A

                       Szerelem

                               bajnoka

    Másnap reggel Móni megvárta, míg Rudolf szülei haza értek, azután ő is hazament.

  A fiú nem akarta venni a fáradtságot, hogy felkeljen az ágyból és lemenjen Mónitól elköszönni, ugyanis még az az egy-két pohár bor is rettenetes fejfájást okozott neki.   Móni, a szobájába belépve, elköszönt a fiútól és további gyógyulást kívánt neki.   Azután sarkon fordult és kiment.   Ezzel nem csak egy hét zárult le köztük, hanem minden.  Odalent már hallani lehetett Erika és Krisztián jókedvű beszélgetéséből fakadó nevetéseit.   Gondolta, most már megpróbál felkelni, hiszen rég látta édesapját és már a hangja hallatától is megjött a kedve a felkeléshez.  Lassan lefelé lépkedve a lépcsőn, bepillantott a nappaliba.

  A magas, jól öltözött, fekete hajú férfi, éppen a feleségének ajándékba vett új táskát nézegette és furkálódásból megjegyezte, hogy ebben még egy német katona is elférne.  Norbert és Réka erre hangosan felnevettek, majd arcukról nyomban lehervadt a mosoly, amikor látták Rudolfot közeledni.   Erre Krisztián is megfordult, akinek fiához hasonló nagy barna szemei, majdnem kidülledtek az örömtől.

-          Szervusz, Csipasz! – köszönt fiának, majd mikor tekintetét lecsúsztatta a gézzel vastagon borított, műtött térdre, hangosan összecsapta a tenyereit. – Jól elbántál magaddal!

  Erika odasietett Rudolfhoz és magához ölelte.   Rudolfnak még most is nagyon jól esett az anyai ölelés, pedig, legutóbb nagyon durva szavakkal illette meg őt, majd Norbertet és Rékát is.  Erika mintha csalódottan pislogott volna fiára az ölelés után.   Szó azonban nem hagyta el az édesanya száját, hanem a konyhába indult.

-          Te hogy hogy hazajöttél? – kérdezte édesapjától Rudolf, mire a magas férfi felháborodottságot megjátszóan válaszolt.

-          Nézzenek oda, majdnem fél évet voltam Németországban, erre a kisfiam vissza akar zavarni?

Norbert és Réka erre szótlanul összenézett.

-          Apa! Beszélhetnénk?

Rudolf kérésére Krisztián egyszerű és villámgyors választ adott.

-          Persze, fiam!

   Rudolf elindult felfelé a lépcsőn, édesapja pedig némán követte őt. Amikor felértek a szobába, Rudolf kinyitotta a teraszhoz vezető ajtót, majd előre engedte édesapját.   Az asztal és a székek pont úgy álltak, ahogy tegnap Mónival itt hagyták vacsora után.   Rudolf még csak véletlen sem akart visszatérni a tegnap esti történtekre, hellyel kínálta édesapját majd leült a vele szembe lévő székre.   Krisztián ekkor már sejtelmesen mosolygott fiára, hiszen tudta, hogy fia, valami komoly dologról szeretne beszélni vele, olyankor viselkedik vele ilyen udvariasan.

-          Tudod, az az érzésem, hogy már nem tudom, mit érzek igazából!   Most jöttél haza egy kemény tárgyalásról, elfáradhattál, gondolom most nem egy bizalmatlan tinédzser fiú nyávogását hallanád szívesen, de úgy érzem, te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudom beszélni!

Krisztián figyelmesen végighallgatva fiát, közelebb hajolt és mélyen Rudolf szemeibe tekintett.

-          Akkor most jól figyelj ide! – kezdte szigorúan kimért hangon. – Nyávogni a macskák szoktak! Ha én távol vagyok, Németországban, Olaszországban vagy Észak-Koreában, még akkor is a fiam vagy én pedig akkor is az édesapád! Amikor pedig itthon vagyok, akkor nektek vagyok itthon és nem a cégnek! Bármikor szívesen meghallgatlak!

   Ezután ismét hátradőlt, azonban tekintetének szigora nem változott. Rudolf mégis megkönnyebbült édesapja szavai hallatán és érezte, hogy itt az ideje, hogy végre teljesen kiöntse valakinek a lelkét. Irigyelte édesapját, elsősorban a rendíthetetlen önbizalmáért, ami a sok-sok sikeres tárgyalásnak és a cégvezetésnek köszönhetett.

-          Nagyon szerelem szaga van a témának! – állapította meg később Krisztián.

-          Igen, szerelmes vagyok! – kiáltott fel Rudolf, bár még önmaga sem tudta miért, de így esett jól neki. – Tessék, kimondom, ha kell, hallja meg az egész világ! Az vagyok! De apa, miért olyan lányba, aki miatt fél szezonra abba kell hagynom a focit?  

  Majd ekkor a műtött térdére mutatott, ahová Krisztián értetlenül követte szemeit, majd visszatekintve Rudolfra, immár sokkal szigorúbban nézett.   Rudolf egyetlen szavát sem bánta, sőt, sokkal jobban érezte magát azzal, hogy mindent, ami eddig a lelke legmélyebb részét nyomta, most egyszerre kiengedte.

   Erika úgy lépett oda melléjük, mintha lángok borították volna a szobát és a teraszt elválasztó függönyt.   Az édesanya kezeiben két pohárüdítő volt, amit éppen nekik szánt, s ez által, ő maga is fültanúja volt Rudolf megrázó vallomásának.

-          Mit jelentsen ez, Rudolf?! – nézett le rá szemrehányóan Erika, miután hangosan lerakta a poharakat a terasz asztalára.

-          Hazudtam nektek! – fordult felé vakmerő bátorsággal Rudolf s ekkor látta, hogy Norbert és Réka is sietve érkezett a teraszra. – Nem autó ütött el, hanem egy banda támadás áldozata lettem! Baseball ütővel csaptak a térdemre, ezért vált le belőle porc! Ráadásul, a banda felbujtója pedig Zsófi volt!

   Rudolf ekkor azonnal átvezette a tekintetét Rékára, aki ekkor a fejéhez kapott és szörnyűködését kimutatván, hangosan szitkozódni kezdett.   Rudolf azonban korántsem foglalkozott húga haragjával, visszafordult édesapjával szembe, aki tanítani való nyugodtsággal ült vele szembe és csak mosolygott.

-          Mégis hegyeket tudnék elmozdítani, olyan érzelmi erő támad fel bennem, ha rá gondolok!

-          Rudolf, te most komolyan beszélsz, kisfiam? – hajolt elé Erika.

-          Igen, anya! – bólintott neki Rudolf, majd, éppen amikor kezdett volna bele egy újabb mondatba, édesanyja akaratosan a szavába vágott.

-          Kisfiam, te normális vagy? Neked elment az eszed? Ezt most kell nekem elmondani? Komolyan mondom, már nem ismerek rád!

-          Pedig, ez már én vagyok, anya! – nyomta a saját mellkasára a mutatóujját Rudolf, aki legalább olyan erős indulattal a hangjában beszélt Erikához, mint ahogy ő hozzá az édesanyja. – Tisztában vagyok vele, hogy nagyot csalódtál bennem! De emlékszel még arra, amit mondtál nekem? Néha jobb az miatt bánkódni, amit megtettünk, mintsem az miatt szenvedni, amit nem tettünk meg!

Erika továbbra is haragos tekintettel egyenesedett fel fia elől.

-          Na és Anikó? – kérdezte Norbert, akinek elsőként sikerült kilábalnia Rudolf hazugságának feldolgozásából.

-          Anikó sehol sincsen Zsófihoz képest! Anikó csak megjátssza magát, ígérget, hol ott el sem jött a meccsemre, Zsófi pedig szó nélkül megjelent! Tetszik, ahogy mosolyog és tetszik, ahogy fejét óvatosan a vállára hajtja! Még én sem tudom miért, de nagyon megfogott! Pár napja még a halálát kívántam, annyira mérges volta rá, de mégis vele álmodok és azokból az álmokból mindig boldogan kelek fel!

-          Bizonyára most már ő is boldog, hogy egy banda haragját szította rád! – felelte alapos töprengés után Krisztián.

-          Mert összetörtem a szívét! Olyan dolgokat mondtam neki, aminek pont az ellenkezőjét érzem iránta! Pedig minden érzékszervemre orvosságként hat, ha csak ránézek! Apa, mond, te hogy vágódtál be anyánál?

Krisztián türelmesen megvárta, míg a teraszon jelen álló összes tag érdeklődve rá tekint, azután megrugózta magát a székben, s így szólt.

-          Még gimnazisták voltunk. Édesanyád és köztem egy átlagos suli bulin alakult ki kölcsönös szimpátia, de mint ahogy lenni szokott, ő várt arra, hogy én majd odalépjek hozzá és bevalljam neki az érzelmeim, de nem tettem. Egy hónap elteltével, azonban ismét összetalálkoztunk, immár egy születésnapi partin. Addigra összeszedtem magam és elhatároztam, ha újból találkozom vele, bátran elé állok! Így is történt!

-          Na, és? – hajolt előre érdeklődve Rudolf, mire Krisztián kényelmesen hátradőlve, büszkén mosolygott rá.

-          Visszautasított – felelte Krisztián.

Rudolf lassú mozdulattal fordult a mellette álló, s még mindig mérgesen pislogó Erikára. Azután visszafordult édesapjához és értetlen, szájjárása miatt még egy egyszerű mondatba sem tudott belekezdeni.

-          Rudolf, nem kell folyton kérdezni, hogy „miért” ? – vonta meg a vállát Krisztián. – Akkor nem sikerült, mert úgymond, eltököltem az időt és neki addigra új lovagja lett! A sors, azonban engem igazolt! Láthatod, már az enyém és lett két csodálatos és egészséges gyermekünk! Azért, mert az idő a legjobb orvosság mindenre!