Hetedik rész

- Mi történt? – fürkésztem meglehetősen rosszul leplezett aggodalommal Pergalit – Rossz hírek?

Amilyen sürgősnek mondta a küldönc az üzenetet, komolyan attól féltem: baj esett. Talán Tomaso mégis elkövetett valami meggondolatlanságot… vagy talán csak rávallottak, és Pergali, ez egyszer, nem állja a szavát. Vagy talán csak nincs módjában, vagy…

- Egy jó keresztény nem mondhatja jó hírnek egy ember halálát – hajtott fejet kenetteljesen a testőrparancsnok. Bennem megfagyott a vér… egészen addig, amíg meg nem láttam a szeme sarkában csillanó derűt.

- De én mégis úgy hiszem – folytatta –, hogy Mongiano halála sokunknak jól jött. Idejében kiparancsoltam a városőrséget, sőt, még a testőrségből is kettőt, hogy tartóztassák le Sorranót. Alapos vádak alapján. Azonban… megesik az ilyesmi… kissé megkéstek. Amikor berontottak, a két nagyúr kivont karddal igyekezett azon, hogy kivégezzék egymást a világból… bizonyára elegük lett a bérenceikre való örökös várakozásból. Itt zavarosak a jelentések, de végül megegyeztünk abban, hogy túl gyorsan történt minden. Mielőtt még szétválaszthatták volna őket, Sorrano keresztülszúrta Mongianót. Requisceat in pace… Utólag annyit deríthettünk ki, hogy – állítólag – Sorrano különféle fenyegetésekkel akarta rábírni Mongianót, hogy mondjon le az alparancsnoki tisztségért folytatatott harcról. És a vita úgy elfajult, hogy a kardra bízták eldöntését.

Örülnöm kellett volna. Vagy legalábbis megkönnyebbülnöm. Hálát adnom… nem tudom. És persze mindezt éreztem, de először és leginkább mégiscsak… csalódott voltam.

No nem mintha azt a férget sajnáltam volna.

De ha belegondolok, hogy ezek ketten végül mégis saját kezükbe vették a sorsot… ha ugyanezt hetekkel korábban megteszik, sokkal kevesebb vér és könny hullott volna miattuk.

Vanitatum vanitas…

Ahogy felnéztem, találkoztam Pergali tekintetével. Ezúttal nem volt benne egy csipetnyi gúny sem. Elnéző volt, megértő és végtelenül bölcs. Mint egykor apám pillantása.

- Akármi is bánt most, Silvio, felejtsd el. Túl sok mocsok van ezen a földön, és ha túl sokat gondolkozol, még elveszíted a lelked.

Fáradtan mosolyogtam.

- A gondolat hozza el a fényt, hogy kiutat találjak a mocsokból. Mert a világ igenis fényes. Csak észre kell venni.

- Furcsa egy fickó vagy te, azt meg kell hagyni – jegyezte meg Pergali – Csak nehogy egyszer bajba kerülj miatta.

Ezúttal rajtam volt a meglepődés sora. Annak idején számos eretnek eszmét közöltem már vele, többnyire ugyan bőségesen fogyasztott grappa, bor és más egyebek után, de attól még őszintén gondoltam mindet, egytől egyig. Legfeljebb nem mertem volna őket megvallani színjózanon. Még neki sem. De ezek a mostaniak… ezzel ugyan kinek hágtam az érzékeny pontjára?

- Majd óvatos leszek – feleltem.

- Az nem te lennél, Silvio! Egyébként nem is tudod, milyen nagy szolgálatot tettél… nemcsak Cosimo városának, hanem nekem is. Majd rájössz előbb-utóbb magadtól is, de most elég annyi, hogy Firenze állama hálás. Nagyon hálás.

Úgy véltem, értem. És hiába minden önfeláldozás, hűség és más egyebek… az általuk nyert tiszta lelkiismeret mellé nem árthat a tiszta aranyak csengése sem. Elvégre is már jó pár száz éve ez a hála egyik legegyszerűbb módja, nemdebár?

Igazán nem vártam. Én csak Floráért tettem, és ki tudja, talán valóban sikerült is boldoggá tennem vele… de mielőtt befejezhettük volna a … beszélgetést, Pergali küldönce megzavart. Ha másért nem is, legalább ezért, ha jól meggondolom, igazán járna egy vaskos kárpótlás.

- Nem mondasz semmit? – érdeklődött a parancsnok. Csak akkor ébredtem rá: élvezettel vizslatja az arcomat. Nyilván minden gondolatomat leolvashatta róla.

- Várom a folytatást – jelentettem ki bölcsen, igyekezvén megőrizni legalább méltóságom maradékát.

- Mondjuk úgy, hogy… Firenze örömmel látna bátor és hűséges embereket a nagyherceg testőrségében.

Csaknem elvágódtam a földön; áldott szerencse, hogy olyan jó vaskos fából faragták Pergali egyik karszékét és megtámaszkodhattam benne. Méghogy én?

- Én… én nem kifejezetten a fegyverek… embere vagyok – nyögtem ki nagy nehezen.

A testőrparancsnok kacagásába a falak is beleremegtek.

- Persze hogy nem! Tudom én azt jól. Egyébként is: miért téged jutalmaználak? Az a te Tomaso barátod lebbentette fel a fátylat erről a viszályról, nemdebár?

Éreztem, hogy bíborra gyúl az arcom. Mint egy ostoba süldőlány, szidtam magam; az imént még gyolcsfehér voltam, most meg, mint a pünkösdi rózsa!

- Ez… megnyugtató – kapartam össze méltóságom romjait. Ma már másodjára.

- Silvio, ne rémülj már meg ilyen látványosan! Persze, hogy nem téged nevezlek ki a testőrségbe; elvégre megvédeni akarjuk Cosimo urunkat, nem pedig megkönnyíteni az esetleges merénylők dolgát!

Ezen most meg kellene sértődnöm. Talán.

De ha egyszer igaza van?

- Miről van szó valójában? – kérdeztem inkább.

Sokatmondóan felvonta a szemöldökét.

- Tomasóról a fülembe jutott egy aprócska részlet. Aprócska, de annál izgalmasabb. A húgát ez a Mongiano becstelenítette meg, és…

- Ezt meg honnan tudod?! – szakadt ki belőlem.

Pergali arcán fölényes mosoly terült szét.

- Csak gyanítottam. Hallottam ezt-azt. És te épp most erősítetted meg.

Ezt a szégyent! Hogy követhettem el ekkora hibát?!

- Őszintén sajnálom, Silvio – jegyezte meg, ezúttal egészen őszinte hangon – Mongiano megérdemelte, amit kapott. És az az ember, aki ennek ellenére sem enged a bosszúvágynak, márpedig nem gyáva, azt ugyancsak értékes anyagból gyúrták.

Hökkenten hallgattam. Talán mégsem volt akkora hiba.

- Az ilyen ember – folytatta –, úgy hiszem, hűségesen védené a nagyherceg városának rendjét és magát a nagyherceget is. Lehet azonban, hogy egyeseknek akadnak majd fenntartásai… a nemesi vér megkönnyítene sok mindent.

Felpezsdültem. Ez már ismét kedvemre való játszma volt.

- Nem szokásunk efféle hívságokról társalogni – vontam vállat tettetett egykedvűséggel – De meglehet, akad nála nemeslevél is. Miért is ne. Igaz is, ha valóban előkeveredne ilyesmi… mennyire vizsgálnák meg alaposan?

Pergali ajka gyanúsan megrándult. Esküdni mertem volna rá, hogy magában nevet.

- Nem kell aggódnod. Amíg én nem tudok semmiről, felőlem azt teszel, amit akarsz. Biztos megvan rá az okod, ha egyszer ezt diktálja a lelkiismereted… akármit takarjon is pontosan az „ez”. Add is át neki döntésemet… és amint elrendeztetek mindent, gyertek. Már holnap, ha teheted.

- Köszönöm neked – hajtottam fejet megkönnyebbülten, míg arra gondoltam: de jó volna egyszer úgy igazán megköszönni neki. Térdre borulni, kezet csókolni… soha senkivel szemben nem alázkodtam meg, legfeljebb, ha kényszerítettek rá, előtte mégis önként megtettem volna.

De persze ez lehetetlen.

Kérés és köszönet… miköztünk mindörökre virágnyelv marad.

- És még valami.

Ezt azonban ki nem állhattam. Miért kell neki mindig akkor megállítania, amikor már épp elmennék?

- Igen? – fordultam vissza. Szinte már reméltem, hogy kérni akar valamit, hátha visszafizethetek neki valamit a jóságából… De nem tett semmi ilyesmit, csupán hosszan nézett rám. És olyan áthatóan, hogy úgy éreztem, mintha mélyebbre látna annál, amit mutat.

- Akárhogy is gondolkodom ezen a ti történeteteken… valahogy mindig hiányosnak találom. Ne – emelte fel a kezét – Ne szólj közbe. Nincs értelme, és talán jobb is, ha nem tudom. De annyi bizonyos, hogy szerencsés ember, aki a barátjának tudhat téged.

Végigloholtam hazafelé vezető úton. Alig vártam, hogy Florának is elmeséljem a ragyogó híreket; reméltem, ez majd még közelebb hozza őket egymáshoz a fivérével. Talán az a kötöznivaló bolond végre hajlandó lesz hálásnak lenni, amiért a testvére felkutatta. És talán…

Talán Flora arcán is kigyúlna ismét az a varázslatos fény.

A fogadó elé érve azonban meglassúdtak a lépteim. Elvégre is akkor még én sem fejezhettem be a vallomást, az övére pedig végképp nem került sor. Lehet, hogy nem is kellek neki, lehet, hogy…

Ebből elég! Lehet, hogy nem volt ideje rá, de a tekintete épp elég beszédes volt.

Mély levegőt vettem, s lendületesen benyitottam az ivóba.

Ahol a kocsmáros aggodalmas pillantással köszöntött.

- Át kell adnom egy üzenetet, signore.

Ökölbe szorítottam a kezemet. Az elmúlt napokban csupán hárman érdemelték ki a gyűlöletemet; ebből egy halott, a másikat éppen emiatt a gyilkosság miatt vallatják… Tomaso meg… nos hát, akármennyire is haragszom rá, ő a legrosszabb esetben is legfeljebb egy jókora orrba vágást érdemel. Amit meg is fog kapni. Előbb-utóbb.

A kocsmárost igazán méltatlanul büntetném; láttam be. Akármilyen alkalmatlan is most az ügybuzgalma. Nem ő tehet róla, hogy most minden percet sajnálok.

- Majd átadod később – feleltem, tőlem telhetően nyugodtan – Most sietek.

- Khm… bocsásson meg, signore, de ha átadom… talán már nem fog annyira sietni.

Erre már felkaptam a fejem.

- Mondd hát!

Hirtelen elszorult a szívem az alaktalan balsejtelemtől. Ugyan miféle hatalom gátolhatna meg abban, hogy Florához rohanjak?

- Az a signorina, akivel érkezett… azt mondta, elmegy.

- Micsoda?!

Akkorát üvöltöttem, hogy a fogadós kezéből kiesett a répa, amelyet épp szeletelt.

- Hallotta, hogy a Crazzik… gazdag firenzei kalmárok, signore, szóval hogy ők esküvőt tartanak ma… és hogy sok mutatványost hívtak a lakodalomra. Ő is elment, hátha kereshet valamennyit, mondta, és...

- Miért. Ment. El?!

Igyekeztem kipislogni a szemem előtt örvénylő vörösséget. Ha az a nyomorult küldönc akkor csak pár perccel később érkezik!

- Nem – vágtam a kocsmáros szava elébe – Nem érdekel. Hová ment? Pontosan hol vannak ezek a kufárok?

- Nem… engedelmével, signore, kérte, hogy ne kövesse. De… visszatér majd.

- Nocsak – reccsent egy kellemetlenkedő hang a sarokból – Téged is megunt?

Tomaso állt ott, karbafont kézzel, ajkán gúnyos vigyorral.

Mély levegőt vettem.

Nem, most nem törhetem be az orrát; győzködtem magam. Most nem számít, most semmi sem számít, csak az, hogy amint Flora visszatér, tudjam meg, mivel bántottam meg, és a feloldozását kérjem, és…

Bevágtam magam mögött a szobák felé vezető ajtót. Olyan erővel, hogy a felkavarodó portól könnybe lábadt a szemem – de legalább a túloldalról felhangzó köhögésből ítélve nekik jutott a java.

A lány szobájának küszöbén megtorpantam. Óvatosan lenyomtam a kilincset, nem képzeltem, hogy kinyílik, nyilván bezárta, amikor elment, de mégis…

Kinyílt.

Tétovázva léptem be.

A szobát belengte a levendula illata – ugyan hol szedte őket a város közepén? És mikor? Egyébként nem látszott, hogy elment volna. Köpenyét itt hagyta egy sarokba vetve… a szalmazsákon pedig színes fagolyók hevertek. Láttam korábban, hogy ezekkel gyakorolja a legújabb mutatványait. Gyerekes ostobaság, de szinte vártam, mikor ugrik elő valahonnan…

Hiszen olyan kiszámíthatatlan volt mindig, mint az április.

Levetettem magam a szalmazsákra, és felemeltem a golyókat. Feldobtam őket a levegőbe, olyan könnyűnek látszott, amikor ő zsonglőrködött velük… pár pillanatig gyönyörű kört írtak le röptükben.

Azután mindahányan szárnyaszegetten peregtek a földre.

***

Másnap késő délután kedvetlenül álldogáltam Pergali fogadószobájában, mellettem a savanyú képű Tomasóval.

Flora még mindig nem tért vissza.

Tomaso kedvese ugyan tőle telhetően próbált a segítségünkre lenni; elvezetett a Crazzi-villához… ahol kiderült, előző éjjel valóban ott járt Flora és sikere is volt a mutatványaival. Állítólag fáklyákkal zsonglőrködött, amikor legsötétebb volt az éjszaka. De reggelre nyoma veszett. Csak egy újabb üzenetet hagyott, csupán annyit, hogy jól van. Még azt sem várta meg, hogy a többi mutatványossal és énekessel együtt kifizessék. Ana teljesen kétségbeesett; lefogadtam volna, hogy jobban megrendült, mint a drágalátos fivér. Vagy… én már nem tudom. El kell ismernem, hogy Albus is feltűnően hallgatag volt mostanában.

Egyébként legalább ők boldogok voltak egymással. A fogadóban szolgálók közül nemrég ment férjhez az egyik lány, s Ana, mihelyt megtudta, örömmel állt be a helyére… bár lefogadnám, hogy nem lesz ez hosszú életű kenyérkereset. Nem kerül sok időbe, és Tomaso végre feleségül kéri, nem nagy művészet megjósolni, elég rájuk nézni.

Mi a vesztésért van, hogy mindenkinek olyan könnyedén megy ez, csak énnekem nem sikerült?

Miért is vagyok én itt, gondoltam keserűen. Ha Flora valóban elment, akkor valójában miért küzdök én itt? A fivére nem érdemli meg. Megmentettem az irháját, jó, ez rendben is van, a halált valóban nem kívántam neki… de ennyi. Többet nem érdemel.

De persze maradtam. Ő talán nem, susogta egy szemtelen hang valahol a tudatom peremén, de Flora igen. És ugyebár ezen mit sem változtat, hogy most éppen nem tud róla.

És talán sosem is fog.

- Signore Silvio és Tomaso Albus!

Minket szólítottak.

- Csakhogy végre – köszöntött Pergali, amint beléptünk – Korábbra vártalak. Már csak azért is, mert nemsokára esteledik… és Cosimo urunk téged is vár a ma esti mulatságára. Mint trubadúrt. És szeretné, ha vendégül láthatna néhány hétig. Megtudta, hogy a városban vagy.

Megszédültem.

Erre a lehetőségre vágytam, világosan emlékszem, hogy ez jutott akkor is eszembe, amikor megtudtam: Flora Firenzébe tart. A toszkán nagyherceg…

Mégis. Milyen boldog és büszke lesz Flora; most először ez futott át a fejemen. Azután persze rögvest a felismerés, hogy nem lesz, mert nem fogja megtudni. Vagy ha igen, akkor sem érdekli majd.

Nem számít.

A toszkán nagyherceg elismerése. Boldog vagyok, persze. A költői dicsőség éltet, ez a hivatásom, az álmom… az életem.

Azért mégis jó lenne megosztani Florával.

- Ott leszek, Pergali – biccentettem – És köszönöm.

- Ne nekem; ezt igazán nem én intéztem el – legyintett – Mellesleg még meg is rótt, amiért nem korábban szóltam neki az ittlétedről.

- Ha csak azért rángattál ide, hogy a saját dicsőségedet hallgassam – sziszegte oda Tomaso. Nem feleltem neki. Ugyanis, ígéretemmel ellentétben, nem mondtam el neki a kinevezés hírét. Csupán annyit, hogy a testőrparancsnoknak még akad hozzá egy-két szava. Becsülettel megszereztem a hamisított nemeslevelet, ott lapult a zekém alatt; legalább, amíg azzal foglalkoztam, sem kellett a húgára gondolnom. Majd megtudja a jó szerencséjét, amikor eljön az ideje… de semmi kedvem nem volt hozzásegíteni, hogy ez a kelleténél elébb történjen meg.

- És most lássuk a te dolgod, Tomaso Albus. Úgy gondoljuk, aki saját szíve ellenében is hű marad a törvényhez, az kiválóan szolgálná a nagyherceg urat is.

- Utolsó csepp vérééig, elhiheted – hajtottam fejet, figyelmeztetően oldalba bökve Tomasót. Nem akartam segíteni; de olyan szerencsétlenül állt ott, hogy már nekem is fájt látni. Idegtépő pár pillanatba telt, de végre megértette a finom célzást, és meghajolt.

- Úgy van, signore. Amíg csak élek.

A parancsnok ajkán valamelyest határozottabbá vált az a kis mosoly.

- És hajlandó volna szavának állni? – keskeny ujjai őrjítő lassúsággal játszadoztak kesztyűjével – Bizonyítani… Cosimo testőrségében? Nem mondom, hogy egyszerű lenne, persze, ha nemes volna, az megkönnyítené… nagyban megkönnyítené a dolgot.

- De hiszen az! – siettem ismét közbeszólni. Magas Ég, mennyivel könnyebb volna az életem, ha a lélekkel együtt egy leheletnyi képzelőerőt is lehelt volna belé az Úr! Még szerencse, hogy az enyém kettőnknek is sokszorosan elég. Gyorsan elővarázsoltam köpenyem rejtekéből az összetekert pergament, s átnyújtottam Pergalinak. Bárki, aki figyelt minket, úgy láthatta: Tomasóról szól most minden. Pedig a legkevésbé sem. Ő csak egy szerencsés mellékszereplője volt egy nagy, gondosan megtervezett előadásnak, amelyet nélküle kezdtem Florával, folytattam Pergalival… és talán nélküle is fejezünk majd be.

A hamis nemeslevelet egyébként nem volt nehéz beszerezni; korábbi kóborlásaimból jól ismertem a várost, minden fényével és árnyával együtt. Az irat szerint Tomaso dédapja tüntette ki magát valamelyik csatatéren. Kellőképp régen ahhoz, hogy ne legyen értelme firtatni. Drága volt, elismerem, de a história során sokan ennél magasabb árat is fizettek már egy felejthetetlen nő mosolyáért.

Most magasra vont szemöldökkel forgatta a pergament.

- Érdekes… felettébb ismerősnek tűnik ez a kézírás. Ugyancsak emlékeztet valakiére… aki a nagyhercegnek is dolgozik olykor. És erősen gyanítom, hogy eme bőrt első gazdája pár hete még vígan viselte.

Még épp idejében hágtam Tomaso lábára, torkára forrasztva a vallomást. Az egy dolog, hogy Pergali hallgatólagosan beleegyezik a nyilvánvaló csalásba, de nyíltan sosem adná rá áldását. Már az is csuda volt, amit nekem négyszemközt megtett.

A parancsnok végre elmosolyodott.

- Persze… ezt nem tudhatom. Jól van hát. Eredj Guidóhoz, ő majd elmondja a továbbiakat… hogyan kezdd meg új életedet Cosimo testőreként.

Mosolya kiszélesedett; ebben a pillanatban jóval fiatalabbnak tűnt a koránál.

- És mielőtt megkérdenétek: Guido Pergali. Az unokaöcsém, igen. Mert ez az egymásra fenekedő két ostoba farkas elfelejtette, hogy nemcsak ők ketten esélyesek az alparancsnoki tisztségre.

Ezúttal nem kellett figyelmeztetnem Tomasót; önként hajtott térdet a feltörő hála rohamában. Hát… legalább neki is vannak érzései, állapítottam meg halovány elégtétellel. Ha arra gondolok, milyen rideg volt a húgával, amikor találkoztak!

És arra, hogy miért nem tartotta vissza, amikor el akart menni.

Végül is miért is ne lehetne erősebb az az elégtétel, gondoltam, s kissé megkésve, de annál mélyebben hajoltam meg én is. A legudvaribb galantériával; fövegemet lekapva és széles mozdulattal hátralendítve. És ugyanazzal a mozdulattal – nem mondhatnám, hogy minden szándék nélkül – arcon vágtam Tomasót. A tompa reccsenésből, no meg a némi véres hab kíséretében földre köpött két fogból ítélve sikeresen.

Gyerekes ötlet volt, elismerem.

De elmondhatatlanul jólesett.

- Van valami talán, amiről tudnom kellene? – érdeklődött Pergali. Figyelemreméltóan nyugodtan.

A vesztésbe. Vagy emberfelettien szemfüles, vagy még jobban ismer, mint gondoltam volna.

- Őszintén sajnálom – hajoltam meg ismét, kissé elfordulva, hogy mindketten magukra érthessék – De otthon egy kissé sokat találtam inni… bizonyára a bor tesz ilyen… meggondolatlanná és… óvatlanná. Azonban nincs semmi olyasmi, ami fontos lehetne.

Pergali érdeklődve méregetett.

- Vajon miért érzem úgy, hogy az a semmi hiába nem fontos, attól még felettébb érdekes lehet? Ne válaszolj – intett, bár fogalmam sem volt, miből gondolta, hogy meg kívánok szólalni –, olyan érzésem is van, hogy valóban jobb, ha nem tudom.

- Személyes kérdés. De esküszöm, semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene.

- Akkor ajánlom, hogy odakinn folytassátok tovább azt a semmit, Silvio.