Miközben a hajó a Sziget felé száguldott, a tanácsos a nap eseményein gondolkodott. Végül mégis úgy döntött, hogy önként leadja vagyonát, utána elmegy az egyetem adatbankjába. A gép egy scanner segítségével negyed óra alatt feltérképezte az agyát, kivetítette, majd rögzítette a felhalmozott információkat.

Ennyi egy élet munkája. Negyed óra – gondolta Tobiah elkeseredetten.

A házat viszont sajnálta. Születésétől kezdve ott élt, sok szép emléket kellett otthagynia. Persze minden könnyebben ment volna, ha a lett volna örököse, de Eve hallani sem akart gyerekről. Az igazat megvallva ő sem bánta, így több ideje maradt az építészeti, később pedig a tanácsosi karrierje építésére.

A hajó kikötött egy kis öbölben. Krudop tanácsos néhány sorstársával együtt a sziget földjére lépett. Ők voltak az aznapi új lakók.

A homokos partot a pálmafák között sétányok szabdalták. Tobiah a közelben egy tengerparti üdülőhöz hasonló hangulatos épületet látott. A parton egy szemüveges, kedvesen mosolygó idős hölgy várta őket.

– Uraim! Köszöntöm Önöket új otthonukban. Mrs. Houlihan vagyok, de szólítsanak csak Matildának. Kövessenek! Megmutatom a lakosztályukat.

Az épület felé közeledve jó néhány nyugdíjassal találkoztak. Tobiah várakozásaival ellentétben mindegyikük majd kicsattant az egészségtől. Asszonyok egy csoportja vidáman nevetgélt, férfiak golfoztak és teniszeztek. Olyan ruganyosan és gyorsan mozogtak, hogy a tanácsos alig akart hinni a szemének. Szinte repültek a labda után. A fák között még egy csókolózó párt is észrevettek.

Szégyentelenek – gondolta Tobiah – ennyi idős fejjel…

– Ne csodálkozzanak – szólalt meg Matilda, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Az ilyesmi nálunk mindennapos. Lakóink már életük alkonyán járnak, miért ne töltenénk vidáman és gondtalanul ezt a hátralévő kis időt? A szex pedig fiatalít és egészséges. Nem látszik rajtam, de már elmúltam hetven, és még mindig bátran állítom… – Mrs. Houlihan itt kissé zavarba jött. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – De hát most nem is én számítok. De higgyék el, a szexben nincs korhatár.

Krudop tanácsos lakosztálya egy első emeleti, barátságos kis szoba volt. Az erkélyről szép kilátás nyílt az öbölre. Zavartan állt meg a franciaágy előtt, nem értette, miért kapott ekkora fekhelyet. De a következő pillanatban minden megvilágosodott, mert beviharzott a szobába Eve, a felesége, akiről csaknem megfeledkezett!

Az asszony sem volt már fiatal, de a csókja egyszerűen szenvedélyes volt:

– Örülök, hogy itt vagy – sugárzott. – Majd este beszélünk, most rohannom kell vízi balettra.

Felkapta a sarokban fekvő sporttáskát és elszáguldott.

Tobiah alig tért magához a döbbenettől.

– Vízi balett?

– Lakóink többsége igen energikus – állt meg az ajtóban Matilda.

– De hogyan lehetséges ez? – kérdezte a meglepett Tobiah.

– Sétáljunk egyet a szigeten, közben elmondok mindent!

Délután négy óra körül járhatott az idő, a nap már nem tűzött olyan erősen, így egy kellemes sétát tehettek a fák között. Matilda közben folyamatosan beszélt.

– Amikor megnyitották a Szigetet, természetesen ellátták személyzettel is. Voltak itt ápolók, orvosok, szobalányok, minden, ami a kényelmes élethez kell. De néhány év alatt kiderült, hogy egy részükre nincs szükség, hiszen lakóink között is voltak szakemberek, akik szívesen bekapcsolódtak a munkába, hogy tevékenyen tölthessék nyugdíjas éveiket. A fiatalok végül szinte teljesen eltűntek, csak mi maradtunk. Az öregek. – Matilda rámosolygott Tobiah-ra. – Az agyunkat nem szívták le, csak lemásolták. A felhalmozott tudást itt jól tudtuk kamatoztatni, sőt továbbfejleszteni. Az elmúlt húsz évben itt a Szigeten olyan szintre fejlődött az orvostudomány, amiről odakint még csak nem is álmodhatnak. Amióta ide kerültem én is sokkal egészségesebbnek érzem magam. Orvosainknak hála mindannyian elkerülhetjük az öregkorral járó testi nyűgöket. Nem kínoznak ízületi fájdalmak, jó a látásunk és a hallásunk, halállal végződő megbetegedés pedig már évek óta nem volt. A várható élettartam itt a Szigeten száznyolc év.

Séta közben egy völgy széléhez értek.

– Most gyönyörködhetünk a kilátásban. Hát nem festői? A Bázisunk. Nézze!

Tobiah letekintett a mélybe, és amit látott, attól csaknem elállt a szava.

– A Bázis?..

– Tudósok, professzorok, a kinti világ egykori legjobbjai folytatják itt a munkát. Reméltük, hogy Ön is csatlakozik hozzájuk. Szükség lehet a szakértelmére.

– Az én szakértelmemre? – csodálkozott az öreg. – Mihez?

– A visszatérésünkhöz, Tobiah! Húsz évvel ezelőtt hoztunk egy döntést, de nem gondoltunk bele, hogy a következmények egyszer minket is elérnek. Azóta felnőtt egy generáció, akik már semmibe vesznek minket. Elveszik a vagyonunkat, a tudásunkat, amiért nem dolgoztak meg. Minket pedig bezárnának ide. Az Ön szakértelme világhírű. Szükségünk van rá az újjáépítéshez.

– Újjáépítés? Miért? Előtte rombolni fognak? – Krudop tanácsos nem hitt a fülének. – Háborút akarnak? De hát a gyerekeik, az unokáik ellen?

Matilda válasza lesújtó volt, de Tobiah tudta, hogy igaza van.

– A gyerekeinknek nem kellünk. Már tíz éve vagyok itt, de még nem hallottam, hogy bárkit meglátogattak volna, pedig a lehetőség adott. Levelek, e-mailek egyre ritkábban jönnek, végül teljesen elmaradnak. Lemondanak rólunk. Ott a völgyben az emberiség legjobbjai dolgoznak. Nagyon sok ember önzetlen munkájára volt szükség. Akik ezt a bázist építették tudták, hogy ők maguk már nem térhetnek vissza. Mégis rendíthetetlenül munkálkodtak a következő nemzedékért. Ezt tesszük mi is. A kitartásunknak hála, eljött végre az idő, hogy visszaszerezzük az életünket. A megbecsülést. A tiszteletet. Ha kell, akár erővel is.

Tobiah Krudrop tanácsos kicsit gondolkodott, aztán mosolyogva felelte:

– Azt hiszem, mégis csak jól fogom érezni magam ebben az „elfekvőben”.