Már elmúlt tíz óra is, amikor Petra és Uriás a híd felé sé-táltak. Nyári este volt, egyikük sem volt túlöltözve. Uriás fehér pólóban és kék farmerben jött el arra a találkozóra, amit már régóta várt. Petrával már régóta jóban voltak, de soha nem hitte volna, hogy bármilyen esélye lehet nála. Már elmúlt húszéves, de komolyabb kapcsolata még nem volt. Az igaz szerelmet kereste, ami a barátai szerint ritka egy férfinél. Sokat várt ettől az estétől.
Petra is sokat várt, de teljesen mást. Ruházata teljesen szürke volt, mintha így akarna beleolvadni a környezetébe, hogy ne is lássa senki. Szívében többféle érzés harcolt egymással. Szeretet, sajnálat, megbánás, bizonytalanság és határozottság. Igyekezett oldottnak tűnni, pedig belül majdnem szétvetette a feszültség. A sziget felé nézett. Nem volt ugyan kivilágítva, de a fák körvonala jól kivehető volt a holdfényben. Minden néma és kihalt volt, egy lélek sem járt az utcán.
– Hogy van anyukád? – kérdezte Uriás.
– Változó. Most éppen jobban van, de nem tudom meddig. Van az a műtét, amit már mondtam – anyjára gondolva teljesen elszomorodott. Most már nem is akart jókedvűnek tűnni.
– Az a helyzet, hogy – folytatta nagy levegőt véve – el kellene adnunk a házat, hogy ki tudjuk fizetni a műtétet. Erről viszont hallani sem akar. Azt mondja, minden emlék oda köti, főleg az apámé. Túl nagy az a ház, apám meg úgysem jön vissza, de anyám hajthatatlan. Képes lenne inkább meghalni, minthogy költözzön.
– Ez nehéz ügy – sóhajtott Uriás, már bánva, hogy szóbahozta. Petra mintha megérezte volna, egyszer csak témát váltott.
– Akkor most csapunk egy jó estét, nem? – erőltetetten elmosolyodott. – Uri, most ne foglalkozzunk az anyámmal, se az apámmal, sem pedig a te őseiddel!
Szembefordult a fiúval és átkarolta a nyakát. Egymás szemébe néztek és a lányt melegség járta át. Vajon igazak le-hetnek Uri érzései? A szeméből úgy tűnt, igen.
A pillanatnyi jó érzés hamar elmúlt. Ahogy átnézett Uriás válla fölött, megpillantotta a nyárfát, ami kiemelkedik a többi fa közül. Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, hogy lássa, nem hallucinált-e. A jel. A nyárfa és a körülötte álló fák kör-vonala úgy nézett ki, mint egy ég felé mutató ujj.
„…egész tested pokolba kerüljön…”
Újra erőt vett rajta a gyötrő lelkiismeret furdalás és a bizonytalanság.
Aláírtam, már nincs visszaút!
– Tudod, miről híres ez a sziget? – nézett újra a fiú szemébe.
– Híres valamiről?
– Azt mondják róla, hogy az onnan induló szerelemnek soha nem lesz vége.
– Erről még nem hallottam.
– Kámea barátnőm szerint, ha egy pár nevét felvésik az egyik fára, akkor az érzéseik soha nem változnak.
– Kámea a neve a barátnődnek?
– Igen – mondta Petra mosolyogva. – Ő egy jósnő.
Egy ideig szótlanul mentek tovább, végül Uri szólalt meg:
– Hát, ha Kámea is úgy gondolja, tehetnénk egy próbát.
Igen!
Lassan elindultak a hídon a sziget felé. Uri nagyon feldobott volt az ötlettől, habár nem hitt a legendákban. Petra viszont tudta, hogy ha elindul a hídon, akkor egy egyirányú ösvényre lép, ahol már nem fordulhat meg.
A híd közepén járhattak, amikor észrevett a túloldalon egy alakot. A parton ült egy padon a sötétben. Őket figyelte. Menekülésre így gondolni sem lehetett. Úgy látszott, a Fény Harcosai szeretnek biztosra menni.
Uriás nem vette észre. Folyamatosan beszélt valami olyasmiről, hogy korábban miért nem volt igazán szerelmes, de Petra nem figyelt rá, mert észrevette, hogy egy másik alak elindult utánuk a hídon. Négyükön kívül nem látott mást a környéken.
Újra felnézett a felfelé mutató nyárfára, majd eszébe jutott a papírdarab, amit a vízben talált.
Nem!
A döntést meghozta és úgy érezte, egy hatalmas kő gördül le a szívéről.
– …csak hát a legtöbben egy éjszakás kapcsolatot akartak. Csak szex, más semmi… – folytatta volna Uriás, de Petra megállt és félbeszakította:
– Hagyjuk most a szexet. Azt mondod, az igazira vártál? Hát nem én vagyok az.
Uri értetlenül nézett rá.
– De az előbb még azt mondtad…
– Az most nem számít. El kell tűnnünk innen.
Sietve elindult a sziget felé. A padon ülő alak ekkor felállt.
– Gyorsabban, sietnünk kell… – megfordult, de Uriás nem ment utána. Még mindig ott állt a hídon, ahol hagyta.
– Gyere már!
– Petra, mi van? Most szórakozol?
A férfi, akit a padnál látott elindult a híd felé. Petra látta, hogy nemsokára már nem lesz merre menekülni. Megfogta Uri karját és a híd vége felé húzta, de a fiú kirántotta a kezét a lány szorításából.
– Nem megyek, amíg el nem mondod, mi van.
Petra végleg kétségbe esett.
– Indulj, különben meghalsz!
– Mi? Miről beszélsz? – értetlenkedett tovább.
A lány látta, hogy itt szavakkal már semmit nem ér el. Egy váratlan mozdulattal átlökte Uriást a korláton, és futva indult a sziget felé.
– Csak éld túl! Én is azon leszek – mondta már csak magának, amikor hallotta a csobbanást. Közben a férfi, aki mö-göttük állt, a hídon futva indult felé. A híd közepén megállt, és lenézett a folyóra, majd futott tovább. Petra néhány pilla-nattal előbb érte el a híd végét, mint a padon ülő alak. Teljes erejéből futott és bevetette magát a fák közé. A két férfi a szigeten találkozott, majd együtt folytatták az üldözést.
Sokáig rohant, legalábbis úgy érezte. Közben többször irányt váltott, hogy megtévessze üldözőit. Már maga sem tudta hol van, a sötétben szinte semmit nem látott. Végül megállt, hogy levegőhöz jusson. Fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott. Várt még, nem mert tovább menni.
Egy visszacsapódó ág hangját hallotta maga mögött, de már nem volt ideje megfordulni. Csak egy szúrást érzett a nyakánál, mint egy szúnyogcsípést. Hárman állták körbe. Tudatánál volt, de nem tudott mozdulni a kábító injekciótól. A Fény Harcosai megfogták és a sziget belsejébe vitték. Még látta, hogy a balszerencse éppen a nyárfához vezette.
Lassan kezdett elhomályosulni a tudata. A hangok távoli-nak tűntek.
– Megmondtuk, hogy nincs visszalépés. Aláírta a szerződést, mi pedig érvényt szerzünk a jogainknak.
Petra felismerte a hangját, a közvetítő volt. Egy lépcsőn vitték lefelé. Egy vasajtó kinyílt, majd egy másik is. Végül egy kőlapon fekve találta magát. Közel járt már az eszméletvesztéshez.
Nem tudta pontosan meddig feküdt ott. Egyre többen gyűltek a terembe. Mindenki egy poharat tartott a kezében. Egy fehér ruhába öltözött hosszú hajú nő lépett hozzá. Mosolytalan arcán kegyetlenség tükröződött. Nem rá nézett, hanem a gyülekezethez szólt:
– Harcosok! A Fény Urának adjunk hálát, hogy most újra együtt lehetünk!
A tömeg felmorajlott.
– Ma újra kérhetjük, hogy támogasson minket a küzdelemben. Mindannyian sokat köszönhettek Neki. Ürítsük po-harainkat a Fény Urának dicsőségére!
Kiitták az italt a poharakból. A nő egy monoton, ütemes dallamot kezdett énekelni. A gyülekezet bekapcsolódott. Az ital és az ének hatására hamar extázisba kerültek.
A fehér ruhás nő egy tőrt vett a kezébe.
– Kérjük a Fény Urát bátorságért!
– Bátorságot! – felelte a tömeg.
– Kérjük a Fény Urát erőért!
– Erőt!
– Kérjük a Fény Urát a hatalomért!
– Hatalmat! – a gyülekezet egyre hangosabb lett. A nő magasba emelte kezét. A tőrt ekkor három oldalról egy-egy fénycsóva világította meg, amitől úgy ragyogott, mint egy csillag.
– Kérjük a Fény Urától az örök győzelmet!
– ÖRÖK GYŐZELMET! – üvöltötte a tömeg.
Petra látta, amint a tőr közeledik. A kábultságtól még csak nem is félt. Fájdalmat nem, csak egy tompa ütést érzett, amint a tőr a szívébe talált. Érezte, ahogy a kőlapról lefolyó vérével együtt lassan elhagyja minden ereje. A gyülekezet közben újra énekelni kezdett.

– Mikor látta a lányát utoljára? – a kérdést egy riporternő tette fel az ötvenes éveiben járó megtört asszonynak. Hangjában a riporterektől szokatlan, őszinte együttérzés csengett.
– Két hónappal ezelőtt – az asszony próbált nyugodtan válaszolni. – Akkor este az új barátjához ment. Azt mondta tesznek egy sétát a folyónál.
– Úgy gondolja, a férfi befolyása alá került?
– Nem ismertem a fiatalembert. Én nem hiszem, hogy befolyásolták, mindig erős akaratú volt – könnyek szöktek a szemébe. – Nemrég volt egy veszekedésünk. Azt hiszem, azért ment el.
– Mit üzen Petrának, ha nézi az adást?
– Kislányom! – kezdte síró hangon, egy zsebkendővel a szemét törölgetve. – Gyere haza! Neked volt igazad. Eladjuk a házat és minden jóra fordul, meglátod.
A kamera lassan az asszony könnyes szemére közelített. A riporternő elbúcsúzott a nézőktől, majd a műsor végén fel-csendült a szokott dal:

„Runaway train never comin' back…”

*** VÉGE ***