Hatodik rész

Matteo gazda fűszeres grappájától kellemesen elkábulva, ráérősen baktattam a fogadó felé. Azt nem remélhettem, hogy még ott érem Tomasót; amikor elmentem, nem úgy hallatszott, mintha túl sok mondanivalójuk lenne egymásnak a húgával. Éppen ezért engedtem a kísértésnek, és betértem az első utamba eső tavernába. S ha már ott voltam, igazán nem sérthettem meg a kocsmárost azzal, hogy nem kóstolom végig pincéje büszkeségeit. És ha már úgyis benne jártam a kóstolgatásban, úgy döntöttem, hogy a konyháját is örömmel megismerném.

Hosszúra nyúltak az árnyékok, mire elértem a Florával közös szállásunk mögött húzódó sikátort. Ha Tomasót már nem érném ott, gondoltam, a Mongiano-villában úgyis megtalálom. Igen, oda is indulok most rögvest, csak előbb még elmesélem Florának a jó híreket. Hadd legyen öröme is az utána a ritka rideg fivérével való találkozás után.

Milyen különös… Alakoskodtam Pergalival, akit őszintén kedvelek és akinek hálás vagyok, csak azért, hogy megmentsem két megveszekedett nagyúr egyikének az életét, akik egyébként felőlem akár fel is falhatnák egymást. És Tomaso irháját is, akit pedig – ha rajtam állna – legszívesebben jó alaposan felképelnék, amiért ennyire semmibe veszi a húgát.

Persze mindez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Nem érdekel engem az egymásra fenekedő signorék párosa, még a fafejű Tomaso sem… egyedül csak Floráért tettem. De erre nem szerettem gondolni. Túl sok egyéb gondolatot is felvetett volna.

Olykor szinte gyűlöltem a fiút. Lehet, hogy Flora tévedett, hogy hibát követett el… no és aztán? Attól még szellemes és bátor és nagyon tud szeretni. Ritka az ilyen nő, mit csak nő, az ilyen ember! Nem létezik, hogy egy ilyen ritka kincset valaki ne becsüljön meg.

A sikátor méhében meglódult a sötétség; a haloványan derengő fény fémesen villant. A csendet köpeny reccsenése tépte szét, s rögvest nyomában a rettegés hördülése.

A tolvaj vagy talán orgyilkos áldozata arrébb hemperedett, puszta két kezét emelve védelmére… majd rongycsomóként terült el a vastag sárban. Mozdulatlanul, mint egy halott… nem! Tompán felnyögött… életben volt. Istennek hála.

És ahogy levegőért kapkodva felemelte az arcát, kénytelen voltam ismét hálát adni. Tomaso volt.

Sajnos a mozdulatot az orgyilkos is észrevette, és meglendítette a tőrét. Ezúttal azonban én is gyors voltam, nem hagytam neki időt a végső csapásra. Hajszolt napom minden keserűségével vágtam a tőrre; legalább ez egyszer hasznát láttam a mindig magammal hordott gyíklesőnek; és a meglepett bravó kezéből messzire repült a penge. Csakhogy gyakorlott volt; szinte egyazon mozdulattal rántotta elő ő is a kardját.

Kétségbeesetten, bár egyre reménytelenebbül igyekeztem elhárítani magamról a mind sebesebben záporozó csapásokat; közben oldalazva próbáltam minél távolabb kerülni a földön kuporgó Tomasótól. A fiú félelmesen csendben volt; már abban is kételkedtem: él-e még valóban, van-e még értelme ennek a küzdelemnek… amelyben, ezt minden kardcsapással, minden egyes mozdulattal újrasajduló karommal biztosabban éreztem, nem nyerhetek.

Aznap reggel nagy eső zúdult a városra; síkossá tette az amúgy is folyton mocsokban úszó sikátort. Hiába igyekeztem megtartani egyensúlyomat, ahogy gyors mozdulattal kitértem egy oldalvágás elől, a lendület továbbvitt… legnagyobb rémületemre éreztem, ahogy a lábam kicsúszik alólam.

Az orgyilkos diadalittas üvöltéssel ugrott rám; mindketten a földre hemperedtünk. Ilyen közelről még csak felé sem fordíthattam a kardot… minden fegyverem használhatatlan, futott át a fejemen, míg mellkasomból apránként kiszorult a levegő.

Minden fegyverem használhatatlan… hacsak…

Rúgásom ágyékon találta a bérgyilkost; és az éleset jajdulva gördült le rólam. Még épp idejében.

- Ki bérelt fel?! – szegeztem torkának a fegyvert, az indulattól olyan erővel, hogy a felrepedt bőrből keskeny vérpatak fakadt. Még idejében fogtam vissza a lendület, nehogy túl korán végezzek vele.

Ezúttal az ő arcára fagyott a rettegés.

- Ha megvallom… akkor cserébe ne adjon az őrség kezére! Bármi jobb, mint…

- Megteszem majd én magam helyettük. Ki volt?!

A szavait alig lehetett érteni. De én úgyis sejtettem, kit fog említeni.

- Sorrano.

Akkor már reszkettem, a fáradtságtól éppúgy, mint a félelemtől. Nem mertem kockáztatni… képtelen voltam tovább vallatni, túlságosan rettegtem, hogy ismét fölébem kerekedhet.

Erőm maradékát összeszedve átvágta a torkát.

Kimerülten, lihegve rogytam a földre; arcomon patakokban csorgott a verejték. Túlságosan kimerült voltam még ahhoz is, hogy talpra álljak – abban sem voltam bizonyos, megtartanának-e egyáltalán a lábaim.

Tomaso még mindig ott gubbasztott, ahová az imént rogyott, kezét a vállára szorítva.

- Komoly a sebed? – kúsztam oda hozzá. Nem kedveltem, az igaz, de azt mégsem kívántam volna neki, hogy az orrom előtt vérezzen el. A fejét rázta, s nehézkesen feltápászkodott.

- Megmaradok. Köszönöm – fűzte hozzá kényszeredetten.

Vártam, hátha mond még valamit, de ennek semmi jelét adta. Sőt: nagyon úgy festett, mint aki indulni készül. Kénytelen voltam feltartóztatni.

- Akkor ezt kissé kézzelfoghatóbb módon is kifejezhetnéd.

Az arcára kiülő viszolygás valamelyest rokonszenvesebbé tette a szememben.

- Nem pénzre gondolok, te bolond! De most már elhiszed, hogy komoly veszélyben vagy?

A viszolygás tömény gúnnyá változott, és az a halovány rokonszenv, amilyen gyorsan jött, úgy el is illant.

- Én nem vagyok olyan semmirekellő léhűtő, mint te! Egy nagyúr szolgálatába készültem, tudtam jól, mire számítsak!

Ebben nem voltam olyan biztos, de inkább nem vesztegettem rá felesleges szavakat. Ahogyan a rám tett megjegyzésre sem.

- Tomaso, ez már nem bátorság, ez vakmerőség, sőt közönséges ostobaság! Ez a bérenc meghalt, de hidd el, hamarosan lesz következő… egészen addig, amíg végül az egyik sikerrel nem jár!

- Nem hiszem el, mert nem fog megtörténni – sziszegte – Még ma beszélek Anával, hogy szökjön el a Mongiano-villából vidékre, a családjához, és holnap elintézem a mérget!

- Nem fogod – jegyeztem meg, elővigyázatosan hátralépve. A veszély ugyan felpezsdített, de Tomasónál fegyver nem lévén, bizonyára az öklét használná. Az arcomra pedig szükségem van. Ép állapotban.

- Hogy mi van?

- Tudtommal nincs mivel.

Belesápadt a dühbe.

- Ez a nyomorult – rúgott egyet a holttesten – azért ugrott nekem, mert még mindig késlekedem! Sorrano bérence. És amikor megvádolt, hogy valószínűleg még a mérget sem vettem meg, elő akartam rántani, és diadalmasan az arcába vágni, de sehol sem volt! És erre csaknem keresztüldöfött! Te loptad el?! Van fogalmad róla, hogy mit tettél?!

Veszedelmesen közel jártam hozzá, hogy saját kezűleg fejezzem be, amit Sorrano bérencének nem sikerült.

- Egyszerűen elvesztetted! Én pedig megtaláltam, és igen, eltettem, és nem fogom megmondani, hol van, akármit is teszel velem!

Még éppen időben tértem ki az ütése elől; őt azonban továbbvitte a lendület, és elterült a sárban. Estében ráharaphatott a szájára, mert keskeny vércsík csordogált végig az állán.

- Mit akarsz tőlem? – vetette oda.

A szavaival még mindig ölni lehetett volna, de az ökléhez képest határozott javulás volt.

- Hallottam, ahogy Pergalin gúnyolódsz, hogy úgysem hallgatna meg. Igaz?

- Nézz rám! – csattan fel – Szerinted mennyi esélyem lenne? Legfeljebb arra, hogy engem vessen tömlöcbe!

Kritikus szemmel végigmértem.

- Nem festesz túl jól, de… akár még jól is jöhet. A vállsebed csak a mi igazunkat erősíti.

Tétováztam; a legszívesebben most azonnal Pergalihoz vittem volna, de tudtam: még úgysem lenne hajlandó. És minden ellenszenvem ellenére is ezt legalább megértettem benne.

- Beszélsz a kedveseddel Mongiano-villából, és idehozod Florához. Vele biztonságban lesz. Te pedig holnap reggel eljössz velem Pergalihoz. Én régóta ismerem, és most tőle jövök.

Látszott rajta, hogy bőségesen akadna mondandója, de képtelen volt megszólalni. Mindkettőnk szerencséjére.

- Elmondtam neki, hogy fontos híreid vannak két nagyúr viszályáról. Többet nem, azt majd te fogod megtenni.

- Hogy’ merészelted!

- Ez az egyetlen módja, hogy túléld! Ahogy azt egyébként már Flora is megmondta neked!

- Kihallgattál minket?!

- Az lett volna a művészet, ha nem hallom meg! Szerintem még Cosimo palotájában is hallották.

Akkor már túl voltam a haragon. Csupán kimerült voltam, csalódott… és furcsán üres. Szerettem volna máshol, máskor lenni… mikor is éreztem ezt utoljára?

A sikátorfalnak vetettem a hátam, s mélyet sóhajtottam. Fogalmam sem volt, én hogy festhetek, de hogy ő szánalmasan, az biztos volt. Sápadt volt, s szürkés szemei alá kékes árnyakat rajzolt a rettegés.

- Kérlek, Tomaso – próbálkoztam még egyszer, utoljára – Tedd meg. Tudom, hogy Mongiano megérdemelne ennél százszor rosszabbat is, de hidd el: Sorrano sem jobb nála. Ez egyszer legyen úgy, hogy ne az ártatlanok veszítsenek rajta a hatalmasok viszályain.

- Amit Mongiano tett…

- Ha beadod neki a mérget és felkötnek utána, akkor is övé a végső győzelem. Kezdj új életet Florával és Anával. Itt vagy másutt. Ez is méltó bosszú… és ez legalább nem tesz tönkre egyikőtöket sem. És ha nagyúri szolgálatra vágysz, talán Pergali abban is segíthet.

Utóbbiról fogalmam sem volt, de őszintén reméltem: valóban úgy lehet.

Tomaso sötéten hallgatott; vagyonokat adtam volna érte, ha tudom: mi játszódhat le most benne. Flora lelkes, csupa fény arca, ahogy megörült neki, amikor meglátta…

Mit nem adnék érte, ha egyszer az életben még nekem is így örülne valaki.

- Legyen. Vallok Pergalinak.

Megnyikkantam a megkönnyebbüléstől; de még idejében elfojtottam. Más sem hiányzik, mint hogy ő is észrevegye.

***

- Istennek hála! Most már nem lesz semmi baj? – hallottam a félig csukott ajtó mögül. Legalábbis valami nagyon hasonlót, már amennyire Ana örömteli zokogásától ki tudtam venni a szavakat – Istenem, a vállad… hogy segítsek?

- Nem lesz semmi baj – csitította Tomaso – Az a seb semmiség. Vége van, cara. Most már együtt maradunk.

A fiú tartotta a szavát. Féltem, hogy miután elhozta kedvesét a Mongiano-villából, mit sem fog törődni az ígéretével – de úgy tűnik, mégis tisztességesebb volt, mint ahogy elsőre gondoltam róla. Elkísért a testőrparancsnokhoz, és részletesen megvallott mindent. Legalábbis mindent, aminek nem volt köze Florához. Az ő előadásában ártatlanul, nagy tervekkel érkezett Firenzébe, ahol végre szolgálatot kapott Sorranónál, örömét azonban hamar beárnyékolta a felismerés, hogy új ura aljas cselszövésbe kezdett.

Pergalit valóban megdöbbentette, amit hallott; ezt világosan láttam rajta. Nem tudom, mi másra számíthatott, de bizonyosan nem ilyen súlyos bűnökre. Őszintén megköszönte híreinket, és rögvest elküldte négy emberét, hogy akárhol is, de fogják el Sorranót. Még annyi emberség is volt benne, hogy megígérte Tomasónak: bármi is derülne ki a vallatások során, neki nem kell félnie; felmentik minden vád alól.

Olykor már-már komolyan elhiszem, hogy képes szívekben és elmékben olvasni.

Az ajtó mögül elmosódott, nevetésbe-könnyekbe olvadó szóáradat szűrődött ki, és én csendes mosollyal arrébb lépkedtem. Ez már igazán nem rám tartozott.

Nem minden elfogódottság nélkül nyitottam be Flora szobájába.

Felugrott, hogy elém rohanjon, de félúton megtorpant, s ölelésre emelt karjai egy pillanatra tétován megálltak a levegőben… majd szárnyaszegetten hulltak le.

- Köszönöm, Silvio.

Zavarban volt, talán félt is, bár fogalmam sem volt, ugyan mitől… bár egy szavam sem lehet ellene, hiszen a saját lábaim is meglehetősen bizonytalanul tartottak.

- Tehát tudod?

- Tomaso elmondta – mosolyodott el – Nem túl bőbeszédűen, ahhoz túlságosan is sietett át Anához… lassan már az egész fogadót mi foglaljuk el! … De azért a lényeges részekre szakított időt. És… talán korai még ebben hinnem, de… talán lehet még egyszer úgy, mint amikor még együtt éltünk mindannyian a szüleim fogadójában. Nem is olyan rég’ nem mertem remélni, hogy ilyen véget ér ez az egész rémálom.

- De véget ért, és most már minden jól lesz.

- Ezt neked köszönhetem.

Nincs még egy nőnek a világon ilyen mosolya. Szemének legmélyéről induló sugár, páros napként ragyog fel, míg végül az egész arca fénylik – s csak akkor húzódik mosolyra az ajka is.

Most nehéz a lélegzet, mintha fenn járnánk a legmagasabb hegyormokon... csak két lépés áll köztünk, de most hosszabbnak tűnt, mint a Camino útja. Flora kitágult szembogara csaknem elnyelte az íriszt, ahogy egyetlen merész ugrással átszelte a cseppnyi távolságot, s – mielőtt még tiltakozhattam volna – a vállamra tette a kezét.

- Ezt sosem fogom neked elfelejteni – suttogta, s arcon csókolt.

Azaz csak csókolt volna, mert az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem. Épp csak egy leheletnyit… csak annyira, hogy ajkaink találkozzanak.

Megrebbent ölelésemben, de odaadóan, lassan ébredő tűzzel viszonozta szenvedélyemet. Csak mikor szétváltunk, fürkészett olyan pillantással, amely leginkább a riadalomra emlékeztetett. Túl jól ismertem már. Ha valaha az életben, hát most egyszerűen nem szabad megszólalnia.

Mielőtt még megtehette volna, gyengéden az ajkára tettem az ujjam.

- Ha megbántottalak, bocsáss meg, Flora. De szeretlek. Nem tudom, mikor történt, mert amikor berontottál a Siena melletti fogadóba, és tönkretetted a vacsorámat, akkor a legszívesebben megfojtottalak volna – de amikor utánad vittem a tőrödet, már tudtam, hogy soha nem találkoztam még hozzád foghatóval. És azóta is minden áldott és átkozott perc erről győzött meg, és…

Vallomásomat erőszakos kopogás szakította félbe.

Ilyen nincs; szitkozódtam magamban. Miért pont most?

Annál is inkább, mert Flora félig könnyezve, félig kacagva nézett rám.

- Mi lenne, ha mégsem volnánk itthon?

Ez volt az elmúlt napok legjobb ötlete.

Sajnos, a pokolból szalajtott látogató esélyt sem hagyott.

- Tomaso Albus mondta, hogy itt van, signore Silvio! Signore Pergali küldött.

Ennyit a fiú hálájáról.

- Mit akar? – kiáltottam ki, a tőlem telhető leggorombább hangon. Bizonyára részletesebben is kifejtettem volna, hogy mi szépet és jót kívánok neki meg az urának; de nem hagyott szóhoz jutni.

- Azt üzeni, menjen hozzá minél gyorsabban. És még azt, hogy nem fogad el semmilyen mentséget, bármi sürgős dolga, vallomása, imádkoznivalója vagy akár haldoklása támadt, hagyja félbe, és siessen. Nagyon fontos hírei vannak.