Cecil hitetlenkedve dőlt hátra a kanapén miközben barátját hallgatta. Luxus-apartmanjának nappalijában ültek, ahol Egbert – jó szándékú, álmodozó embernek tartotta, aki mindig töri valamin a fejét – előadta legújabb ötletét. Eddig már többször előfordult, hogy örültebbnél őrültebb ötleteket beszéltek meg. Az megbeszélést rendre megvalósítás követte, hol sikeresen, hol sikertelenül. Volt már szó gyors pénzszerzésről, egy csinos nő becserkészéséről vagy éppen értelmetlen, de izgalmas kalandokról is. Egyik sem volt túl veszélyes, mindig ép bőrrel megúszták. Közben Cecil helyzete megváltozott, kalandokhoz már nem volt kedve. Egbert legújabb ötlete ráadásul kockázatos is volt, hiszen most szembeszálltak volna a törvénnyel, de elgondolkodtató is volt egyben, mert utat mutatott a meneküléshez.
– Neked elment az eszed! Nem fog sikerülni.
– De igen – ellenkezett Egbert –, mindent részletesen kidolgoztam. Ha pontosak leszünk, nem történhet hiba.
A férfi vidám arca ekkor elkomorult. Fiatalos öltözködése ellenére így sokkal öregebbnek látszott. Negyvenkét éves volt, de igyekezett testét megfelelően karbantartani. Rendszeresen járt úszni, étrendje változatos volt, ráadásul nem hódolt semmilyen káros szenvedélynek. Sötétbarna hajába nem keveredett még egy ősz hajszál sem. Összességében tíz évvel fiatalabbnak nézett ki valódi koránál. De mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy folyton vidám arcáról el-tűnt a mosoly és fásult tekintettel nézett az emberek szemébe. Ilyenkor egy, az élettől meggyötört öregember látszatát keltette. Cecil viszont éppen annyi idősnek tűnt, amennyi volt. Néhány évvel fiatalabb volt Egbertnél, de idősebbnek látszott. Sokat öregített rajta évek óta növesztett szakálla is.
– Muszáj lelépnem innen! – folytatta Egbert. – Én sem vagyok mai gyerek. Lehet, hogy már túl vagyok életem felén. A második felét nem akarom ugyanígy értelmetlenül elvesztegetni csak azért, mert rossz kasztba születtem. Te el sem tudod képzelni ezt a kilátástalanságot. Néha már úgy érzem, levegőt sem kapok ezen a diktatórikus sárgombócon.
Cecil ezt azért túlzásnak tartotta. Az igaz, hogy barátja a legalsó kasztból származott. Kitartásának, szorgalmának és persze a család támogatásának hála mégis elvégzett két egyetemet. Az új rend szigorú szabályai miatt mégsem vihette sokra. Az alsó kasztból származókban nem bízott a kormány, ezért csak olyan munkát kaphattak, amelyben nem kerülhettek kapcsolatba bizalmas információkkal. Végzettségének köszönhetően Egbert lehetett a Guardian börtönrendszer egyik adatrögzítője. Az alsó kasztbeli emberek legtöbbje nem is álmodhatott ilyen munkahelyről, a fizetés is elfogadható volt. Egbert viszont többet akart ennél. Szerette volna tudását és az elfojtott kreativitását kamatoztatni. Tudta jól, hogy ez itt a Földön nem lehetséges.
Érthető volt tehát ez a nagy mehetnék, csak a módját tartotta Cecil nagyon kockázatosnak.
– Ha elkapnak, tizenöt évet is kaphatunk – figyelmeztette barátját.
– Én nem félek, szerintem menni fog. Neked meg úgyis mindegy. Egy év vagy tizenöt a Megairán majdnem ugyanaz.
Cecil tudta jól, hogy milyen hely a Megaira. Börtönbolygó, hallott róla eleget, és nem örült, hogy oda kell mennie. Egy hely, ahol tiltott minden gondolat. Azt mondják, ott az őrök nem emberek. Egy idegen galaxis szülöttei, akik a rabok fe-jébe látnak, és ha bármilyen tudatos agyműködésnek a legkisebb töredékét is észreveszik, az elítélt a Tűzkorbáccsal találja magát szembe. Végeredményben, aki egyszer oda bekerült, élőhalottként távozott. Egbertnek igaza volt, néhány hónap alatt ott bárki teljesen leépülne szellemileg, a többi csak ráadás.
Az egész Philomela miatt volt. A házasságuk a kezdeti néhány szép év után végleg kisiklott. Cecil tartotta magát az eskühöz és hűséges maradt, de Philomelának nem voltak ilyen elvei. Rájött, hogy a feleségének szeretője van, amit számon is kért. Lehet, hogy hiba volt megütni, de Cecil állí-totta, hogy a nő szándékosan provokálta ki azt a pofont. Philomela ezért rögtön a bíróságra ment, a szerető pedig – akiről kiderült, hogy a város egyik menő ügyvédje – elintézett neki egy év kényszerpihenőt a Megairán.
– Még egyszer, csak hogy jól értem-e. Először rabot csinálsz magadból, majd a térkapunál mindketten átváltozunk őrökké, így ingyen elkapuzunk az NCU-ra. Közben senki nem fog gyanút, nem lesznek kérdések, fel sem tűnik senkinek, hogy például az őrök miért is vannak rabruhában.
– Lényegében igen.
– Miért kellek én ehhez? Menne ez neked egyedül is.
– Te vagy a legjobb barátom, és segíteni szeretnék – válaszolta Egbert széles mosollyal. – Meg hát szükségem lenne a szakértelmedre az új életem elkezdéséhez az NCU-n. Szóval? Benne vagy, vagy keressek valaki mást?
Cecil megadóan sóhajtott.
– Legyen! – egyezett bele. Továbbra is veszélyesnek tartotta, de ha így elkerülheti a Megairát, akkor egy próbát megér.
– Nagyszerű! – ugrott fel Egbert vidáman a fotelből, ahol eddig ült. – Csodás!
– Na és mikor lesz az akció?
– Még nem mondtam? Természetesen holnap. Remélem nem baj, de jobb az ilyesmin minél előbb túlesni. Örülj már egy kicsit! – kiáltotta vidáman Cecil ijedt arcát látva. – Sic itur ad astra. Így jutunk a csillagokig. Én máshogy biztosan nem.