"Néha jobb az miatt bánkódni, amit megtettünk, mintsem az miatt szenvedni, amit nem tettünk meg" 

                                   A

                              Szerelem

                              bajnoka

  A következő pillanatban megugrott az ülésben és riadtan nézett szét maga elé. Úgy érezte, mintha a fülébe súgtak volna valamit, azonban saját hangja volt, ami felébresztette. Mellette Norbert döbbent mosollyal az arcán nézett rá. A fiú bizonyára jól hallotta azt a bizonyos szót, ami az imént hagyta el barátja száját, de még csak véletlenül sem akart hangot adni véleményének. Jól ismerte Rudolfot, nem ez volt az első alkalom, hogy a fiú, alvás közben nyilvánította ki érzelmeit, s tudta, hogy utána kellemetlenül érzi magát. Így csak mosolygott rá és bólintgatott felé. Bravo cimbora! Itt legalább kimondtad!

  A busz minden egyes játékos otthonánál lefékezett. Rudolf és Norbert nem sokkal a röpke alvásból való ébredés után szállt le. Gyors kézfogással és kellemes hétvégét való kívánattal búcsúzkodtak majd szálltak le a buszról.

   A Nap, aranyló sugara teljes egészében világította be a narancssárgára festett, háromemeletes házat, melyet két nagy fenyő, frissen kinőtt világoszöld gyep és sötétbarna színű fakerítés vett körül. Amikor a két fiú átlépte a kaput, közvetlen a bejárati ajtó mellett lévő kutyaházból egy koromfekete, fajtiszta tacskó szaladt ki. A 4 éves, ereje teljében lévő kutya, barátságosan fogadta a fiúkat, majd szimatával szigorú ellenőrzés alatt tartotta mindkettejüket. Norbert lehajolt a kutyához, akit a fajtájához tekintettel Tacskónak hívtak és tenyereivel a kutya nyakának mindkét oldalát megdörgölte. Rudolf csöndesen, meghatódott mosollyal az arcán nézett le kutyájára. Ebben a kis állatban csak úgy hemzsegett a szeretet.

  Amikor beléptek a házba, az előszobába kerülve, levetették cipőiket és a jobb oldalt elhelyezett cipős szekrénybe tették. Majd tovább indultak a konyhába, ahol az előszoba citromsárga színe után, még világosabb sárga szín vette őket körül, ami egy sokkal nagyobb helységhez, a konyhához vezetett. Itt már ínycsiklandozó illatokat lehetett érezni. Gyorsabban szedték lábaikat a parkettán, melynek tisztasága olyan szintű volt, hogy még saját magukat is látták benne.

  A konyhába érve, egy festett, vörös hajú hölgy fordult el a mosogató pulttól, egyenest a fiúkhoz. Amint megpillantotta őket, sötétbarna szemeiben felragyogott a meglepett öröm s messzire hajítva a mosogatószivacsot, a fiúk nyakába borult. Elsőként Rudolfot köszöntötte. Egy hatalmas csókot nyomott fia homlokára, melynek cuppanásától a mellette álló Norbertnek rögvest viszketni kezdett a füle.

-          Olyan csöndben jöttetek be hogy meg se hallottam! – tette össze kezeit a hölgy, szemeiben pedig továbbra is ragyogott az öröm. – Gratulálok a meccsetekhez, Réka írta sms-ben hogy győztetek!

A két fiú büszkén bólogatott.

-          Erika, kérdezd meg hogy ki adta azt a zseniális gólpasszt a fiadnak? – tette fel színpadiasan a kérdést Norbert, amikor hosszú szőke haját hátralendítette.

A hölgy egy pillanatra Rudolfra nézett és szélesen rámosolygott.

-          Tudom, hogy te voltál! – felelte büszkén a hölgy.

Rudolf szótlanul bólintott, majd barátja átkarolta őt.

-          Remélem Rékának tetszett! – sóhajtott fel Norbert, majd tekintete nyomban elkomolyodott. – Tényleg, Réka hazaért már?

  Mielőtt Erika választ adhatott volna, mellettük bal oldalt helyezkedő csigalépcsőről egy csinos, fekete hajú, kék szemű lány kocogott le s ugrott bele Norbert nyakába. Erősen egymásba ölelkeztek majd hosszan egymás ajkába csókoltak. Az első csók után szerelmesen egymásra néztek. Majd ismét megcsókolták egymást, amit később egy újabb és újabb csók követett.

 Erika és Rudolf türelmes mosollyal nyugtázta a fiatal pár turbékolását, miközben a konyha már visszhangzott a csókpárbajtól.

-          Csak szólok, hogy kész a rakott krumpli, aki éhes, üljön asztalhoz!

Erika örömittas kijelentése után az ifjú pár szépen lassan kettéhullott, de kezükkel még összefonták egymást.

  Rudolf segített az édesanyjának a sütő melletti szekrényből kivenni lapos tányérokat, melyeket négyfelé elhelyezett az ebédlő asztalon. Amikor azonban az ötödiket készült volna letenni, édesanyja megvárta, míg tekintetük találkozik s némán a fejét csóválta. A fiú ekkor tudta, hogy ma sem látja viszont édesapját, ma sem mesélhet neki a meccs élményeiről, s arról se hogy győztes góllal kezdte a szeptemberi szezont.  Édesapja egy fővárosi textilgyár társtulajdonosa volt, többnyire szinte a munkahelyén lakott és ritkán tért haza családjához.

 Felegyenesedett az asztaltól, s gondterhelt sóhajok közepette, visszatette az üres tányért a szekrénybe, majd helyet foglalt az asztalnál. Norbert és Réka olyan közel ült egymáshoz, hogy még egy légy sem tudott volna keresztül röppenni közöttük. Réka, Rudolf húga, egy hónapja töltötte be 17. életévét. A lány két évvel volt fiatalabb bátyjánál, aki nem csak kiváló úszó volt, hanem ceglédi gimnázium 2. évfolyamának egyik legjobb tanulója is egyben.

  Erika kivette a sütőből a nagy tepsit, s az asztal közepére helyezte. Ekkor mindenki a tepsi fölé hajolt. Az aranysárgára sült sajttakaró alatt, Rudolf kedvenc élete, rakott krumpli volt. Amikor az édesanyja nekilátott a tálalásnak, incselkedő mosollyal az arcán tette fel a kérdést fiának.

-          Na és a lányka kint volt a meccsen?

 Hirtelen elhallgatott a csókok szelíd cuppogása is, de még csak a légy zümmögését se lehetett hallani. Rudolf feszülten ült a széken, majd segítségkérően pislogott a vele szemben ülő Norbertre, aki gondolataiban a szerelem rózsaszín felhőiben táncolt, miközben óvatos simogatásokkal kényesztette barátnőjét.

  Rudolf jól tudta, hogy édesanyja kire utalt a lányka szóval. Minden alkalomkor, amikor elhallatszott füle mellett ez a szó, lábai alatt mintha megmozdult volna a föld.  Egyetlen röpke pillanat alatt mintha elzárták volna előle a levegőt. Tehetetlenül tátogott maga előtt, akár egy partra vetett hal.

-          Nem, azt hiszem nem volt kint – felelte nyugtalanul Rudolf majd mintha jól végezte volna dolgát, kiegyenesedett és a rakott krumplival tele pakolt tányérra nézett, ami édesanyja kezében volt. Erika azonban koránt sem elégedett meg a válasszal. Ugyanaz a türelmes mosoly húzódott az ajkán, mint amikor Réka bele vetette magát Norbert nyakába. Tudta jól hogy fia fülig szerelmes abba a bizonyos lánykába, viszont azt is, hogy ennek még csak a szelét sem volt hajlandó kinyilvánítani. Majd mikor oda nyújtotta fiának a tányért, hozzá fogott Rékának majd utána Norbertnek is szedni. Miután mindkét tányér az asztalra került, a fiatalok először a szemükkel kóstolgatták a finom ételt, majd utána kezükbe vették az evőeszközöket s jó étvágyat kívántak.

-          Szeretted volna, ha kint ült és szurkolt volna neked ugye? – tette fel olyan hirtelen a kérdést Norbert, hogy az asztalnál mindenkit meglepett vele. Legfőképpen Rudolfot, akinek egyik pillanatról a másikra megállt a falat a szájában s ledöbbenve pislogott Norbertre, aki cseles mosollyal az arcán várta barátjától a megfelelő választ.

-          Persze hogy szerette volna – szólalt meg Réka, akinek hangjában némi szigort lehetett észlelni. Ha volt valaki a családban, akit a legjobban nyugtalanított Rudolf bizalmatlansága, akkor az Réka volt. A lány többször is hangoztatta, hogy behúzott füllel és farokkal nem lehet érzelmeket kinyilvánítani, ezzel azonban semmit sem változtatott bátyja hozzáállásán. Emiatt többször is összeszólalkoztak, aminek mindig az volt a vége, hogy Rudolf a szobájába indul, s magára csukja az ajtót.

-          Azzal tisztában vagyok, hogy a mai fiúk többsége puhány, de hogy pont az én bátyám…

-          Réka, kérlek! – szólt rá béketűrően Erika. – Vitának nincs helye az ebédlőasztalnál!

   Majd tekintetét levéve lányáról, és Rudolfra nézett. A fiú szokatlannak vélte testvére lázadását, így értelmét sem látta vitába elegyedni vele. Jól ismerte magát, tudta,  hogy hol vannak azok a határok, ahol kellőképpen megtudja őrizni nyugalmát és hol feszülnek meg arcában az indulatok, Réka pedig még csak a gondolatai irányításában sem tudta megzavarni.

-          Nem is lenne rossz ötlet, ha üzennél neki, hogy jöjjön el az egyik meccsünkre – hallatszott Norbert teli szájjal való beszéde. – Így látná, hogy mennyire ügyes és tehetséges vagy, talán ezzel megnyílik benne valami irántad!

Réka felnyögött, ami általában nála egy elfojtott nevetés jele volt.

-          Szerintem nem jönne el – állapította meg Rudolf. Valójában fogalma sem volt róla, hogy ez miért mondta. Hiszen bármit megadna azért, ha meccs közben, ha az őrjöngő drukkerekkel teli lelátóra pillantva, Anikó ragyogó mosolyába akadna.

-          Miért vagy olyan biztos ebben? – nézett rá kérdőre vont szemekkel Erika. – Lehet, hogy éppen arra vár, hogy odamenj hozzá és meghívást ajánlj fel neki a mérkőzésedre!

 Rudolf érezte, hogy ez a beszélgetés már itt kezd kínossá válni, így letette hát kezeiből az evőeszközöket és megvárta, amíg lenyeli a falatot. Hirtelen eltűnt a szájából az íz, s mintha közönséges hungarocellt rágcsált volna. Hátradőlt a széken és egy pillanatig mereven nézte önmaga tehetetlen arcképét az üvegpoháron.

-          Mi a baj kisfiam, nem ízlik? – hajolt a tányérja fölé Erika.

-          Ízlik, nagyon finom lett – kapta el a tekintetét az üvegpohár felől. – Csak nagyon sokat ettem hirtelen és most lazítok egy kicsit.

Kívülről úgy festett, mint aki éppen gyászol. Belül azonban hanyatt fekve nevetett önmagán. Még hogy sokat evett egyszerre. Hiszen alig kapott be néhány falatot.  

-          Erika, nagyon finom lett a rakott krumplid! – áradozott Norbert, miután a fiú két ujjal odébb csúsztatta az üres tányért, majd mindkét tenyerét a hasára tapasztotta.

-          Egészségedre, örülök, hogy ízlett! – bólogatta jóleső mosollyal az arcán, Erika. – Remélem azért nem volt túlságosan sós! Próbáltam arra törekedni, hogy ne sózzam el úgy, mint a múltkor! Ha bár az én Rudolfom úgy is megette, de az apja még csak bele se szagolt!

-          Két liter vízzel lement! – legyintett maga elé Rudolf, akinek pillanatok alatt visszatért a kedve. A tányérja fölé hajolt s újból megkívánta a finom ételt. Amikor hozzá fogott, a többiek csendben nézték, ahogy eszik. Ilyenkor általában lelassít, és értetlen pislogásokkal pásztáz körbe mindenkit, aki őt figyeli, most azonban egyáltalán nem zavarta. Evett, mert nagyon jól esett neki a meleg étel. Szinte jobban, mint azelőtt.

-          Kisfiam lassan egyél, hiszen nem veszi el előled senki! – felelte Erika, aki máris nyugodtabb tekintettel követte fiát, akinek visszatért az étvágya.

-          Ilyenkor persze kapkod, de ha a pályán 3 hátvéd üldözi, olyan nyugodt, mint egy teknős! – biccentett felé Norbert.

-          Miért, milyen nyugodt egy teknős? – tette fel a kérdést Réka, aki többnyire inkább incselkedni akart barátjával, mintsem megfelelő választ kapni kérdésére.

Norbert arcán megfagyott a vigyor és zavarosan a szemeit forgatta.

-          Mit tudom én! – vonta meg a vállát, majd ajkán szélesebbé vált a vigyor. – Egy teknős, mindig olyan nyugodt érted, nem siet sehova, esik kétségbe, ha valaki megtámadja, csak behúzza a nyakát a házába!

-          A páncélja alá igen! – javította ki kihangsúlyozva Réka, aki feltörő nevetőgörcse ellen küzdött, mint ahogy az asztalnál Erika és Rudolf is.

-          Jó rendben, akkor páncél, na – vonta meg a vállát Norbert, mint akit egyáltalán nem zavartatott a ponttalansága, arcán azonban mindkét oldalt vörös színek tűntek fel. Többnyire ennek látványa volt az, ami mindenkit megnevettetett az asztalnál.

-          Apa mikor ér haza? – kérdezte édesanyjától Rudolf.

-          Majd idén karácsonykor talán – felelte lehangolóan Réka.

Erika szemrehányó pillantást vetett lányára, majd fiához fordult és a fejét csóválta.

-          Délelőtt telefonált, azt mondta egész héten auditálás fogja fogadni őket, így feltétlenül bent kell maradnia. Tudod, hogy ilyenkor napokig nem jön haza.

 Norbert sajnálkozó tekintettel nézett barátjára, aki gondterhelten ült vele szemben és nézett maga elé. Tudta jól hogy Rudolf és az édesapja között mindig felhőtlen volt a kapcsolat, de amióta társvállalkozó lett, szinte alig látják egymást. Rudolfnak adódhatott viszont egy jó barát, akinek mindent elmondhatott, de Norbert legbelül érezte, hogy a fiú leginkább édesapjának mesélt volna lelkének rejtett érzelmeiről. Az elmúlt napokban a fiú egyre gyakrabban kérdezősködik az édesapjáról, érdeklődve várja, mikor térhet újból haza. Mivel azonban korántsem szeretett hangot adni, lelkének mély fájdalmaihoz így csak tapogatózva volt lehetőség arra, hogy a fiú véglegesen kinyilvánítsa véleményét.

-          Este akkor megyünk bulizni? – kiáltott fel az asztalnál Réka, amire azonban hirtelen válasz helyett, csak meghökkent arcokat látott.

-          Este? – húzta a száját keserűen Rudolf, miközben tekintetének metszetéből azt látta, hogy édesanyja, huncut mosollyal az arcán, karba tett kezekkel csóválta a fejét.

-          Ezt most úgy mondtad, mint aki életében nem lógott le esténként itthonról – vetette oda bátyjának, flegmán Réka s elfordulva tőle, kérlelő tekintete Norberten akadt meg. – Mondjuk olyan este 9 óra felé! Felhívom Vurslit, ha benne vagytok!

Rudolf és Erika dermedt tekintete ekkor összetalálkozott az asztal felett. Nem hiába, ettől az egyszerűnek hangzó becenévtől, totálisan kirázta őket a hideg. Ilyenkor olyan érzés kapta el őket, mintha ebben a pillanatban jelentették volna be, hogy a Földnek már csak másodpercei vannak hátra. Igazándiból Vursli, azaz Veréb László, egy átlagos középiskolás fiú volt. Édesapja önkormányzati képviselő volt, emellett a különféle városi rendezvények főszervezője is, többek közt emiatt is becézték sokan Vurslinak, fiát pedig Kis Vurslinak- persze amikor még kisgyermekkorú volt, mostanra azonban már a sima Vursli névvel büszkélkedhetett.

-          Szerintem Vurslinak inkább az elme-gyógy intézetben lenne a helye, nem a társaságunkban – húzta a száját Rudolf, miközben az üres tányért nyújtotta édesanyjának.

Réka morcosan összehúzta a szemeit.

-          Akkor te nem jössz!

Norbert szabadkozó tekintete áthatolt az asztal felett, s egyenesen Rudolfot vette célba.

-          Tudod te is hogy minden vele töltött estén jól éreztük magunkat!

-          Mert egymást szórakoztattuk, de nem azt a vadbarmot! – válaszolta méltatlankodó pislogásokkal a fiú. – A múlt héten két kidobó tette ki a szűrét a diszkóból, mert a pulton keresztül, 1000 forintot csúsztatott be a pincérnő melltartójához és sztriptíz táncot követelt tőle!

Erika a szemeit forgatva állt fel az asztaltól. Miután összeszedte az üres tányérokat, a mosogató felé tartott velük, ahol elmosogatott, majd a bal oldali csöpögtető tálcára helyezte a tányérokat. Amikor az asztal felé fordult, a kezeit törölgetve így szólt.

-          Ha ennyire nem kedveled Vurslit, miért nem hívod el magaddal Anikót?

Erika kérdése úgy hatolt a fiúba, mint a nyílvessző. Érezte, hogy egyenesen a mellkasába áll, s a belőle kiáramló forróság lehatol egészen a lelkéig. A széken, ahol eddig oly kényelmesen ült, most hirtelen kellemetlenül mocorogni kezdett és az asztaltól való távozást forgatta a fejében. Végül azonban édesanyjához fordult és a fejét csóválgatta. Úgy tett, mint egy elfoglalt ügyvéd, akinek éppen nincs ideje egy üzleti ebédre. Mögötte Réka és Norbert, halkan kuncogott.

-          Talán félsz tőle hogy nemet mondana? – tette fel következő kérdését, Erika, melyet fia ezúttal úgy fogadott, mint egy kellemetlen térdműtét időpontját.

Hiszen ebbe még gondolni sem mert. A nyílvessző ekkor mélyebbre hatolt s vele együtt a forróság fojtó ereje is jobban terjedt a lelkében. Már ha akart volna sem tehette volna meg távozását az asztaltól, ugyanis már teste is a zavar uralma alatt volt.

-          Ugyan dehogy! – legyintett bele lazán, az orra előtti levegőbe Norbert. – Anikó nem tudna nemet mondani Rudolfnak!

Rudolf gépiesen fordította fejét barátja felé, aki laza vigyorát ekkor épp felé irányította.

-          Így van-e, barátom?

Rudolf nyelt egy nagyot; amivel előkészítette a mondatait, s egyúttal felszabadította testéből a nyílvessző darabkáig. Így már sokkal könnyebb volt neki.

-          Nem tudom, biztos.

  Erika megmosolyogta fia bizalmatlanságát majd a mosogató felé fordult. Mégsem folytatta a mosogatást, még csak a törölgető kendőt sem vette kezébe.

Rudolf nagyon jól ismerte édesanyját, többek között képes volt megállapítani Erika minden egyes reakcióját, de a mostaniról nem sok jót tudott feleleveníteni. Kissé csalódott volt, több bátorságot várt volna el fiától, de inkább elfordult és nem szított vitát belőle. Bízott benne, hogy a későbbiekben megnő Rudolfban a bizalom.

-          Akkor ezt megbeszéltük! – hallatszott a mindent eldöntő válasz Rékától, aki mihelyst hátradőlt a székben, már nyomkodta is a telefonját, az üzenetírásra. Hamarosan felpillantott Norbertre. – Akkor este 9 óra megfelel?

Miközben a fiú elégedetten bólogatott, Rudolf felállt az asztaltól, azonban távozása előtt húga szóval tartotta.

-          Akkor van kedved jönni?

Rudolf megfordult és meggondolatlan válasz csúszott ki a száján.

-          Persze!

Majd odasétált édesanyjához, aki éppen akkor fordult felé és kellemes mosollyal az arcán fogadta, ahogy fia egy puszival köszönte meg a finom ebédet. Mielőtt elindulhatott volna felfelé a szobájába, Erika utána eredt és halkan megszólította. Amikor Rudolf éppen a csigalépcső kanyarjánál szembefordult vele, így szólt.

-          Tisztában vagyok vele hogy félsz az érzéseidtől! De néha jobb az miatt bánkódni, amit megtettünk, mintsem az miatt szenvedni, amit nem tettünk meg!

Végül szelíden mosolygott rá fiára. Rudolf úgy szívta be magába a tanácsot, mint egy pohár friss narancslevet. Amióta az eszét tudta, a narancslé volt a kedvenc itala. S mint ahogy az általa kedvelt üdítő, úgy mostanra ez a mondat is pozitív hatást és reménykeltő sugallattal szállta meg lelkét. Immár magabiztosan szedte lábait felfelé a lépcsőn.