Másnap reggel Cecil már túl volt a vérvételen és a rabok szürke ruháját viselte, mire Egbert megérkezett. Néhány perccel később már ő is szürkében volt. Befutott a rabszállí-tó kisbusz, ami a Holdra induló komphoz szállítja őket. Ösz-szesen tízen voltak.
– Az első sorban ülünk majd, így elsőként szállhatunk le, mintha őrök lennénk. Majd én beszélek, te egy szót se szólj!
– Honnan fogjuk tudni, hogy mit kell csinálni? Még soha nem utaztam így – kérdezte Cecil.
– Több kaput is megnéztem, mindegyik ugyanúgy néz ki. A bejárat ötven méterrel a térkapu előtt van. Olyan, mint egy folyosó. Itt átesünk a DNScan ellenőrzésen. Az alagút végén van egy terminál, ott beállítjuk célnak az NCU-t. Más elle-nőrzés nem lesz, így indulhatunk is.
A DNScan említésekor Cecilt újból kétségek fogták el. Ez a biztonsági rendszer egyeduralkodóvá nőtte ki magát. Az élet szinte minden területén alkalmazták: beléptető rendszereknél, kórházakban, bankokban a virtuális számla eléréséhez vagy éppen a térkapuknál, de akár fizetni is lehetett vele a bevásárlóközpontokban. Egy kis fénysugárral átvilágítják az embereket, közben a gép feltérképezi a DNS-üket. Így tévedhetetlenül beazonosítható bárki.
– Egy pillanat! Rájönnek, hogy nem vagyunk őrök.
– Dehogy! – ellenkezett Egbert. – Ezt a térkaput csak Guardian alkalmazottak használják. Nem csatlakozik a földi DNS Bankhoz. Kizárólag az őrök és a rabok DNS-ét tárolja, a vérvétel óta a miénket is. Abban a negyed órában őröknek hisznek majd minket, mert így leszünk a rendszerben.
A foglyokat az őrök a busz felé terelték. Felszállás után minden rab, bilincset kapott, amit az üléshez rögzítettek. Rövid utat tettek csak meg, majd mindenki átszállt a kompra, ahol újra az üléshez láncolták őket. Egy őr végigment a sorok között. Miután minden elítéltet a helyén talált, a parancsnok, utasítást adott az indulásra. Az űrhajó hangtalanul, alig érezhetően kezdett emelkedni. Egbert nyugodtan hátradőlt az ülésben és becsukta a szemét. Cecil csodálta a nyugalmát. Az ablak mellett ült, így még egy pillantást vethetett a távolodó Földre. Csak most tudatosult benne, hogy ez az utolsó pillantás, hiszen talán soha nem tér már vissza. Ettől a gondolattól rögtön elszomorodott. Fiatalkori emlékek jöttek elő, a vidéki ház, ahol boldognak mondható gyerekkorát töltötte. Eszébe jutottak a szülei is, akikkel már régen megszakadt a kapcsolat. Philomélára is gondolt, a nászútjukra, amit a hegyekben töltöttek egy magányosan álló kis házban. Akkor még minden szép volt.
Tudta, hogy a honvágya hamarosan elmúlik. A térkapunál már nem lesz ideje ezen gondolkozni, az NCU-n pedig új életet kezdhet. Gazdag lesz és sikeres, luxusvillában lakik majd, a legmenőbb autókkal járhat és a legjobb nők kísérik mindenhova. Philomela meg elmehet a pokolba. Az ilyenek úgysem lesznek boldogok soha. Miközben mindezt végiggondolta a komp pályát módosított, az ablakból már nem láthatta a Földet. Nemsokára a hajó kissé megrázkódott, ahogy a Hold felszínét érintették.
A kompból újra egy kisbuszba szállították át őket, ami egyenesen a térkapuhoz ment. Cecil közben megtapasztal-hatta, hogy a Holdon létrehozott mesterséges gravitáció és légkör teljesen olyan, mint a Földön.
A kapuhoz nem mehettek közel, egy sínen guruló nyitott vagonszerű kocsiba szálltak be, előtte mindenki kapott egy karszalagot, ami mesterséges légkört hoz létre viselője körül, így bárhol tudnak majd lélegezni. Az első sorba kerültek, közvetlenül az ajtó mögé, ahogy Egbert eltervezte. Cecil észrevette, hogy barátja most már gyakran pillant az órájára. A kaput elvileg délután négy órakor lépik át, a StatCom akkor lép működésbe. Egbert az időzítés miatt aggódott. Eddig minden szinte másodperc pontosan ment, csak ezután is így legyen, különben vége a dalnak.
– Még öt perc – súgta Cecilnek.
Egy őr szállt fel a vagonba. Végignézett a rabokon.
– Tegyék a kezüket a jelre!
A sorokat egymástól elválasztó falakon minden ülés előtt két-két tenyér körvonal, a padlón két lábnyom villant fel. Az elítélteknek erre kellett helyezniük a tenyerüket és a lábukat. Cecil és Egbert is így tettek. Ekkor egy falhoz rögzített bilincs kattant a csuklójukon, majd a bokájukon is, ami azt eredményezte, hogy egyenes háttal, előre tartott karral kellett ülniük. Ebben a meglehetősen kényelmetlen testtartásban lépnek át a kapun. Az őr egyesével ellenőrizte minden fogoly bilincsét. Egbert ebben a tartásban már nem látta az óráját, de úgy tippelte, hogy még egy percük lehet az indulásig. Az őr, miután végzett az ellenőrzéssel leszállt a vagonról, ami lassan elindult. Ezúttal sem kísérte senki a rabokat.