A szatmári híd alatt 3.

           Néhány napig el-el sétáltam a házig, de nem mentem be. Nem tudom mi tartott a vissza , de minden alkalommal visszafordultam. Aztán három nap után -  éppen szombat volt - bemerészkedtem. Előbb még  vaciláltam egy kicsit a kapuban, aztán minden bátorságomat  összeszedtem és beléptem, az udvarra .  Az udvaron  árnyas szőlőlugas volt, és alatta olvasgatott  Éva. Mikor megérkeztem, felállt és elém jött, és egy puszit nyomot az arcomra. Ettől egy kicsitb zavarba jöttem, de nem múlasztottam el hogy a kapott puszít vissza adjam, és beleszagoljak illatos hajába. 

            A korai szőlő  már lassan érett, ezért lecsiptem egy szemet, és elszopogattam, és közben azon gondolkoztam hogy mit illene  most mondanom. Nem jutott eszembe semmi ezért, ezért az iskoláról kérdeztem.

- Hanyadikos vagy? - kérdeztem.

- Kilencedikes, mondta  büszkén pedig már tizedikes kéne legyek.

- És miért nem vagy az? - megbuktál ?

- Erre hangosan felnevetett  - nem, hanem kicsi koromban beteg voltam, és   egy évvel később adtak iskolaba. Máskülönben jó tanuló vagyok, de most   már nem is érdekel, mert mi kivándorolunk, Kanadába, és ott úgyis                egészen más egyebeket fogok tanulni. Úgy hogy még megyek vagy két      hónapig, és utána már nem is fogok menni, mert semmi értelme sincsen.

              Amikor felnevetett, akkor előkerült a konyhából az édesanyja is. Köszöntem szépen, és ő nem győzött hálálkodni hogy a  kislányát kimentettem, a Szamosból. Majd lányát kezdte korholni, hogy nem szólt érkezésemről.

- Dehát csak épp most jöttem, mondtam  én és ebben  Éva is megerősitett.

Egymásra néztünk és, és elmosolyodtunk, volt ebben a mosolyba egy kis  cinkosság, huncutság  egy kis együvé tartozás is. És talán egy kis rejtett szerelem,  vagy valami ilyesmi. Amit nem láttam  nem hallottam , de a szivem  mélyén éreztem.  Azt hiszem így volt ezzel  Éva  is, mert ezek után nem fogyott el arcáról a mosoly , és ezután már sokkal közvetlenebb  lett.

               Beszélgettünk sok  kis  semmiről, de minden néhány  szavúnk után egy csók kövekezett . Hogy ki volt az inditványozó, azt csak a fennvaló tudja , de hogy édes volt ,az biztos hiszen még most is számon érzem.  Ám, minden csók után visszakellett térnünk, a kivándorlás témájához.

               Éva próbálta megmagayarázni nekem hogy az édesapja úgy döntött, hogy kimennek , mert nekik itt nincs semmi rokonuk, igaz azt is hozzátette , hogy kint sincs, de ott azért könnyebb lesz, hiszen dolgozni foganak , úgy ő mint a lánya, és biztos hogy anyagi gondjuk nem lesz. Az utólsó, kapaszkadója az volt, nézz  szét  és  meg fogod látni , hogy innen mindenki elmegy.

- És anyukád is el akar menni ?

- Ebben nem vagyok olyan biztos, mert mikor erről beszélgetnek, én nem érzem azt a nagy lendületet, mint amikor apám beszél a kivándorlásról. Néha talán ellent is mond, de ez nagyon ritka , mert a dőntő szó az apámé, és kár is lenne vele vitatkozni, mert amilyen jó ember és amilyen  engedékeny, más dolgokban olyan makacs és  megállithatatlan a kivándorlás ügyében                                              -És  te ki akarsz  menni ?                                   

- Engem nem kérdeznek , mert kiskorú vagyok, és nekem követni kell az apám utasitásait, de ne hidd, hogy azt olyan nehéz hiszen az egész életemben rá hallgatttam és soha nem jártam meg. 

- És mi lenne ha összefognátok édesanyáddal és azt mondanátok , hogy ti nem akartok menni, mert itt mar megszoktátok, és remélitek hogy, soha többet nem fordul elő ami már egyszer megtörtént.

Itt nem értettem, és kérdőn néztem rá,

- Apám el volt deportálva, és csak amikor hazajött akkor nősült meg - azért vagyok én az egyetlen és kései gyermeke.

- Talán arra is hivatkozhatnátok ,hogy már nem olyan fiatalok?

- Nem ebből nem enged, mert fél hogy megismétlődik az amitől már egyszer megmenekült. Csak keveset tudtam a deportáltakról, azt viszont igen, hogy nagyon sokan oda maradtak ,és városben még most is sokat emlegették az ott maradottakat. És lassan már kifogytam kérdésekből nem maradt más,  csak a csókolózás. Azt viszont a kimerülésig nem hagytuk abba. Az olyan jó esett, friss volt és mézes,nem tudtam betelni vele, és a Éva személyével sem. Ám amit hallottam a deportálásról és a lányának az apjához való kötödéséről az viszont agasztott. Hiszen röpke egy óra alatt olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy közelebb már nem is kerülhettünk volna ennyi idő alatt. Búcsúzni készültem, megcsókoltam  és beköszöntem az ajtón, az édesanyjának is. A viszontlátásra - már megy ? -igazán maradhatott volna még mig haza jön az úram.