A

                     Szerelem

                            bajnoka

   Péntek reggel, Rudolf frissen és kipihenten ébredt.

  Általában a hét eddig minden napjain reggel tíz óra magasságában került sor az ébredésre.  Nem panaszkodhatott sem az álmatlanságára, nagyon jól kialudta magát.   Azonban ami nem éppen megszokott volt a héten: a szobájának a csukott ajtaja.   Meglepetten nézett, hiszen eddig Móni, minden reggel kinyitotta a szobaajtót, hogy az odalent, frissen készülő reggeli illata keltse őt.

   Lassú mozdulatokkal kikelt az ágyból.  Először a bal lábát tette le először papucsára, majd szépen óvatosan megpróbált ránehezedni. Fájdalmat nem érzett, ám nem is tartott sokáig a próbatétel, mivel kis idő múlva már a jobb lábára lendítette át egyensúlyát.

  A lépcsőn való lefelé menet közben, keserű arccal tapasztalta, hogy itt ma reggel, semmiféle ínycsiklandozó illat nem öleli körül az orrát. Nem elég hogy a szobájának ajtaja csukva, még reggeli sincs előreláthatóban.

  Amint leért a konyhába, hirtelen megtorpant és döbbent szemekkel nézett körül.  Móni tetőtől-talpig feldíszítette a konyhát, mindenféle színes és hosszú szalagokkal, amitől minden másként nézett ki.  Rudolf úgy érezte, mintha nem is a saját konyhájába, hanem egy cirkuszba lépett volna be.  Móni éppen az utolsó lufit kötötte fel az egyik hosszú szalagra, majd egy pillanatra hátrafordult, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy Rudolf a konyhába lépett.

-          Jó reggelt! – köszönt neki Móni, a tőle megszokott vidámsággal a hangjában.

-          Lehet, hogy mostanában túl sokat aludtam, de lehet, hogy megfeledkeztem volna a saját születésnapomról?

-          Mivel a tiéd áprilisban van, az enyém pedig október 7.-én, így nem feledkeztél meg semmiről! – felelte Móni, aki csípőre vágva kezeit, elismerő tekintettel pásztázta végig a falon és a plafonon csüngő díszeket.

-          Na és ma milyen nap van? – kérdezte a feje búbját vakargatva, Rudolf.

-          Október 7.-e! – vágta rá Móni.

-          Ne haragudj! – rugaszkodott el hirtelen Rudolf, majd egy baráti puszit nyomott Móni arcára. - Úgy tűnik, valóban megfeledkeztem valamiről! Boldog születésnapot, Móni!

-          Köszönöm, Rudolf! – biccentett neki hálásan a lány. - Remélem nem gond, ha egy kicsit feldíszítettem a konyhát!

-          Kicsit? – nézett rá, majd a hatalmas színes szalagokra Rudolf. - Egyébként nem gond, csak nyugodtan! Nagyon fain lett!

-          Köszi! Saját ízlés szerint csináltam! Jut eszembe, máris készítem a reggelit! Bocsika, hogy eddig nem azzal voltam elfoglalva, de nagyon felpörget a szülinapom hangulata!

-          Semmi gond! – legyintett könnyelműen, s helyet foglalt a hozzá legközelebb álló széken. Mint ahogy eddig, úgy most is szívesen legeltette szemeit Mónin, aki legalább ugyanakkora lelkesedéssel ugrált a konyhában, akár egy mesterszakács.

-          Mit iszol? Kávét, teát, kakaót? – nézett hátra érdeklődő tekintettel Móni, mire Rudolf felháborodottságát megjátszva válaszolt.

-          Szülinapozáskor? Jó hogy, sört! – erre mindketten felnevettek. - Amúgy, kakaót! Na és kiket hívtál meg? Nagy buli lesz az este?

-          Kiket? Hova? – fordult hátra ismét Móni, ezúttal olyannyira értetlen tekintettel, hogy még Rudolf is elfelejtette, hogy fiú-e vagy lány.

-          Azt akarod mondani, hogy nem hívtál meg senkit? Nem lesz buli? – tárta szét karjait Rudolf, mire Móni kissé félénken, s pirult arccal válaszolt.

-          Rudolf, én veled szeretnék bulizni!

     A közös reggeli, mintha közelebb hozta volna őket egymáshoz. Rudolf azt érezte, még ha nem is látta, mert mindvégig a reggelijén tartotta szemeit, hogy Móni többször is lopva rá néz, majd utána hirtelen a saját reggelijére.  Ezt többször is megcsinálta a fiúval. Rudolfnak jól esett bár, hogy a lány szinte másodpercenként felfigyelt rá, de hiába, nem volt bátorsága felemelni a fejét s visszatekinteni rá.

  A reggeli után, Móni bekészítette a szennyes ruhákat a mosógépbe, utána bejelentette Rudolfnak, hogy a mosás idejéig, elmenne csendes pihenőre.   A fiú erre megértően bólintott. Nem is bánta, hogy a délelőtti órákat egymagában kell töltenie, ugyanis abban a pillanatban, hogy Móni magára hagyta, rögtön születésnapi meglepetéseken törte a fejét.  Rövid gondolkodási idő után, elégedetten csapta össze tenyereit, ugyanis remek ötlete támadt.

  Őszi, álmosítóan hideg idő járt odakint, így Rudolf is úgy döntött, hogy amíg Móni fel nem kel, addig ő is lehunyja a szemeit.   Nem ment fel a szobájába, hanem elhelyezkedett kényelmesen a nappali egyik foteljában, ahol szemmel tudta tartani, a francia ágyon pihenő Mónit. Egy ideig vágyakozó tekintettel nézte a lány mozdulatlan s annál inkább csábító arcát, majd szemei szépen lassan csukódtak le.    Nemsokára ismét kinyitotta szemeit.  Hirtelen az órára nézett, de már azelőtt érezte, hogy néhány óra eltelhetett már.   Móni is éppen akkor kezdett ébredezni.   Erre gyorsan, azaz a jelenlegi tempójánál kicsivel tempósabban, felsietett a lépcsőn, majd át a szobáján, ahol egy pillanatra a kinti teraszára pillantott.  Minden megvolt a maga helyén. Díszasztal, rajta hófehér abrosszal, tetején gyertyával, virággal és tányér majd evőeszközökkel.   Amikor visszaért a nappaliba, Móni ijedten nézett rá.   Bizonyára tudomása sem volt semmiről, főként arról sem, hogy Rudolf miért szaladgál úgy, mint egy mérgezett egér.   A fiú szó nélkül megfogta a lány kezét és rámosolygott.

-          Gyere utánam!

  A lány valóban nagyon le lehetett döbbenve, ugyanis még csak annyit sem mondott, hogy rendben, vagy oké.  Némán követte Rudolfot, ugyanazon az útvonalon, melyet a fiú másodpercekkel ezelőtt már megjárt.   Miután felértek a szobába, Rudolf szembefordult Mónival, s némán mutatta neki, hogy takarja el a szemeit.   Móni döbbenten pislogott Rudolfra, de ennek ellenére szót fogadott.   Ezután Rudolf gyengéden megfogta a lány csuklóját és a kinti terasz felé indult.   A másik kezével kinyitotta a teraszhoz vezető ajtót, utána pedig elengedte Móni csuklóját.

-          Most már kinyithatod a szemed! – szólt neki izgatott hangon Rudolf.

  Móni lassan levette szemei elől a tenyereit.   Amint meglátta a lemenő Nap sugaraiban fürdőző, ízlésesen megterített asztalt, nyomban leesett az álla.   Majd amilyen lassan mozdította kezeit, olyan lassan fordult Rudolf felé.

-          Ezt csak én miattam? – kérdezte alig hallható hangon.

-          Igen – bólintott neki büszkeségtől elérzékenyülten Rudolf. – Boldog születésnapot, Móni!

  Ezután a lány azonnal Rudolf nyakába ugrott.  Olyan erősen ölelte, mintha egy örök életre búcsúznának el egymástól.   Amikor Móni elengedte, Rudolf akkor látta, hogy a lánynak könnyeztek a szemei. Nem is szégyellte, így is bátran nézett Rudolfra.

-          A tortarendelésről sajnos lecsúsztam, sütni pedig nem tudok, így csak ezzel tudok szolgálni – emelte Móni elé a normálméretű, pizzát Rudolf, miután hellyel kínálta a lányt.

  Móni jókedvűen nevetett a pizzás doboz tetején lévő gyertyákon, majd miután szemügyre vette a pizza fajtáját, ismét meghatódottan tekintett a felette álló fiúra.

-          Te megjegyezted, hogy a Hawai pizza a kedvencem?

-          Lehet ezt elfelejteni? – vonta meg a vállait Rudolf, miközben remegő kézzel próbált szétválasztani egymástól két egymáshoz ragadt pizza szeletet.   Olyannyira izgult, bár még önmaga sem tudta miért, hogy még ezt az egyszerű feladatot sem tudta zökkenőmentesen megoldani.   Éppen amikor ráhelyezte volna az ételt Móni tányérjára, egy szerencsétlen mozdulat következtében ráejtette Móni combjára a pizza szeletet.    Innentől kezdve mindketten szinte egyszerre történő mozdulatokkal próbálták felvenni a most már két comb közé becsusszanó pizzát.

   A sikeresnek éppen nem mondható attrakció után, Rudolf leült Mónival szembe, majd felvette az asztal tetején lévő öngyújtót s meggyújtotta a gyertyákat.   Ezután, vette észre, hogy még mindkettejüket nagyívbe éri a nap sugara, azonban újabb melléfogását nem bánta, hiszen ezzel is mosolyt tudott csalni Móni arcára.   Rendkívül jól sikerült a zártkörű szülinapozás.   Jobban, mint ahogy Rudolf sejtette.    Mint amatőr romantikus lélek, legalábbis amilyen romantikusnak vélte önmagát, úgy vélte, csendben elfalatozgatnak, még egymásra sem fognak tudni ránézni és a borból is csak néhány deci fogy majd.

  Éppenséggel az ellenkezője történt meg. Rudolf és Móni beszélgetésbe, olyan jókedvbe és kacagásba torkollott, mint amilyen általában inkább filmekben szokott történni.   Fáradhatatlan viccelődésük és hangos nevetésükből ítélve, ki lehetett következtetni, hogy régen engedték már el magukat.

  A pizza elfogyasztása után pedig szinte percek alatt megitták azt az egy üveg vörösbort, amelyet még Rudolf kapott a szezon elején a klubtársaitól.   Ezek után, már kissé a bor hatása is feltűnt a viselkedésükön.   Ha a beszédükön nem is, de az egymással való, játékból értendő, szurkálódásukon annál inkább észrevehető volt.    Móni a kelleténél többször is rámutatott a combjára, ahová nemrég Rudolf a pizza szeletet ejtette, majd többször is Rudinak becézte a fiút.    Rudolf vette a lapot, értette, hogy mindez csak szimpla szórakozásból történik köztük, azonban valami okból kifolyólag élvezte a lány megállás nélkül zajló piszkálódását.   Amikor megpróbált felállni, bal lábával nyomban megbicsaklott és szerencsétlenül hasra esett.   Móni azonnal felpattant a helyéről hogy felsegíthesse a fiút.   Azonban fogalma sem volt arról, hogy mindezt csak megjátszotta Rudolf.     Abban a pillanatban, hogy leguggolt a fiú fekvő teste mellé, Rudolf átkarolta a lány tarkóját és erősen magához húzta.

-          Rudolf! – szólt rá fennhangon Móni, eltartva magától a fiút. – Te mit csinálsz? Csak nem meg akarsz csókolni?

   Rudolf úgy érezte, hogy ettől az ellenséges viselkedéstől, amelyet Móni vele szemben produkált, nyomban kijózanodott.   Karjai lecsúsztak a lányról, s már bánta, hogy egyáltalán eljátszotta a hasra esést.

-          Várjunk csak! Te most visszautasítasz engem?

Móni felháborodottan meredt a fiúra és a kérdésre, kérdéssel válaszolt.

-          Talán meg kellene magyaráznom?

  Erre mindketten felálltak és visszaültek az eredeti helyükre, egymással szemben.   Már közel sem néztek úgy egymásra, mint néhány másodperccel ezelőtt.   Tekintetükben az elégedetlenség halvány szikrája izzott.

-          Móni, én úgy vettem észre, hogy az elmúlt napok alatt, mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz! Te úgy viselkedtél, mintha a feleségem lettél volna, ráadásul, még be is vallottad, hogy tetszem neked!

-          Én pedig úgy érzem, kicsit a fejedbe szállt a bor és nagyítod a dolgokat! Valóban tetszel, de engem az édesanyád kért meg hogy legyek veled a héten, nem saját elhatározás vezérelt!

Rudolf dühösen az asztalt tetejére csapott, majd kelletlenül a fejét forgatta.

-          Akkor miért vállaltál el?

Móni arcára ekkor halvány mosoly húzódott.

-          Mert boldog akartam lenni!

  A jó hangulatúnak indult, könnyed szülinapi vacsora, néma zárkózottsággal fejeződött be.   A pizzás dobozban maradt ég három szelet, amit a két fiatal sopánkodva nézett.  Egyikük sem vette el, hiszen már nem volt étvágyuk.   Móni felállt, majd kezeibe fogta a tányérokat és a konyhába indult.   Rudolf azonban még az asztalnál maradt.   Néma csendbe tekintett ki az éjszakába, ahol a késő esti őszi szél lobogtatta, a házuk mellett álló fa lombjait.

  Azon az éjszakán, még csak percekre sem tudta lehunyni a szemeit. Móni utolsó mondata napokig megmaradt benne.   Fejét a párnára hajtotta, azonban szemeit nem hunyta le, hanem a sötét szobában tekintett fel a plafonra.   Mindvégig csak az a gondolat járt a fejében, hogy egyáltalán, miért kellett megtörténnie a szülinapozásnak?  Móni miért nem tudott inkább elmenni a barátaihoz?   Így talán Rudolf fejébe sem szállt volna a bor és nem folyamodott volna olyasmihez, amit igazából nem is akart.