A

                       Szerelem

                              bajnoka

  Elérkezett a várva várt őszi borfesztivál.

A ceglédi szabadság téren kisebb faházak sorakoztak fel egymás mellett, velük szemben pedig a hatalmas színpad állt, ahol a délelőtti órákban már megkezdődtek a fellépések.   Voltak táncosok, énekesek és humoristák is.   Minden, ami szemnek és szájnak ingere volt.   A ceglédi lakosok a délután folyamán már elárasztották a parkot, akik pedig a környező emeletes házak ablakából kikönyökölve tekintettek a népes gyülekezetre, előbb-utóbb őket is rabul ejtette a friss kürtös kalács édes illata és hamar csatlakoztak.   Erika, Norbert és Réka is kint volt a fesztiválon, bár bort nem kóstoltak, mégis önfeledten elszórakoztatták egymást.   Közben persze reménykedtek abban, hogy Rudolfnak sikeres legyen a fellépése.

   Rudolf úgy érezte magát, mint egy kirakat bábú.  Díszesen beöltözve, hófehér hosszú ujjú ingben, koromfekete nadrág és zakóban állt a színpad mögötti lakó kocsiban, ahol egy csinos hölgy tisztította az arcát, miközben Vurstlival beszélgetett.  Mókás hangulatukban nagyon jól elbeszélgettek egymással, ellentétben Rudolffal, aki legszívesebben hazafutott volna.   Reszketett minden porcikája, izzadt, a haját túl hosszúnak vélte, tartott tőle, hogy a beszéde közben, többször is bele fog lógni a szemébe. Ilyen problémái még a vasárnapi meccsei közben sincsenek, még önmaga sem értette miért érzi másként magát.

-          Mi a baj Rudi, beteg leszel? – kérdezte tőle a sminkes hölgy, Dia, aki éppen az utolsó simításokat végezte a fiú arcán. Dia roppant barátságos típus volt, hiába ismerte meg Rudolfot alig fél órája, mégis zavartalanul szólította meg a fiút, mintha már évek óta ismernék egymást. Rudolfnak egyáltalán nem volt kedve beszélgetni, ha lett is volna, szívesebben tette volna azt Vurstlival, persze ha a bodros frizurás fiú nem lett volna már most, a délután folyamán becsiccsentve a borkóstolástól.

-          Nem tudom, talán félek – említette meg Rudolf, egy laza vállvonogatással.

-          Mi van? – tette csípőre a kezét Dia. – Te félsz? Ugyan mitől? Ne csináld már, te egy színpadra fogsz felállni, hogy bevalld az érzelmeidet a lánynak, aki odakint vár téged!

-          Nem vár engem! – helyesbített Rudolf, akinek ettől még jobban inába szállt a bátorsága, hiszen mi van akkor, ha Zsófi valóban odakint áll a színpad előtt és várna rá?

-          Akkor sincs félnivalód! Nézd, te elmondod neki, amit el kell, a többi dolgon meg rágódjon ő! Most érted, azután már úgyis ő fog dönteni!

-          Ne haragudj, de kész vagy? – érkezett a nyugtalannak hangzó kérdés a fiútól, amire Dia szöcskeként rugaszkodott el a fiútól, méghozzá egy elégedett mosollyal az arcán.

-          Igen, pompás!

Rudolf alaposan szemügyre vette a falon lévő tükörből az arcát. Keserű arcképpel fordult Diához.

-          Úgy nézek ki, mint aki új bőrt kapott!

-          Tetszeni fogsz neki! – biccentett rá Dia.

Vurstli felpattant a helyéről és megindult kifelé, előtte azonban Rudolf arcát vizsgálgatta, melynek következtében ijedt kérdés csusszant ki a száján.

-          Haver, mi történt az arcoddal?

-          Mehetünk, Vurstli? – kérdezte Rudolf, nagy ívben kikerülvén az imént elhangzott kérdést.

-          Ja, ja, mehetünk – bólogatott hevesen Vurstli. – Előtte ne iszunk egy cserszegit Kolinál?

-          Mi? – nézett rá ingerülten Rudolf. – Ne szórakozz már, hogy innék beszéd előtt? Így sem nagyon tudok magamról!

-          Jól van, figyelj, minden rendben lesz! – tisztázta a tenyereit emelgetve Vurstli. – Kilépsz mindenki elé és elmondod nekik, hogy te vagy az Úr!

-          Vurstli, kérlek, ne fárassz! – rázta a fejét Rudolf, majd haverja vállaira helyezte a tenyereit és köszönet nyilvánítóan szólott. – Hálás vagyok, amiért elintézted a fellépésemet!

-          Ja, ja, nincs mit, szívesen máskor is! – bólogatott jókedvűen Vurstli. – Azért remélem a beszéded után, iszunk!

-          Ígérem, iszunk! – helyeselt Rudolf.

  A lakókocsiból való kilépéskor, furcsa érzés árasztotta el Rudolfot. Mintha az eddig általa elképzeld tigris és nyúl örökre eltűnt volna mellőle és mostanra visszakapta saját magát a testébe.  Amint a lábai a földet érték, boldogan adta saját tudomására, hogy ez már bizony ő!

A színpad mellett, Vurstli néhány pillanatig szóval tartotta az ott dolgozókat, elmondta nekik, hogy mire figyeljenek oda, ha a haverja fellép.  Addig Rudolf szemügyre vette a hatalmas tömeget.  Elképzelni nem tudta, hogy egy borfesztiválon miért vannak ilyen sokan a színpad előtt és miért nem a boros házikók előtt sokasodnak?  A félelem, ami a színpad előtt álló tömeg láttán fogadta, sokkal nagyobb volt, mint amikor Anikót várta a sportcsarnok előtt.

-          Mehetünk, Rudi! – paskolta meg a vállát Vurstli, mire Rudolf nyomban haverja keze után nyúlt.

-          Várjál már! Miért most? Nem kellene megvárni, amíg a tömeg elhalkul?

Erre a két dolgozó férfi felnevetett.

-          Rudi, most oda kell tenned magad! – bíztatta Vurstli. – Nézd! Én megyek előre! Felkonferállak aztán tiéd a pálya! Sikerülni fog!

   Rudolf újból csak hálálkodott Vurstlinak.   Amint elindultak felfelé a színpadon, az első sorban állók már értetlenül kérdezősködni kezdtek egymástól, hogy kik ezek a fiúk.   Rudolf, nem mert a tömeg felé nézni. Felsétált a színpadra és szembefordult a halomnyi emberrel, de nem tudta felvinni rájuk a tekintetét.   Irigyelte Vurstlit, aki lehengerlő könnyedséggel vette kezébe a mikrofont és szólott a ceglédiekhez, mintha egyszerűen csak haverokkal dumált volna.

-          Kedves egybegyültek! – kezdte a tőle megszokott jó indulattal a hangjában. – Tudom, általában ide szexi táncos hölgyek meg mindenféle tehetségkutatót megjárt vendég énekesek szoktak fellépni, de ezúton kérném szíves figyelmeteket, melyet barátomba, Csikós Rudolfba fektessetek! Ez a fiú egy sikeres focista és emellett egy kiváló lovag, egy igazi szerelmes! Gondolom, most azt hiszitek róla, hogy bolond, vagy tapasztalatlan, amiért pont egy borfesztivál kellős közepén akar fellépni színpadra! Az igaza megvallva, ha nem ismerném, én is ezt feltételezné róla! Viszont ismerem! Mert ma el fogja mondani az érzéseit annak a lánynak, akibe fülig szerelmes! Ez a lány pedig itt van köztünk!

   Vurstli ekkor villámgyorsan fordult Rudolffal szembe és a kezébe nyomta a mikrofont.

-          Sok sikert! – kacsintott rá, s ugyanazzal a tempóval, ahogy felsétált, úgy el is hagyta a színpadot.

Rudolf a markába fogta a mikrofont és egy rövid pillanatra behunyta a szemeit.

Jól van, Szerelem bajnoka! Mindent bele!

  Hirtelen kinyitotta a szemeit. S ott állt. Ott látta a tömeg között azt a lányt, azzal az ijedt és mégis elragadóan szép barna szemekkel, ahogy az álmaiban is megcsodálhatta. Zsófi a sor közepén állhatott, és szinte kitűnt a belőle sugárzó gyönyörtől. Rudolf rámosolygott, de a lány arca, mintha megfagyott volna.

-          A történelem szerint, minden egy óriási durranással kezdődött – kezdte el félénken, eleinte ijedten tapasztalta mély hangját. – Úgy hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, te is így loptad magad a szívembe! Előtte olyan üres voltam, céltalan és boldogtalan! Te pedig jöttél és hirtelen virágzó paradicsomot keltettél bennem! Megmutattad nekem, hogy az életben érdemes önmagunkat adni és nem változni, csak mert valaki úgy akarja! Általában az emberek félnek önmagukat adni, elrejtőznek egy nyúl vagy akár egy tigris mögött. Én nekem te segítettél abban, hogy önmagam legyek! Hogy azt lássam, azt halljam, és azt érezzem, amit én akarok! Én pedig most azért állok itt fent, mert neked akarom bejelenteni, csak neked, hogy szeretlek!

   A színpad előtt álló emberek ekkor tapsolni kezdtek, méghozzá hirtelen és hangosan.   Rudolf még a saját hangját sem hallotta, olyan zajt csaptak, emellett voltak, akik a beszéde iránti tetszésüket, fütyüléssel nyilvánították ki.  Rudolf pedig elnémultan és elérzékenyülten állt és nézett végig az embereken, akik úgy tekintettek fel rá, mintha a megmentőjük lenne.   El nem tudta volna képzelni, hogy azok az emberek, akik mellett nap, mint nap elmegy az utcán, egyszer boldogságtól csillogó szemekkel tapsolnak majd neki.    Teljesen elkápráztatta a tisztelet, amelyet embertársaitól kapott.

A szájához emelte a mikrofont, ám mielőtt még beleszólhatott volna, váratlanul felugrott valaki hozzá.   Nem tudta szemügyre venni, hogy ki lehetett, olyan fürge volt. Akárki lehetett, odasietett Rudolfhoz és erősen átölelte.   Rudolf döbbenten állt és nézett maga elé, miközben a mikrofon kicsusszant a kezéből.   A tömeg elhallgatott egyik pillanatról a másikra és meghatódva néztek a színpadra.

-          Anikó? – állapította meg Rudolf, a hozzá felszaladó és ölelkező lányt. – Te mit keresel itt?

Anikó olyannyira fel volt hevülve, mintha egy izzasztó futóversenyre készült volna. Emellett érezni lehetett rajta az általa elfogyasztott borok szagát is, amitől még inkább undorodva tekintett a vele szembe álló lányra.

-          Rudolf, már olyan régen akartam veled beszélni! – hadarta Anikó, aki sokkal inkább az ital által nyújtott bódultságtól vigyorgott és nem a szívében érzett boldogságától. – Kerestelek is, de nem voltál otthon! Rudolf, ez a beszéd, teljesen magával ragadott engem! Nagyon köszönöm, hogy ezzel leptél meg engem, ígérem, nem felejtem el soha!

   Rudolf teljesen összezavarodott, nem győzött egyszerre Anikóra, majd a színpad előtt álló, most már még boldogabban tapsoló emberekre, akik abban a tudatban vannak, hogy most találkozott egymással az ifjúpár.

-          Anikó, te miről beszélsz? – szólította meg Rudolf, aki még önmagán is ledöbbent, hogy ilyen lehangoltan és kedvtelenül szól ahhoz a lányhoz, akibe egykor még szerelmes volt. – Ne is haragudj meg, de ez nem neked szólt!

-          Jó, jó, tudom, ezt majd később megbeszéljük! – legyintgette tenyereit Anikó, miközben megragadta Rudolf csuklóját és lefelé indult a színpadról. A fiú azonban akaratosan visszarántotta kezét. Erre nem csak Anikó, hanem a mögötte álló tömeg is megdöbbent és elhallgatott.

-          Veled meg mi van? – kiabált rá Anikó.

-          Veled mi van! – mutatott rá mérgesen Rudolf. – Nem értem, mit akarsz te tőlem? Egyáltalán érdekeltelek is valaha? El se jöttél a meccsemre, pedig vártalak, tudod? Csak sajnos csalódás lett a vége! Most pedig legyél szíves állj félre, mert azzal a lánnyal akarok beszélni, akinek szólt az előbbi beszédem!

   Azzal kikerülvén Anikót, mindenki megdöbbenésére, leugrott a színpadról és úgy szelte át az embereket, ahogy csak tudta.   Közben hangosan kiabálta Zsófi nevét.   Az emberek egy hatalmas körbe állták körül, nem hagyták el a színpadot, ugyanis nagyon felkeltette az érdeklődésüket Rudolf műsora.

   Zsófi éppen Rudolfnak háttal, próbált volna minél gyorsabban elmenni a helyszínről, de a fiú időben meglátta és utána futott.   Közben észre sem vette, hogy az emberek, akik végignézték a színpadi beszédét, most mágnesként követték őt.   Amikor újból nagy kör alakult ki Rudolf és Zsófi között, a lány nem tehetett mást, szembefordult Rudolffal.  Arca továbbra sem a boldogságról, hanem a fájdalomról árulkodott. Szinte majdnem hogy zokogott. Rudolf vigasztalóan lépett oda a lányhoz.

-          Zsófi! Miért futsz előlem?

-          Én nem akarok futni! – csóválta a fejét Zsófi, miközben a hamarosan előtörő sírással küszködött. – Rudolf, én nagyon sajnálom, ami veled történt!

-          Zsófi, azt akarom, hogy tudd, hogy én is nagyon sajnálom, amiket mondtam neked! Nem mertem tisztában lenni a dolgokkal, nem tudtam, hogy ki vagyok, de hála neked, most már tudom! Olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben üvöltenék, akár egy oroszlán!

  A fiú azt vette észre, hogy szavai, mintha pengeként fúródnának Zsófiba. Továbbra sem tudott még csak egy halvány mosolyt se csalni a lány arcára.

-          Rudolf, ne haragudj – rebegte Zsófi, miközben ismét hátrálni kezdett.

-          Ne menj el, kérlek! – tette össze a tenyereit Rudolf. – Láthattad és hallhattad a beszédemet! Ez neked szólt! Én szeret…

-          Állj le, Rudolf! – szólalt meg mögötte egy inkább barátságos, mintsem nyugtalankodó hang.  Egy nála jóval magasabb, szőke hajú, kék szemű fiú lépett ki mögüle a tömegből, arcán büszke mosollyal. Rudolf abban a pillanatban megismerte őt.  Mészáros Tamás volt, azaz Sebastian Vettel.

-          Tamás? – ejtette ki a száján a fiú nevét Rudolf, s már csontjaiban érezte a kudarc kellemetlen fájdalmát. A legrosszabbra tudott csak gondolni. Tamás magabiztos mosollyal az arcán pásztázta végig szemeivel Rudolf öltözékét, majd szép lassan Zsófihoz sétált, átkarolta a derekát, s mindenek tetejébe, megcsókolta a lányt, ott mindenki előtt.

   Rudolf majdnem térdre zuhant az ámulattól.  Nem akarta elhinni, amit lát. Karjait leeresztette combjai mellé, álla leesett és nagyra nyílt szájjal és szemekkel bámult maga elé.

-          Sajnálom, Rudolf – csóválta meg a fejét Zsófi, aki ezután odanyomta a homlokát Tamás mellkasának és halkan sírdogálni kezdett.

-          Nézd cimbi, remélem nincs harag – vonta meg a vállát könnyelműen Tamás. – Most figyelj, te elszalasztottad ezt a lehetőséget, én pedig időben éltem vele! Te egy klassz srác vagy, nincs bajom veled, de mindkettőnknek jobb lesz, ha megállapodunk annyiban, hogy Zsófi már az enyém.

   Azzal sarkon fordultak és örökre eltűntek a tömegben.   Vissza sem néztek.   Se Tamás, sem pedig Zsófi. Amint elmentek, a tömeg is lassan kezdett szétszéledni Rudolf körül.   A fiú nem bírta tartani magát.  Térdre zuhant és még a műtött térdének fájdalmaival sem törődve, az arcába temette a tenyereit és hangosan sírni kezdett.

Már mindennek vége! Nem kellek neki! Nincs értelme az életemnek! Nincs értelme elkezdeni újra focizni, nincs értelme este lefeküdni, mert másnap már nem akarok felkelni!

Érezte, hogy valaki odalép mellé és gyengéden a vállára helyezi a tenyerét.   Amikor könnyekkel áztatott szemekkel felnézett, édesanyját látta, amint Norberttel, Rékával, Vurstlival és Diával állnak mellette.  Mindannyian mosolyogtak rá. Végül Erika leguggolt hozzá, megsimította fia homlokát, majd magához húzta és megcsókolta.

-        Ne sírj,nagyon büszke vagyok rád, fiam!

                     Vége a második résznek