Ötödik rész

Én nyitottam be elsőnek a szobába, ahol Flora olyan hévvel járkált fel s alá, hogy az ablak elé akasztott vékony függöny ide-oda lengedezett tőle. Az ajtónyikorgásra felkapta a fejét, és jóformán rám sem nézve sorolta a kérdéseit.

- Hol jártál?! Megtudtál valamit Tomasóról? Ugye, még nincs semmi baj? Vagy talán nem is őt kerested? Már attól féltem, itthagytál, és még csak el sem búcsúztál, és…

Akkor látta meg az arcomat. Nyilván már rászáradhatott a vér; sokkal rosszabbul nézhetett ki, mint amilyen valóban volt.

- Krisztusom! Mi történt veled?!

Átfutott a fejemen, hogy részletesen elmesélem neki; de nem lett volna sok értelme.

- Nem számít.

Közelebb lépett, s hűvös ujjait végigfuttatta a vágás mentén. Hihetetlen, hogy olyan sok aggodalma, félelme közt is hajlandó megsajnálni… Ha ezt előre tudom, gondoltam, már sokkal korábban megsebeztem volna magam.

- Fáj?

- Nem – próbáltam mosolyogni, de csak szánalmas fintorra futotta. Igenis, fájt – Ellenben hoztam magammal valakit.

Mielőtt tovább érdeklődhetett volna, kihátráltam a szobából, s betessékeltem Tomasót.

Bár nagyon szerettem volna maradni, tapintatlanságnak véltem – így csupán a csukott ajtó mögül fülelve lehettem tanúja találkozásuknak. Nem akartam elmenni. Hiszen amilyen indulatos Tomaso, a lánynak bármikor szüksége lehet segítségre, győzködtem berzenkedő lelkiismeretemet.

Elfojtott sikoly… szegény, bizonyára azért nem számított fivére ilyen hirtelen megjelenésére, gondoltam; igazán figyelmeztethettem volna az imént… Az ő szavait nem értettem, túl halk és félszeg volt a beszéde; Tomasóét azonban annál inkább.

- Sietnem kell; ne pazaroljuk ilyesmire az időt. Mit akarsz tőlem?

- Tomaso, könyörgöm, tegyél le a mérgezésről! És menekülj a városból, de minél hamarabb! Vagy akár add fel a városőrségnél vagy akárhol Sorranót, ahogy akarod, de ne vegyél részt ebben!

A férfi hangja felért egy arculcsapással.

- Őt akarod menteni, igaz?!

- Nem! Minden rosszat kívánok neki, ott lennék a kivégzésén, ha megérném azt a napot! De hát nem érted, Tomaso, hogy úgysem lehetséges?! Ez nem sikerülhet! Gyanakodni fognak, és ha bűnöst kell keríteni, az biztosan nem Sorrano lesz! Legalábbis elsőre biztosan nem! Elég csak lefogni a patikáriust, akitől a mérget veszed, és máris rád fog vallani! Nézz magadra, aki egyszer látott, az felismer! Még a névválasztásoddal is rásegítettél! Albus… ha valaki esetleg magától nem venné észre!

- Rajtad is megvolt a jel! – csattant fel Tomaso – De ha jól látom, levágtad azt a tincset! Meg a hajad nagyobbik részét is… vagy attól talán büntetésből fosztottak meg?

- Nem! Egyszerűen csak túl sokszor aludtam a puszta földön, és teljesen tönkrement! És igen, levágtam a fehér tincset, nem akartam, hogy bárki felismerjen, és…

- Milyen kár, hogy csak azután tetted meg, hogy a te Mongianód kidobott!

Magas Ég. „Lehet-e valaki úgy bűnös, hogy semmit sem tett?” „Azt meghiszem, hogy tud, főleg az utóbbiról!” csengtek vissza fülemben kettejük korábbi szavai. Voltaképpen magamtól is ráébredhettem volna. De mégis! Az a zsoldos Ferrarában vett el egy özvegyet… akkor most mégis mit keres itt, Firenzében?

- Igen, Flora, ezt is tudom! Amikor itt szolgálatot kerestem, először őt ajánlották; de ő durván kiutasított a palazzójából. Mielőtt még elmentem volna, szólított meg az egyik lovász. Elmondta, hogy őt még Ferrarából hozta magával ide az ura, és kérdezte, nem ismerek-e egy Flora nevű lányt, aki ugyanilyen jegyet visel… mert ha igen, valamit talán tudnom kellene.

- Mannaggia! Hogy’ miért nem képes mindenki a saját bajával törődni!

- Ezt én is kérdezhetném tőled!

- Nem tudnám elviselni, hogy téged is elveszítselek! Ráadásul az én hibámból! Amikor elmentél, hogy a jó szerencsédet keresd, azt hittem, beleszakad a szívem! Téged szerettelek a legjobban a családból, rajongtam érted, és olyan büszke voltam, amikor engem is belevettél a társaságba, ha a cimboráiddal játszottál a faluszélen… amikor még gyerekek voltunk… nagyon, nagyon hiányoztál, Tomaso!

- Hogy’ tehetted? Hogy’ hozhattál ekkora szégyent ránk? Miért?

- Ha ezt kérdezned kell, akkor nyilván már azt is elfelejtetted, hogy te miért indultál útnak!

- Hogy merészeled összehasonlítani…

- A világon semmid se volt, de azt remélted, majd fontos szolgálatot kapsz valami firenzei nagyúr mellett! Én meg elhittem, hogy egy jóformán nincstelen zsoldos, mert akkor még annak hittem, elveheti egy fogadós lányát… Ugyan, mondd már, drága fivérem, melyik ábránd tűnik most holdkórosabbnak?

Már a kilincsen volt a kezem; azt hittem, Tomaso éppúgy nekiesik a húgának, mint ahogy velem tette. De mielőtt benyithattam volna, keserű nevetésbe fulladt zokogást hallottam. Nem Flora hangja volt.

- Mind a kettő, édes húgom… mind a kettő.

A megkönnyebbüléstől megroggyant a térdem. Varázslat jár ezzel a lánnyal, ha még Tomasóban is képes volt emberi érzéseket ébreszteni. Ahogy a falnak támaszkodtam, s pillantásom a földre esett, ezüstös csillanásra lettem figyelmes.

Egy ezüstfiola hevert a sarokban, bizonyára Albus köpenyéből hullhatott ki.

Félve hajoltam le érte, mintha bizonyára a puszta érintése is megsebezhetne. Nem adhatom vissza neki, gondoltam; egyszerűen nem ölheti meg Sorranót, bármennyire is megérdemelné az egykori zsoldos.

De mi van, ha mégsem méreg? Talán… talán csak gyógyfőzet, meglehet, Tomasónak van szüksége rá, bizonytalanodtam el. Mégis. Ha nem tévedek, akkor nem kerülhet ismét a kezébe. Már az is elég baj, hogy egyáltalán megvette; ha elfogják a méregkeverőt, és az rávall, a magas Ég sem mossa többé tisztára, hiába nem tett semmit végül.

Óvatosan elfordítottam a fiola fedelét. A folyosón rögvest szertekúszott a mandula halvány illata, s én majdnem elejtettem a cseppnyi edényt.

Nem tévedtem.

Ismertem ezt az illatot, az egyik legdrágább, mandulából sajtolt italéhoz hasonlított, amit valaha kóstoltam. De ez nem az volt. És emlékeztem, hogy amikor azon a régi éjszakán a gyönyörű kurtizán, Isabella megkínált vele, akkor adott mellé egy jótanácsot is.

„Ha bármikor megérzed ezt az illatot, csak akkor fogadd el az italt, ha tűzbe tennéd a kezed azért, aki adja. És még akkor is gondold meg kétszer. Mert jegyezd meg jól, carissime, ez nemcsak egy ínyenc ital… hanem az egyik legerősebb méreg illata is.” Akkor végigfutott a hátamon a hideg, de természetesen eszem ágában sem volt megmutatni, így egy hajtásra kiittam a kupát. Alig emlékszem már az ízére… csak Isabella kacagására, aki persze minden erőfeszítésem ellenére is megérezte borzongásomat.

Gyors ujjakkal visszazártam a fiola tetejét, és töprengve szorítottam a tenyerembe. Merda! Mégis mit tehetnék, azonkívül, hogy elrejtem, elpusztítom…?

- Hogy’ került ide Mongiano? – hallottam odabentről Florát. Felkaptam a fejem; erre én is felettébb kíváncsi voltam.

- Ferrarában adósságaik támadtak a feleségével, vagy egyéb bajba keveredtek, erről sokféle pletyka járja. Ami biztos: onnan jóformán szökniük kellett, de az asszonyának elég befolyásos és szerteágazó rokonsága van… nemcsak Ferrarában, hanem Firenzében is. És az egyikük épp akkoriban halt meg, így a nőre szállt az örökség. És vele persze Mongianóra is.

- Hogy miért nem szegték nyakát még Ferrarában…

- Ha valóban gyűlölöd, akkor miért nem hagyod, hogy végezzek vele?!

- Mert te fogsz rajtaveszteni! És attól rettegek, hogy most már mindenképpen, akár megmérgezed, akár más teszi meg; mert ha egyszer bárkit is vallatni kezdenek Sorrano köréből, mindenki rád fog vallani! Add fel őket, kérlek, könyörgöm…

- Talán bizony signore Pergalinál?

Összerezzentem. Flora persze nem értette a gúnyt, hiszen valószínűleg még sosem hallotta a nevet; de én igen. Korábban trubadúrként jó darabig vendégeskedtem a Pergali családnál… és, amennyire tudom, a család feje most épp a nagyherceg testőrparancsnoka.

Ha lehetséges volna…

- Az meg ki?

- Felejts el – morrant Tomaso – Cosimo testőrparancsnoka. Meg sem hallgatna minket.

- Akkor miért mondtad?

- Mert őt érinti leginkább a cselszövés. Megüresedett az alparancsnoki tisztség, és valahogy kiszivárgott, hogy mindketten esélyesek lennének… Sorrano meg Mongiano. Ezért akarják olyan kétségbeesetten meggyilkolni egymást.

- Akkor próbáljuk meg!

Szinte láttam magam előtt Flora izgalomtól kitáguló, felcsillanó szemét; kecses mozdulatát, ahogy önkéntelenül is előrehajol, nyomatékot adva szavának.

- Próbáljuk meg, ha neki is fontos, akkor hinnie kell nekünk! Nem tettél még semmit… ugye, Tomaso, ugye, nem? Akkor hinnie kell! Ilyen esélyt nem szalaszthatunk el!

- Be sem engednének hozzá! – horkant fel a fivére – Előbb tudná meg az az átkozott két viszálykodó, hogy mire készülök, mint hogy Pergali elé jutnék!

- Silvio segíthet!

Felszisszentem.

Persze, ezt akartam én is… de semmi szükség rá, hogy erről Tomaso is tudjon. Ha meggyanítja, hogy bármit is jelentek a húga számára, a mennyek minden serege sem ment meg engem a haragjától. Nem mintha félnék tőle; természetesen győzedelmeskedni tudnék fölötte – de tekintve, hogy ebbe az egész istenkísértésbe a drágalátos fivér megmentéséért fogtunk, nem feltétlenül lenne jó ötlet összeszabdalva vagy akár csak félholtra verve átadnom Florának.

- Silvio! – ismételte gúnyosan Albus – Az a vörhenyes hajú semmirekellő, aki engem idehozott? Egyáltalán, kicsoda neked ez az ember?

Meggondoltam magam. Lesz, ami lesz, én ezt a választ igenis hallani akarom.

Mit meg nem adtam volna érte, ha most láthatnám Flora arcát.

- Azt én is nagyon szeretném tudni – felelte a lány olyan csendesen, hogy alig értettem a szavait. Tomaso hangja ismét megkeményedett.

- De ugye nem hiszel neki is?

- Eddig csak egyetlen ígéretet tett. Azt, hogy segít megkeresni téged.

A teremtésit annak a szolgálónak, akinek ezt a folyosót kellene sepregetnie. Bizonyára nem végzi becsülettel a dolgát, mert a portól egyszerre szúrni kezdett a szemem.

A folytatásra már nem voltam kíváncsi.

Vigyázva, meg ne hallják benn, elóvakodtam az ajtótól. Azután gyors léptekkel indultam meg a Pergali-villa felé. Egyszerűbb volt bejutnom, mint reméltem. A pater familias emlékezett rám, és olyan vidám szívélyességel fogadott, amelyet már régóta hiányoltam. Legalábbis Florával való találkozásom óta bizonyosan.

- Ezek szerint igazak a pletykák – köszöntött derűsen –; nem akartam elhinni, amikor mondták a szolgák, hogy láttak téged a városban, de hát akkor mégsem tévedtek. Ismét vendégül láthatlak, te csavargó trubadúr…? Jól van, no, ne riadj meg, csak tréfáltam… persze, hogy Cosimo urunk vendége leszel, mihelyst megtudja, hogy itt vagy, úgyse hagyna nálam téged. És ez jól is van így, de azért addig is örömmel meghallgatnám a legújabb dalaidat. Egyáltalán, miért nem egyenest hozzám jöttél?

Miért is… még a nagyhercegi pártfogással kapcsolatos ragyogó lehetőséget igyekeztem felfogni. Hiszen erre vágytam, már amikor eldöntöttem, hogy elkísérem Florát, már akkor is, és most igaz lehet… Hogy miért is nem azonnal idejöttem, kérdezte Pergali. Egyszerűen nem volt erőm most még erre is kitalálni valami izgalmas vagy megható mesét, így az igazsághoz lehető legközelebbi megoldást választottam.

- Egyéb sürgős… tennivalóim akadtak.

- Azt látom – kedélyeskedett tovább, alaposan végigmérve – Mondanám, hogy remekül festesz, ha nem éktelenkedne az arcod bal felén az a két jókora seb. Azok beszerzése volt annyira halaszthatatlan?

No nem. Akármennyire is kedvelem az öreget, és akármennyire is szükségem van a jóindulatára, rajtam csak ne mulasson. Mellesleg egy verekedés megvallása csak feleslegesen bonyolítaná az amúgy is kuszának ígérkező mesémet.

- Megvágtam magam beretválkozáskor.

Pergali szemöldöke a magasba szökkent.

- Mit használtál, talán frissen fent tőrt? És kétszer egymás után?

A vesztésbe. Kijöttem a gyakorlatból; legközelebb majd jobban figyelek a részletekre.

- Nem igazán emlékszem. Nagyon sok kupa bort ittam meg előtte – préseltem ki magamból egy álbűnbánatos mosolyt –, és az utána következő fejfájásból ítélve nem éppen a legjobb fajtából.

Felkacagott.

- Még jó, hogy nem a torkodat simítottad meg vele! De rád vall, ha épp nem keveredik körülötted a baj magától, te bizonyosan besegítesz neki.

Mit mondjak, kiválóan ráérzett a lényegre.

- Mindenképpen üdvözöltelek volna – komolyodtam el –, és kérlek, bocsáss meg, amiért csak megkésve teszem, de…

- Ugyan, Silvio, sose volt kenyered a formaság. És nem is áll jól neked. Örülök, hogy itt vagy és Isten hozott, ez ilyen egyszerű.

Bűntudatom támadt. Pergali jó ember, ezt tudtam, és valóban jó lett volna mindent őszintén megvallani neki. De nem mertem. Engem kedvel, de emellett katona is. És nem tudhattam, mit tenne, ha váratlanul két hűség közé kerülne.

- A segítségedet szeretném kérni.

- Nocsak… talán bajba kerültél?

- Nem egészen… nem én… – felsóhajtottam – Végül is: igen. Tudomásomra jutott egy viszály… egy súlyos viszály Sorrano és Mongiano urak között.

- Csak ennyi? Mindketten meg akarják kapni az alparancsnoki tisztséget, a városban senki előtt nem titok, hogy dühös kandúrként fújnak egymásra. De azt nem hiszem, hogy ennél tovább merészkednének. Egyáltalán, ez miért fontos neked?

Időt kellett nyernem. Nem számítottam rá, hogy erről tud, és mostani hangulatából nem tudtam megítélni, hogyan folytassam tovább.

- Mindig is szívemen viseltem fenséges nagyhercegünk városának rendjét – hajoltam meg mélyen. Élveztem a játékot; döbbentem rá hirtelen, mert az volt, minden veszélyessége ellenére is: egyetlen rossz lépés, és elveszek én is és Tomaso is. Szédítő volt, mint a kötéltáncos lépte, akit egyszer gyermekként láttam valamelyik vásárban.

És én rajongtam mindenért, ami veszedelmes volt és gyönyörű. Mint az élet.

- Silvio, te soha az életben nem voltál az a tekintélytisztelő jellem. Azt elhiszem, hogy szívesen látnád Cosimót pártfogódul, de hogy beszegődsz spionnak az érdekében… azt ugyan nem. Hiszen még csak nem is ismered – jegyezte meg komor arccal, de szeme sarkában huncut szikra csillant – Nos?

Ezt akartam. Ezért játszottam az elejétől fogva: a kedélyes hangulat sokszor erősebb, mint a leghőbb könyörgés. Most már bátran tehetek úgy, mintha vallomást tennék.

- Van valaki, akinek hálával tartozom.

- Melyik?

Ezúttal valóban őszinte meglepetéssel pislogtam rá.

- Hogyan?

Türelmetlenül legyintett.

- Melyik? Sarrono vagy Mongiano?

- Felőlem akár fel is falhatnák egymást elevenen! – vágtam rá könnyedén – Csak az a baj, hogy ő, akinek hálával tartozom, egyikük szolgálatában áll.

- Belekeveredett a viszályba?

- Nem – a méregfiola égette az oldalamat – Csupán megtudott fontos dolgokat. És félt, és hozzám jött tanácsért.

- Talán nem bízik Cosimo urunk igazságszolgáltatásában? – vonta össze a szemöldökét.

Éreztem a fülemben a vér dobolását. A kötéltáncos lépte… egyetlen rossz szó, és kihívom magam ellen… mindannyiunk ellen a haragját. Beszélgetésünk alatt most először volt komolyan ingerült.

- De igen. Természetesen bízik, csak épp nem tudta, kihez forduljon; a városőrséghez túlságosan komolynak vélte a dolgot.

- Nekem semmi közöm a törvényhez. Ez nem rám tartozik.

- Nemcsak ő félt, hanem én is. Olyasvalakivel akartam beszélni, akit ismerek. Ígérem, azt keressük meg, ő és én, akit te parancsolsz. De először hallgasd meg őt. Kérlek.

- Elárulnád, miről van szó pontosan?

Pergali arca még mindig merev volt, de a hangja már megenyhült. Talán megmenekültem.

- Végtelenül sajnálom, de nem tehetem.

- Nem teheted… vagy nem akarod?

- Nem mondott nekem semmit a részletekről.

Ez még igaz is, ébredtem rá meglepődve. Nekem valóban nem beszélt róla.

- Segítséget keresett nálad, de nem mondott semmit?

- Nem mondott részleteket. Nagyon félt… már az is csoda, hogy egyáltalán a viszály létét megvallotta. Én megértem, hogy nem beszélt túl sokat.

Felhorkant, de esküdni mertem volna rá, hogy ő is élvezte a pengeváltást.

- És mi lenne, ha megosztanád velem azt a keveset?

- Nem volna jó ötlet – hajtottam fejet – Sokat gondolkodtam… és már nem tudom pontosan, mi az ő szava és mi az én véleményem. Nem venném a lelkemre, ha akaratlanul is félrevezetnélek. És – fűztem hozzá vontatottan – akad még valami.

- No végre! Kibököd végül, hogy miért nem akarsz elárulni nekem semmit?

Tágra nyílt szemmel néztem vissza rá.

- Hiszen éppen most mondtad ki te magad. Ő megbízott bennem. És én nem árulom el a barátaimat.

Sikerült úgy kimondanom, hogy nem bicsaklott bele a nyelvem. Még hogy Tomaso a „barátom”! Lefogadom, egyik zsarnoknak nem hazudtak akkorákat a hajbókolások közepette, mint amekkora ez az egyetlen szó volt.

- Silvio, az éles nyelved miatt egyszer még valaki kifordít az irhádból.

Szomorúan mosolyogtam. Hiszen könnyen meglehet: igaza van. Azonban nem tagadhattam meg magam. Nem ismerhettem be pillanatnyi megrendülésemet.

- Talán – vontam vállat tettetett derűvel – De ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.

Elkomolyodott.

- Vigyázz magadra. És nagyon kérlek, erre most ne válaszolj. Túl fáradt vagyok követni a riposztjaidat. Holnap várlak mindkettőtöket: téged és a titokzatos akárkit.

Meghajoltam, ezúttal őszinte hálával. Csak remélni mertem, hogy ezt ő is érzi.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor utánam szólt.

- Silvio…

Visszafordultam.

- Parancsodra?

- Akármibe is keveredtetek… megesküszöl, hogy engem nem fog mélybe rántani?

Csak egy pillanatig tétováztam. Hiszen ha leleplezzük ezt a viszályt, az neki is előnyös lesz, nem?

- Nem fog. Ígérem.

A kihalt folyosón a hideg kőfalnak vetettem a hátam, s fellélegeztem. Csak most ébredtem rá, hogy egész beszélgetésünk alatt mintha vaspánt szorította volna a mellkasomat. Percnyi megnyugvás; lehunyt szemmel álltam és hallgattam saját légzésem ritmusát.

Pergali hisz nekem, segíteni fog… Sikerülni fog.

Már csak egyetlen apróság van hátra.

Tomasót meggyőzni, hogy holnap hajlandó legyen velem jönni.