A

                    Szerelem

                           bajnoka

   Rudolf elégedetlenül tekintett fel Pest magas épületére.  Legszívesebben cigarettára gyújtott volna, - mint ahogy azt már a reggeli étkezése előtt megtette – és szívesebben füstölgött volna a járdán ácsorogva, ám tisztában volt azzal, hogy ezt most nem tehette meg.  Így hát a cigarettás dobozt benne hagyta a sötétkék farmerjának a zsebében, míg a túlsó zsebében eleresztette az öngyújtóját.  Máris érezte, hogy megszűnik benne minden jó indulat és még a mellette elsétáló csinos, fiatal anyukára és a babakocsiban alvó kisbabájára is úgy tekint, mint egy többszörösen is körözött gyilkosra.

   Nem kellene itt lennie, mégis minden hétfő reggeli kelésnél a megszokottnál is gyorsabban készülődött és elindult, hogy minél előbb túl legyen egy kevésbé izgalmas és annál inkább fárasztó beszélgetésen. Igazából nem is tartaná beszélgetésnek, hiszen az egész abból áll, hogy ő belép ennek az épületnek a lépcsőházába, felsétál a világoszöld színűre festett lépcsőn, majd a hetedik emeleten megtorpanva, becsenget s megvárja, míg egy alacsony, kopasz, szemüveges férfi nyit neki ajtót, aki minden alkalommal a tőle megszokott baráti mosollyal üdvözli őt.  Azaz Vingendorf úr, aki nem csak a kitartó türelmével és probléma megoldó képességével védte bele magát barátként Rudolf lelkébe, hanem a pszichológusaként is.

  Rudolf, ha mosolyogni nem is tudott, de ajkát megpróbálta a mosolyhoz hasonlóan felfelé kunkorítani.   Persze nem járt sikerrel.  Amikor Vingendorf úr behívta őt, a fiú ugyanolyan érdeklődéssel nézett körül az otthonosan berendezett lakásban, mintha először tenné be a lábát.  Az előszobában, a cipős szekrény mellett közvetlen oda volt állítva egy kisebb vörös váza, melyben egy hosszan magasra nyíló virág volt.  Rudolf rövid ideig csodálta a virágot – s még azon is elcsodálkozott, hogy miért, hiszen soha nem szerette a virágokat – majd minden alkalomkor megkérdezte a negyvenes éveiben járó férfit, a virág fajtájáról.  Persze Vingendorf úr ellenvetés nélkül ismételte meg Rudolfnak a virág nevét, majd egy barátságos mosollyal nyugtázta mindezt.

  Majd a konyhába vezette a fiút, ahol leültette, egy kávé elkészítésének az erejéig.  Rudolf itt kezdte el fontolgatni, hogy ezúttal miként fogja kiengedni magából az elmúlt napok alatt felgyülemlő feszültégét, majd mikor friss kávé illata csiklandozta meg az orrát, nyomban megnyugodott.  Sokkal tisztábban látott.  Fejében alaposabban át tudta fésülni gondolatait, máris készen állt arra, hogy elmondjon mindent.

A pszichológus úr kézbe fogta a kávéval megtöltött bögréket, majd előre haladva a szobája felé, útközben Rudolfnak nyújtotta az egyik bögrét.  A fiú némán követte Vingendorfot a szobába.  Amint belépett a szobába, szinte minden alkalomkor megjegyezte magának, hogy amióta Pesten él, ez az egyetlen helység, ahol a legjobban érzi magát.  Csendes, nyugodt volt, még az odakint zajongó autók sem zavarhatták meg a nyugalmát, ugyanis semmilyen hang nem szűrődött be a szobába.  Másrészt, pedig Vingendorf úr szobájának a berendezése, nagy részben hasonlított Rudolf Ceglédi szobájára.  Ez azonban csak mellékes szimpátia volt.

  Rudolf belekortyolt a kávéba, s erősebben a kezébe fogta, miközben felfeküdt a hosszú, fekete bőrrel borított ágyra, mint amilyen az amerikai filmekben is feltűnik.  Igazából semmi kifogása nem volt affelől hogy már lassan fél éve járt pszichológushoz, ebben a kényelmes ágyas székben pedig kifejezetten imádott fetrengeni.  Még egyet kortyolt a kávéba s ezúttal elismerően meg is dicsérte a férfit.  Vingendorf úr kellemesen mosolygott a fiúra, majd helyet foglalt a pszichológusi ággyal szembeni fotelban és nagyot sóhajtott.  Ez a sóhajtás nála egy egyfajta rajt volt, amivel mindig elindította a beszélgetést.   Rudolf pedig tisztán értette a rajtot és hanyatt fekve az ágyon, a citromsárga színűre festett plafonra szegezte tekintetét s elkezdte.

-          Csikós Rudolf vagyok, 21 éves, igazolt focista. Már lassan két éve, hogy elhagytam szülővárosomat, miután az NB 1-es focicsapat, a Ferencváros megvásárolt engem a Ceglédtől. Békében váltam el a csapattársaimtól és a szüleimtől is. Boldog és elégedettnek éreztem magam. Egy albérletben lakom, melyet új Klubom finanszíroz. Sokat köszönhetek a Ferencvárosnak. Újonc létem ellenére, többször is lehetőséget kaptam a pályán a bajnokságban. Tavaly ősszel pályára léphettem a Debrecen ellen is. Hiába a kedvenc csapatom, nem érzek semmiféle fájdalmat, amiért nem abban a csapatban játszattam. Vereséget szenvedtünk ellenük, de nem adom fel, ugyanis jövő héten, azaz április 22.-én ismét összecsapunk ellenük. Hálás vagyok, amiért Pesten lakhatok, és a Ferencvárosban játszhatok!

 Ekkor befejezte és oldalra fordítva fejét, a pszichológusára nézett. Vingendorf idősödő arca nem csak a tapasztaltságáról árulkodott, hanem arról, hogy a sok beszélgetés ellenére, Rudolf még mindig nem akar őszinte szavakat kiejteni a száján.

-          Ennyi? – vonta mg ünnepélyesen a vállát a férfi, mire Rudolf büszkén bólintott. – Nos, köszönöm, de nem igazán értettem.

Rudolf ekkor nyugtalanul maga elé fújt majd felült az ágyban és mindkét kezével megtámasztva magát, élesen pszichológusa szemébe nézett.

-          Mi baj van azzal, ha mindig ugyanazokat mondom, mint amiket eddig? – kérdezte méltatlankodva.

-          Mert nem hiszem, hogy igazából ezt akarod mondani – válaszolta egyszerű vállvonogatással Vingendorf. – A hangviteled meg van hozzá, de valahogy nem azokat a szavakat ejted ki a szádon, amiket te akarod, hogy én halljak! Azt mondtad, hogy boldog és elégedett vagy! Mégis minden alkalommal, ha ajtót nyitok neked, egy szomorú fiút látok, aki a múltját siratja!

  Rudolf felháborodva csapott a saját combjára, majd legszívesebben felpattant az ágyról és haza indult volna. Azonban nem tette.  Ezért nagyon is haragudott önmagára, hiszen manapság, akárki mond neki akármit, gyakran felkapja érte a vizet, ahelyett, hogy elgondolkodna az igazságon.  Ezúttal így is tett.  Alaposan átgondolta pszichológusának véleményét és szó nélkül visszafeküdt az ágyra. Újfent hanyatt dőlt és a plafonon mozdulatlanul lógó csillárt nézte. Eszébe jutottak édesapja szavai, melyek már nagyon rég voltak, mégis alaposan bevésődtek a tudatába.

Ha jól sejtem, te szerelmes vagy!

Behunyta szemeit és nyelt egy nagyot. Nyelt, hiszen érezte a torkán azt a keserű gombócot, ami általában a sírással együtt szokott érkezni.

Még szép, hogy szerelmes vagyok! Mindenemet odaadnám egyetlen csókjáért! Testem nyomban megfagy, még ha csak egy halvány kósza gondolatom is ő róla szól! Érezteti velem azt a múlni nem akaró fájdalmat, azt a kudarcot, amit én éltem át, mert nem kaphattam őt meg! Érzem, hogy nagyon fáj, hiszen megnyílt előttem a kapu, az ő szíve felé és én szándékosan hátat fordítottam neki. Mégis szerettem őt, álmodoztam róla, de már késő volt. Az a kapu örökre bezáródott előttem! Bár, szívében ismét kinyílt egy kapu, de sajnos nem nekem!

  Amikor kinyitotta a szemét, azt érezte, hogy ajka szélesedni kezdett. Nem is érezte, nem foglalkozott vele, csak látta, önmaga mosolygó arcképét egy kis kerek alakú tükörben, amivel Vingendorf úr az imént állt fölé. Rudolf meglepetten nézegette önarcképét a tükörben, persze a mosoly már eltűnt róla s kételkedően leeső állal pislogott.

-          Azért van a kezemben ez a tükör, hogy bemutassalak annak, aki te igazából vagy! – mosolyogta boldogan a pszichológus, majd felegyenesedett és a tükörre kocogtatta mutatóujját. – Ő neki már elhiszem, hogy boldog és elégedett!

Rudolf továbbra sem tudta hogyan sikerülhetett mosolyra kunkorítania az ajkát, de mindenesetre hálás volt Vingendorf úrnak, amiért szembesítette őt a boldogabbik énjével.

-          El tudod mondani, hogy mire gondoltál, amikor az imént becsuktad a szemed? – kérdezte tőle a pszichológus, miután visszatette a tükröt az eredeti helyére, majd ismét helyet foglalt a foteljában.

-          Azt nem, hogy miről – csóválta a fejét Rudolf. – Azt viszont igen, hogy kiről!

Vingendorf úr összekulcsolta ujjait és a tőle megszokott mosolygó arc helyett, most egy roppant érdeklődő arccal hajolt közelebb a fiúhoz.

-          Sosem mondtam még, de talán ezzel kellett volna kezdenem – kezdte egy nagy sóhajtás után, Rudolf. – Tiszta szívemből szerelmes vagyok! Egy olyan lányba, akit a nagy könyvben írtak meg nekem! Maga a gyönyör és a boldogság csinos megtestesítője. Úgy érzem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a világ egyik leggyönyörűbb lányáról álmodozom! Ez a lány megtanította nekem, hogy az élet egy nehéz megpróbáltatás és a legfőbb vizsga benne a szerelem!

Ekkor búsan leeresztette a fejét, ám hangjában korántsem lehetett csalódottságot észlelni.

-          Ezt a vizsgát azonban elbuktam! Két éve, amikor mindenki előtt színpadra álltam, hogy elmondjam neki mit érzek iránta, kudarcot vallottam!

-          Visszautasított? – kérdezte Vingendorf úr.

-          Nem, hanem akkor már együtt volt egy másik fiúval. De nem hagyta ott értem! Miért is tette volna? Meg volt nála az esélyem, de nem éltem vele! Túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy odaálljak elé és elmondjam, mi a véleményem róla! Úgy veszem észre, ez nálunk, fiúknál ez már velünk született jellem. Ha van egy lány, aki olyannyira felkelti az érdeklődésünket, hogy mi szinte percenként felpillantunk a lelátóra egy focimeccs közben, akkor őt akarjuk ott látni, akkor valahogy azt érezzük, hogy már csak egy karnyújtásnyira áll tőlünk, mégsem vagyunk képesek küzdeni érte!

-          Hiszen, te felálltál a színpadra azért, hogy elmondjad neki, mit érzel iránta! – magyarázta kissé zavarodottan Vingendorf úr, aki nem győzött pislogni a sok új információ hallatán.

-          Igen, de azelőtt, bohócot csináltam belőle! Olyan kedves volt velem, olyan közvetlen, nem takarta előttem az érzelmeit! Képzelje, egyszer nagyon be voltam rúgva egy házi buliban és annyira nem tudtam magamról, hogy hanyatt fetrengtem az egyik szobában az ágyon! Ő ekkor bejött és rám mászott! Szeretkeztünk! Másnap őszintén elmondott nekem mindent, én pedig rettenetesen lekiabáltam. Azt mondtam neki, hogy a következő, ahol látni akarom, az az ő halálos ágya lesz!

Rudolf ekkor megállt a beszédében és elképedt arccal bámult a vele szemben ülő, merev arcú Vingendorfra.

-          Nahát, ez igen érdekes! – jegyezte meg az orra alatt a pszichológus. - No, de mindannyian követünk el hibát, kimondunk sokszor olyat, amit még álmunkban sem mernénk, de mindezek az emberek tulajdonsága közé tartoznak. Te is ember vagy, Rudolf, és mint ahogy mindenki más, te is ezekből a hibákból tudsz később tanulni. Más részről, mitől olyan különleges számodra ez a lány?

Rudolf lassú fejmozdulattal fordította fejét a pszichológus úr felé, aki azonban elég komor arcképpel. várta tőle a választ.

-          Nem vagyok benne annyira biztos, hogy pont rá van neked szükséged! ha igazán annyira fontos lenne neked, akkor nem töltenéd itt már a második évedet a Ferencvárosban! Ezt pedig nem azért mondom, mert rosszat akarok neked, de fogadj meg tőlem egy jó tanácsot! Felejtsd el azt a lányt! Mert ő nem gyógyszer a számodra, hanem méreg, ami lassan, felemészt téged!

  A beszélgetésük, Vingendorf véleményével zárult.  Elfogyasztották a kávéjukat, azután Rudolf távozott.  Bágyadtan lépkedett lefelé a lépcsőn.  Nem értette igazán a mai találkozó lényegét, hiszen azon kívül, hogy elbeszélgetett egy jó baráttal, nem jutott semmilyen pozitív elhatározáshoz, amely kizökkenthetné őt ebből a borzalmas helyzetből.  Mindenesetre a kávéért már megérte eljönni. Nagyon ízlett neki.

  Amikor kilépett a lépcsőházból, nyomban autók moraja csapta meg a fülét. Ilyen ez a Pesti hétfő!  Mindenki ment, sietett, de mint az őrült. Mindegy, hogy gyalog, kerékpárral, motorral vagy autóval.  Nem foglalkozva a másik épségére, az elsőbbségadási szabályokat is letagadva hajtottak sebesen.

  Az égen néhol kósza felhők állták a Nap útját, így ha nem is volt borús az idő, mégsem tudott sütni.  Rudolf az órájára pillantott.  Még másfél órája van az edzésig. Általában ilyenkor, ha hazaér a pszihológustól, megfőz, - ami annyit jelent, hogy összeállít egy gyors fagyasztott ételt, vagy inkább rendel – majd egy kis csendes pihenő végezetével már indul is az Üllői útra, a jól megérdemelt fociedzésre.