nem látta a végét egyik irányban sem. Mintha nem is közvetlenül a térkapu mögött lett volna, inkább sokkal hátrébb, valahol a horizont környékén.
– Ja, az? Az ott a Megaira. Ha a földi szisztémát alkalmazták, akkor most valamelyik holdján lehetünk.
– Milyen messze vagyunk tőle?
– Nem tudom, olyan Föld-Hold távolság lehet ez is.
Cecilnek leesett az álla. Megbabonázva nézte a végtelenbe nyúló csillogó ezüstfelületet. Ez okozhatta a hullámzó fényjelenséget, amit már a Holdon észrevett.
– Ilyen nagy?
– Igen, de ha jól látom már csak hat percünk maradt. Most ne nagyon álljunk meg nézelődni!