Nyolcadik rész

A folyosón megtorpantam, és megfeszítettem a hátamat, úgy vártam Tomaso ütését. Minthogy azonban a bosszú nem érkezett, végül mégiscsak megfordultam. Flora fivére a falnak támaszkodva állt, és valóban, meglehetősen sötét pillantással méregetett, de nem úgy festett, mint aki harcra készül.

Amikor elkapta a pillantásomat, elfintorodott.

- Álmodni sem mertem volna ekkora jótéteményről. Vehetjük kiegyenlítettnek a számadást, ha most mindezért – mutatta a nemeslevelét – mégsem mondok köszönetet?

Legfeljebb ha térden állva kérsz bocsánatot, és nem is tőlem, hanem a húgodtól. Aki csak azért jött utánad és dacolt veszélyekkel, hogy megmentse azt a hálátlan bőrödet; gondoltam, de végül, ez egyszer, mégsem mondtam semmit.

Vannak harcok, amelyeket jobb nem megvívni.

Így hát némán kezet nyújtottam neki, és ő röpke tétovázás után el is fogadta.

Végtére is igazán megtehetek annyit Floráért, hogy ha már egyszer megmentettem a testvére irháját, akkor benne is hagyom a drágalátost.

***

Reggel nyitva feledtem a fogadóbeli szobám ablakát; mire visszatértem, átjárta a szél. A hosszú órák alatt fagyosabbra hűlt, mint odakinn a firenzei utcák, s én még szorosabban burkolóztam vidraprémes köpenyembe.

Azért jó lett volna, ha az elmúlt évek nem koptatták volna ki belőle a néhai vidra összes szőrét.

Miért, gondoltam keserűen. Mindent adtam, messze túl a lehetséges határán, és olyan keveset szerettem volna. Miért nem volt lehetséges? Bár… mi a kevés és mi a sok? Mekkora egy ajándék értéke… mivel lehetne mérni inkább: mekkora áldozat attól, aki adja – vagy mennyit ér annak, aki kapja?

Az asztalon még ott állt az estére hozatott bor maradéka; teliöntöttem belőle a kupát. Még éppen megtöltötte. Az ablak felé emeltem, s kedvetlenül köszöntöttem – jobb híján – magamra az italt.

Már készültem volna felhajtani, amikor az ajtó halkan megnyikordult, és Tomaso belépett. Meg sem lepődtem, amiért még csak nem is kopogott.

Bár talán megtette; csak én merültem el túlságosan a gondolataimban.

- Miért? – állt meg a szalmazsákom mellett – Miért tetted?

Eljátszottam a gondolattal, hogy szándékosan félreértem; de nem sok értelem lett volna.

- Arról volt szó, hogy nem beszélünk róla többet. Felejtsd el. Azt nem mondhatom, hogy megkönnyítem a dolgod és elmegyek én is, mert, amint hallottad, Cosimo urunk udvarában leszek trubadúr. Reményeim szerint egy jó darabig.

- Nem egészen – javított ki.

Meghökkentem néztem rá.

- Hogyan?

- Nem arról volt szó, hogy nem beszélünk róla. Csupán arról, hogy nem köszönöm meg. És változatlanul nem is akarom. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok: miért tettél velem ekkora jót? Nem volt rá semmi okod.

Lehunytam a szemem. Jó szorosan. Nem voltam hajlandó erről beszélni; nem akartam Florára emlékezni, nem akartam én semmire sem gondolni. Csak inni akartam, minél gyorsabban és minél többet, és azután végre aludni. Úgy éreztem, mintha napok… hetek óta nem aludtam volna egy szemhunyást sem.

- De volt – feleltem végül – Ugyanis nem szoktam félmunkát végezni. Megígértem Florának, hogy a segítségedre leszek, és én pontosan ezt tettem.

A későn jött felismerés szinte gyerekesen ellágyította az arcát.

- Hát valóban szereted…? Ennyire?

Nemrég még őszintén ki akartam hajítani a szobámból, de… már olyan mindegy volt.

- Igen. És megtennék én még sokkal többet is, de nagyon úgy tűnik: mindhiába. Valószínűleg igazad volt, meglehet, valóban… elege lett belőlem.

- Te sem tudod, hol lehet?

Isten bocsássa meg, megvolt rá az okom, hogy kételkedjem a Flora iránt érzett testvéri szeretetében. Méghozzá bőségesen. Egészen mostanáig. Mert most ostobának, süketnek és vaknak kellett volna lennie annak, aki nem érzi meg kínzó aggodalmát.

Csüggedten nemet intettem.

- Nem tudom, Tomaso. Pedig bármit megadnék érte. De félek… ő nem akarja, hogy megtaláljam.

Olyan elveszettnek tűnt abban a pillanatban. Saját fájdalmamat láttam viszont az ő arcában, de ez is jobb volt, mint a kopár négy falra meredni és gondolkodni. Ki tudja, még talán olyasmi találna eszembe ötleni, ami még nagyobb istenkísértés és bolondság volna az eddigieknél is.

Már-már azon voltam, hogy hozatok egy újabb korsó bort, és megfelezem vele; mielőtt azonban döntésre juthattam volna, kívülről feltépték az ajtót.

- Tomaso! Tomaso –rohant be Ana – Tomaso, gyere gyorsan! Itt van!

S minthogy értetlenül néztünk rá, türelmetlenül tette hozzá:

- Flora visszajött! A pokolba is, milyen ostobák a férfiak! Hát mire vársz még? – intett jegyese felé, de esküdni mertem volna, ugyanúgy szólt az nekem is – Az ivóteremben van, téged vár, siess már!

Nem kellett biztatni; Tomaso úgy rohant le, hogy csaknem elsodorta a lányt. No nem mintha félteni kellett volna Anát; felkapta a szoknyáját, és rohant ő is utána.

Azt tettem volna én is. Boldog megkönnyebbüléssel, hálásan, reménykedve…

De nem mertem.

„Téged vár…” Nem engem. Csak Tomasót, a fivérét. Számtalan vitánk, évődésünk… odaadó elernyedése a karjaimban, amikor elvette erejét a bánat. Kacagása, a csípős tréfái, engem sem kímélt soha, de nem tudtam nem nevetni rajtuk… már amikor épp nem fordult tőlük vörösbe a világ előttem az indulattól.

És ha mindez csak… álom volt?

Mindent adni, mit sem kapni…

A lépcsősor tetején torpantam meg; a szobák felé vezető ajtó nyitva maradt, így szabadon leláthattam az ivóterembe. Lemenni nem mertem, hogy visszamenjek a szobámba, arra már nem vitt rá a lélek.

Flora az egyik asztal tetején kuporgott, de amint meglátta fivérét, leugrott, s feléje sietett.

- Tomaso, jól vagy? Nincs semmi baj? – tárta ölelésre a karját; de, csaknem ugyanúgy, ahogy korábban velem is tette, megtorpant a mozdulat közepén. Elfacsarodott a szívem. A haramiák közé gond nélkül mert menni – de fél megölelni azt, aki fontos neki. Mert retteg, hogy visszautasítják.

- Ezt pont te kérdezed? – csattant fel a testvére – Azok után, hogy köddé váltál?!

- Meghagytam, hogy a kereskedők esküvőjére megyek! Azután meg… azután meg… az mindegy. De amikor ma meghallottam a téren, hogy ti ketten Pergalihoz mentetek, majd’ megdermedt a szívem! Rettegtem, hogy ismét valami bajba keveredtél…

Tomaso a fejét rázta. Meglepően nyugodtan; iménti indulata köddé foszlott.

- Ellenkezőleg – hangja furcsán kásás volt, mintha még most sem egészen hinné el a történteket – Végre teljesült… teljesült, amire vágytam. Sőt annál sokkal több is. Cosimo testőrségében fogok szolgálni, amiért… felfedtem Sorranóék viszályát. Hála Silvio ügyeskedésének és – most már egyértelműen megcsuklott a hangja – és hála neked. Köszönöm, hogy megkerestél… mindennek ellenére is.

A lány arcán végigperdült egy könnycsepp.

- Istennek hála… – suttogta – Úgy megrémültem; attól rettegtem, hogy talán csak álom volt minden, és a jó szerencsénk szertefoszlik, és téged elítélnek, és…

Tomaso tétován, ügyetlenül, de – amennyire odafentről láthattam – szeretettel ölelte át.

- Ne félj – csitította – Most már semmi baj.

- Úgy féltem – ismételte Flora, fejét fivére vállára hajtva – Úgy féltem, hogy elveszítelek téged is, és hogy minden hiába volt… Úgy hiányoztál, Tomaso. Amióta akkor régen otthagytál minket a szüleinkkel és testvéreinkkel a fogadóban… mindig szerettelek volna megtalálni.

- Nekem is – felelte Tomaso. Halkan ugyan, de éreztem: őszintén – Nekem is hiányoztál. És akármi is történt… nem hittem volna, de boldog vagyok, hogy rám találtál. Nélküled talán még most sem találnék otthonra itt Firenzében.

- Legalább neked ismét van otthonod.

- Ha úgy kívánod, élhetsz velem és Anával. Mi ezentúl mindig szívesen látunk; bár… bár én úgy hiszem, talán más terveid vannak – kúszott incselkedő derű a hangjába; s én újfent meglepődtem. Effélét sem láttam eddig tőle, de hát úgy tűnik, az elmúlt napok mindannyiunkat megváltoztattak.

Kivéve talán engem.

Igaz is, most már igazán el kellene mennem. Semmi közöm a boldogságukhoz, persze örülök, hogy végre talán ismét igazán testvérek lesznek, de ha észrevesznek, még a végén azt hiszik, kémkedem utánuk… mégis…

Nem volt erőm addig elmenni, amíg nem beszélek Florával.

- Terveim? – ismételte éppen a lány, s enyhe keserűség kúszott a hangjába – Terveim, azok csak voltak. De tökéletesen elrontottam mindegyiket.

Fivére elmosolyodott, önmagához képest meglepően kedvesen, és én most először éreztem úgy, hogy nem kívánom letörülni az arcáról azt a mosolyt.

- Talán mégsem. Nézd csak meg jobban – biztatta, s gyengéden a lépcső felé fordította.

Felkiáltott, ahogy meglátott, és felém iramodott, valósággal kitépve magát Tomaso öleléséből. De akkor már rohantam én is lefelé, kettesével szedve a fokokat. Az sem érdekelt, ugyan hányan lesnek minket érdeklődve az emeleti szobákból.

A lépcsőfordulón találkoztunk. A lendülettől csaknem megcsúszott, elvágódott volna a földön, ha el nem kapom idejében.

- Úgy sajnálom, hogy akkor elmenekültem, Silvio! – kiáltotta üdvözlésképpen – Azt hittem, mostanra már nem talállak itt.

- Talán bizony bánod, hogy nem így történt?

- Életemben nem örültem még így egy tévedésemnek sem. Pedig volt belőlük elég.

Gyengéden, épp csak az ujjaim hegyével érintve, lesimogattam a könnyeit.

- Én áldom mindegyiket, cara. Hiszen ha csak egyetlen kockát is máshogy vetett volna a sors, talán sosem találkozunk mi ketten.

- Nem is haragszol?

- Legfeljebb magamra, amiért nem küldtem a pokolba Pergali emberét, és nem fejeztem be, amit elkezdtem.

- Mielőtt az a küldönc megzavart volna, olyan szép volt, olyan boldog voltam… de utána… nem tudtam, mi történik, és féltem, és gondolkodtam, és akkor már nem mertem hinni, hogy… hogy igazán úgy van. Hogy komolyan beszéltél. Nem volt maradásom a fogadóban, eszembe jutott az a kalmáresküvő, kifogásnak jó volt, utána meg… utána meg szégyelltem magam a menekülésem miatt, és nem mertem hazajönni. Azt mondtad, hogy bátor vagyok, meg különleges, meg minden… de nem vagyok… és féltem, hogy ha kijózanodsz, magad is ráébredsz, és… és végül gyáva voltam mindezek után visszajönni.

- Igenis bátor vagy és különleges. Még úgy is, ha akkor épp megrettentél. És ha mellettem vagy, soha többé nem kell szégyellned semmit – ígértem, s kisimítottam arcából a könnyáztatta fürtöket – Szeretlek, Flora. Nem azt, akivé szerinted válnod kellene, hanem téged. Amikor bátor vagy, megsüvegellek, amikor megdöbbented a világot valami tébolyult ötlettel, én leszek az első, aki megtapsol érte, ha tréfálsz, nevetni fogok, még ha rajtam csattan, akkor is, amikor morcos vagy, igyekezlek majd megnyugtatni... és amikor félsz, én meg foglak védeni. És ha bármire szükséged lesz, én mindig ott leszek melletted. Flora, carissima, leszel a hitvesem?

Lázas volt a csókja; szenvedélyes és kétségbeesett, a fuldokló kortyolhatja így a levegőt… és nem lehetett sokkal különb az enyém sem. Tenyerem alatt lüktetett-verdesett nyaka tövében az ér, s ahogy összesimultunk, már nem tudtam: saját szívdobogásomat érzem-e vagy az övét. Huzatos volt a lépcsősor, egybeolvadó lélegzetünk párásan gomolygott, a kihűlő ivóteremben csupán egymás érintése melengetett. S ez a melegség feloldozás volt és hála és ígéret.

Halk, de kitartó köhécselésre eszméltünk fel. Az a fajta krákogás volt, amelynek a gazdája eltökélten szeretne tapintatosnak tűnni – miközben éktelenül élvezi, hogy valójában egyáltalán nem az.

- Bocsássatok meg, és kívánok én majd minden jót és minden más egyebet, amit ilyenkor szokás; de ha jól emlékszem a Pergalinál történtekre, neked egy órán belül Cosimónál kell lenned. A mulatságán – fűzte hozzá értetlen pillantásomra –, mint trubadúr. Emlékszel már?

Összerezzentem. Hogy’ is feledkezhettem meg róla…

- Velem tartasz? – fordultam Florához – Kérlek. Ha bejelentjük az eljegyzésünket, biztosan szívesen látnak.

És én nem akarlak magadra hagyni; gondoltam. Soha többé, de ezen az éjszakán semmiképpen.

Boldog, beleegyező mosolya láttán ismét elszorult a szívem. Hiszen ha csak egyetlen éjszakáról lenen szó… de mi van, ha Flora nem akar maradni?

- Úgy értem, nem csak ma. Ugyanis a nagyhercegnél kaptam alkalmazást egy jó darab időre. Flora, carissima… szeretnél velem itt maradni Firenzében?

Megkönnyebbült, derűs kacagása úgy szárnyalta körbe a termet, mint egy kismadár.

- Ha már egyszer te itt vagy, én meg a hitvesed leszek, egyenesen vétek volna máshol lennem! Egyébként pedig – gyúltak ki a jól ismert szikrák a szemében – Firenze mindig is híres volt a művészetek iránti szenvedélyéről. Egy trubadúr és egy mutatványos; egy ilyen ellenállhatatlan párosnak hamarosan a lábai előtt fog heverni a város! Rajta hát… hódítsuk meg együtt!