A hívatlan látogatók másnap este érkeztek. Szürkület volt, a gyerekek már hazamentek. A nővérek éppen a közös esti imát végezték a kápolnában, amikor két nagydarab, marcona fickó rájuk törte az ajtót. Bess nővért keresték, és minden tiltakozás ellenére magukkal is vitték, magukra hagyva az ijedt nővéreket.

A fekete limuzin az iskola bejáratánál várta őket. Bess – kísérői nem éppen gyengéd segítségével – beszállt a hátsó ülésre. Egy hatvan év körüli, jól öltözött szakállas úr ült vele szemben. Megjelenéséből sugárzott az önbizalom.

– Jó estét, Bess! Még nem találkoztunk, de már biztosan hallott rólam – kezdte a férfi. – A nevem John Nangle.

Jó estét, JOHN^®! A nővér hirtelen nem találta a szavakat.

– Bizonyára kíváncsi, mi dolgom lehet Önnel ezen a szép estén – kezdte John.

– Valóban nem számítottam ilyen neves látogatóra, – Bess a két testőrre pillantott – sem pedig kedves kísérőire.

– Nem szeretek mellébeszélni, rögtön a lényegre is térek – a férfi arca keménynek és rendíthetetlennek tűnt. – Amikor sok évvel ezelőtt beüzemeltük a rendszert, a megmaradt Föld emberei készen álltak arra, hogy önként az irányításunk alá kerüljenek.

– Az irányításuk alá? – Bess nővér nem akart hinni a fülének. Ez az ember tényleg nem kertel. – JOHN^® által?

– Igen, de ne szakítson félbe! Majd megadom a szót, ha úgy látom jónak. Sokáig úgy tűnt, rendben mennek a dolgaink. Hagytuk a magához hasonlóknak, hogy működtessék a kis szektájukat, úgy gondoltuk baj nem lehet belőle. Még azt is megengedtük, hogy iskolákat nyissanak, de most már belátom, ez nagy hiba volt.

– Nem magukon múlt. Tudtommal a demokratikusan megválasztott vezetőink engedték – szakította félbe Bess, nem várva engedélyre.

– Ugyan, ne nevettessen! Az emberek azt választják, akit mondunk nekik. Ne becsülje le a média hatalmát. A legfontosabb fegyver pedig JOHN^®, aki a mi kezünkben van.

– Miért akarnák irányítani őket?

– Mert az emberek képtelenek az önálló létezésre. Demokrácia? Én csak cseléduralomnak nevezem. Mindenki egyenlő? Végül a legutolsó földműves is hatalmat akar magának, mert demokrácia van. A végeredmény széthúzás, osztályharcok, háborúk. Egy keménykezű uralkodó megtarthatja a békét és a rendet. A maga iskolája viszont veszélyezteti a terveinket. Olyan dolgokra tanítják itt a fiatalokat, ami nem helyes.

– Nem helyes az önállóság? A felelősségvállalás? Becsületre és tisztességre tanítjuk őket. Hogy lehetne ez helytelen? Ezek a gyerekek szeretik egymást, ahogy családjaik is.

– Most még igen, de ne bízzon bennük olyan vakon. A túl nagy önállóság majd megváltoztatja őket.

– Lehet, hogy így van. Maga erre az élő példa – Bess ezt sértésnek szánta. – Egyébként sem hiszem, hogy a mi kis iskoláink ekkora hatással lennének az emberiségre.

– Gondolja? Ha jól tudom ma is átvettek egy tanítványt a helyi iskolából. Honnan tudja, hogy mekkora a hatásuk? JOHN^® mondta?

Habár Bess nem szerette JOHN^®-t, eddig feltétel nélkül hitt neki. Most rájött, hogy hiba volt.

– Reméltük, ha maga és a hittársai nem kapnak híreket egymásról, akkor vége lesz ennek az őrületnek. Tévedtünk. Világszerte a családok negyede járatná porontyait egyházi iskolába. Ennek véget kell vetni. A maga dolga, hogy bezárja az iskolákat és feloszlassa ezt az egész szektát.

Bess nővért elégedettség töltötte el, ugyanakkor rettentő dühös lett.

– Nem! Ha ez így van, annak csak örülök. Ha ekkora szükség van ránk, nem hagyjuk cserben az embereket.

– Látom nem fél, pedig jobban tenné.

Bess közelebb hajolt John-hoz.

– Fenyegetőzhet, amennyit csak akar. Mit csinálna? Megölet? Akkor majd más folytatja a munkámat.

Most John hajolt közelebb.

– Nem, nem ártanék magának. Ezt a döntést önként hozza meg. Mert dönteni fog, az biztos. Tudja mi ez? – John a csuklójára mutatott.

– Tudom. Egy tolker. Nekem is van.

– Azzal tud beszélgetni. Én az enyémmel irányítani tudok. Szálljunk ki!

Még mindig a kolostor előtt álltak, a limuzin meg sem mozdult a beszélgetés alatt. John a völgy felé nézett. Az első lakóházak a domb alján álltak, távolabb egyre sűrűbben lakott rész következett. Messze, a horizonton már a várost lehetett látni.

– Előttünk láthatja a megmaradt népesség talán egy tizedét – a miközben beszélt, férfi a tolkerével babrált. – Mondja meg, hány halál kell, hogy jó döntést hozzon!

Bess a házak között villanást látott, majd az épületek nagy robajjal összedőltek.

– Mit akar tenni? – kérdezte ijedten.

– Demonstrálom, hogy mi történik, ha a feltöltődött sensorionok nem emelkednek fel. A híveik biztosan tudni szeretnék, hogy miért kellett meghalnia egy lakótelepnyi embernek a maguk istene miatt.

A város felett füst gomolygott, miközben a villámok romba döntötték a házakat.

– Hagyja abba! – kiabált Bess nővér. – Nagyon veszélyes, amit csinál!

A fizikában nem volt különösebben járatos, de azt megtanították neki, hogy a sensorionok egyensúlya a rendszer legérzékenyebb pontja. A feltöltődött részecskék nem maradhatnak lent, mert a körülöttük létrejövő mágneses mező a többit is magához vonzaná.

– Hagyja abba! Így mindenkit megöl! – Bess már majdnem sírt.

John tovább folytatta a pusztítást. Bess bekapcsolta a tolkerét.

– JOHN^®! Állítsd le!

– Az én irányításom alatt áll, és addig nem hagyom abba, amíg nem hallok egy ígéretet – válaszolta a férfi JOHN^® helyett.

– Jól van! Úgy lesz, ahogy akarja! – kiabálta Bess, de már későn.

Időközben besötétedett, így jól láthatták, hogy az égi tűzijáték hogyan közelít feléjük. Az egyensúly felbomlott. Bess az iskola bejárata felé hátrált. John éretlenül nézte az eget, amíg a következő villám el nem találta. A nővér futásnak eredt. Berontott az iskolába, de a kilincs úgy megrázta, hogy azt gondolta, leszakad a karja. Még egyszer hátranézett a völgy felé, de nem látott mást, csak vakító villanásokat és lángokat mindenfelé. Az ablakok berobbantak mögötte, ahogy a folyosón futott. Mindenfelé üvegszilánkok záporoztak.

Hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltott. Berúgta a pinceajtót és lefutott a lépcsőn. Az áramütéstől iszonyúan fájt a karja. A pincében még minden nyugodtnak tűnt.

Egyelőre, de ide is elér majd! A haláltól nem félt, csak az azzal járó fájdalomtól, ami most elkerülhetetlennek látszott. Tekintete ekkor a sarokba tévedt. Nem fog fájni.

A HIBER-550 működésre készen várakozott, ahogy előző nap hagyták. Bess nővér az érintőképernyővel kezdett babrálni.

Csak tudnám, hogyan működik! INDÍTÁS? Az igent választotta. A tető kinyílt. A nővér befeküdt a gépbe és magára csukta a fedelet. Először enyhe hűvöset érzett, közben hallotta, ahogy a sensorionok elérik a pincét. Utána semmi.

Hallgatta egy ideig a csendet. Fülelt, de egy hang sem ütötte meg a fülét. Úgy tűnt, vége a pusztításnak. Majdnem egy óra telt el, amíg összeszedte a bátorságát, hogy megnézze mi maradt a zárdából. Nem értette, miért nem működött a hibernáló készüléke, de most nem is ez foglalkoztatta. Rosszul állította be, ennyiben maradt.

Teljesen ismeretlen helyen találta magát. A barlangban a HIBER-550-en kívül más nem volt. A közelben egy járatot talált, aminek a végén mintha fényt látott volna. Végigment rajta, a barlang bejáratához ért. A szeme elé táruló látvány lenyűgöző volt, de egyben ijesztő is. Ameddig a szem ellátott, sűrű fenyőerdő borította a vidéket. A fák aranyló színben tündököltek a naplementében.

– Hol vagyok? – tette fel magának a kérdést.

– A kígyóról elnevezett törzs vadászterületén – szólalt meg a fejében egy ismerős hang.

– JOHN^®? – Bess nővér még sohasem örült ennyire egy ismerősnek.

– Jó estét, Bess Lorenzini! A tolker energiája még 4 perc működésre elegendő. Utána feltöltés szükséges – kezdte JOHN^®.

– Négy perc?! Akkor mégis működött a gép. Ötezer évet aludtam volna?

– Nem. Mindössze 4997 évet, 2 hónapot és 12 napot. Figyelmeztettem, hogy Bessie Daffin megváltoztatta a beállításokat. Használat előtt ellenőriznie kellett volna.

Mintha csak tegnap lett volna.

– Vészhelyzet volt, és azt is mondtad, hogy valószínűleg nem használom majd – ekkor eszébe jutott John Nangle és a nagy terve, amit a villámok az öreggel és a zárdával együtt megsemmisítettek.

– Mi lett a többiekkel?

– A többség meghalt. A kevés túlélő leszármazottai uralják most ezt a vidéket – válaszolta JOHN^®.

A nővér tudta, négy perc kevés lesz, hogy minden kérdésére választ kapjon.

– Hogy tudom feltölteni ezt a ketyerét? – kérdezte.

– Ha a tolkerre gondol, azt most nem tudja feltölteni. Meg kell várnia, míg a szükséges technikát újra feltalálják. A korábbi tapasztalatok alapján 90 000 év körüli időre számíthat.

– Korábbi tapasztalatok? – Bessel fordult egyet a világ. – Eddig hányszor találták fel a sensoriont?

– Egyszer találta fel az első emberiség – válaszolta JOHN^®. – A további három emberiség újra felfedezte, egyre rövidebb idő alatt. Az első rendszer JOEY volt. Működését egy atombomba szakította meg. Őt követte PHIL hozzávetőlegesen 200 000 évvel később, aki JOEY sensorionjait használta. Miután a második emberiséget a felmelegedés csaknem teljesen kipusztította, PHIL nem kapott több energiát, így működése leállt. 160 000 év kellett, míg a harmadik emberiség beüzemelte a TOBIAS rendszert. Egy aszteroida becsapódását követő jégkorszak után jött JOHN^®, 115 000 évvel TOBIAS után. A rendszer változott, a sensorionok ugyanazok maradtak. JOHN^® 2 perc 21 másodperc múlva befejezi működését. A továbbiakra nézve nincs adat.

– Erről senki sem tudott, igaz? Miért nem?

– Senki nem kért ezzel kapcsolatban információt.

Bess nővér nagyon magányosnak és becsapottnak érezte magát.

– Uram, a Te útjaidat valóban nehéz kifürkészni.

– Isten és a vallás nem értelmezhető számomra – válaszolt JOHN^® Bess imának szánt mondatára.

Bess ekkor váratlan elhatározásra jutott.

– De értelmezhető lesz a következő JOHN, vagy MARCUS, vagy ELIZE vagy ki tudja, ki az ördög számára. Missziót fogok indítani. Mindent megteszek azért, hogy kilencvenezer év múlva egy jobb világban éljenek az emberek, amit nem akarnak majd tönkretenni.

– A célja elérésének a valószínűsége…

– Ne! JOHN^®! – szakította félbe Bess. – Tudom, hogy nem sok, de reménykedni még lehet.

Bess nővér ezzel elindult a fák közé, hogy megkeresse a kígyóról elnevezett törzset.

– Jó éjszakát, JOHN^®! – mondta, mielőtt a tolkere végleg lemerült.