Negyedik rész

Átnyúltam az asztalon, és a kezére fektettem a kezem. Imádott szavaim oly sokszor tévútra vittek, ha vele beszéltem – szívből reméltem, az érintés nyelvét nem érti félre.

- Mi történt akkor, Flora? – kérdeztem tőlem telhetően gyengéden – Miért kellett elhagynod az otthonodat?

Jeges ujjai csak egy pillanatig nyugodtak tenyerem alatt; szinte rögvest elvonta őket.

- Jövő hóban lesz másfél éve… egy zsoldos vetődött a falunkba. A szüleimnek fogadójuk volt… remélem, van még most is; ott szállt meg; hát találkoznunk kellett… folyton haditetteiről beszélt, hogy milyen bátor volt… vett nekem ezt-azt… vadul jóképű volt, és ígért, ígért, ígért, hogy a végén már szédültem belé, és elhittem, hogy nem lehet baj belőle, ha egy éjjel kiszököm hozzá. A fogadó mögötti pataknál várt rám…

Összerándult a gyomrom. Felesleges volt folytatnia, tudtam, bárki tudta volna, mi következik… és nem akartam hallani.

- Erőszakot tett rajtad?

Gondoltam, könnyebb lesz neki, ha csak rá kell bólintania. De ő rám emelte könnyes pillantását.

- Nem volt az erőszak. Fájt, persze, mint még soha semmi az életben… de hallottam suttogni a lányokat a faluban, tudtam, hogy így kell lennie; de nem érdekelt, én csak eleget akartam tenni az ő akaratának.

Nem; akartam üvölteni, ennyire nem! Valamennyire fájnia kell, de nem ennyire, de nem így!

- Ott maradtam, tépetten, véresen… és neki el kellett mennie. Azt mondta, visszatér majd, várjak rá… és én vártam, de amikor arról kezdett beszélni apám, hogy férj után kellene néznie, megrettentem. Emlékeztem rá, hogy azt mondta búcsúzóul: Ferrarába tart… nem hittem, hogy még mindig ott lehet, de reméltem: talán valaki emlékszik rá. Számomra ő volt a tűz, a forgószél, a villám az éjszakában… lehetetlen, hogy mások ne figyelnének fel rá.

Egy éjjel megszöktem otthonról, és hol a magam erejéből, hol utazók, kalmárok mellé kéredzkedve, de eljutottam Ferrarába. És, bármilyen hihetetlen is, de megtaláltam azt a zsoldost.

Éreztem ujjai reszketését, és óvatosan, nehogy megriasszam, a tenyerembe fogtam a kezét. Ezúttal nem vonta el, sőt, olyan erővel szorította meg az enyémet, hogy napok múltán is magamon viseltem a körmei nyomát. De bántam is én. Ennél sokkal többet is átvettem volna a fájdalmából.

- Egy gazdag özvegy új férjeként! Azért ment az átkozott oda, hogy elvegye… akkor, amikor velem volt, már tudta, hogy úgysem fog maradni! Úgysem fog visszajönni értem… Már tudta, és mégis! És találkoztam vele, és a képembe nevetett, és az arcomba vágta, hogy örüljek, hogy egy magamfajta rongy egyáltalán megkaphatott egy olyasvalakit, mint ő… és ha tovább merek akadékoskodni, akkor megkorbácsoltattat szajhálkodásért…

Édes Istenem. Ez százszor rosszabb, mint amit hittem…

- Nem.

- Hogyan?

- Látom, mire gondolsz – magyarázta Flora – Bár sose találtam volna meg, ugye, ez jár a fejedben?

Meghökkenten bólintottam. Sose mondták még, hogy ennyire átlátszó a képem, de ha valóban így van, most, rögvest eredek Velencébe. És le sem veszem magamról az álarcomat, még ha nővel vagyok, sem. Bár… most egyszerre valószerűtlennek tűnik, hogy Florán kívül bárki is érdekelne.

- Jobb ez így – szegte fel a fejét jellegzetes elszánt mozdulatával – Ha nem találkozunk, mindig az járt volna a fejemben: hol lehet, megsebesült, meghalt, valahol, valamelyik ég alatt épp szétmarcangolják holttestét a vadak… azután meg jönne a kétség, hogy biztos elhagyott, és vígan éli világát, azután ismét a bűntudat és a fojtó aggodalom… egy életen át?! Ezt nem kívánhatod nekem!

Megmerevedik, ahogy ráeszmél, mit mondott; és megadóan hajtotta le a fejét.

- Bocsásson meg signore. Nem kívánhatja, úgy akartam mondani.

Hihetetlen, hogy most ez a legfontosabb.

- Már rég’ akartam szólni, hogy bosszant az az örökös „signore” – legyintettem – Felesleges az efféle udvariaskodás. Silvio a nevem.

- Udvariaskodás? – még mindig furcsán éles volt a hangja – Nem épp olyasmi, ami a szajhákat jellemzi!

Összerándultam; bántott, hogy így nevezi magát. Lehet, hogy ebből is élt, de engem nem érdekelt, én csak a bátorságát láttam, az élénk szellemét, a kitartó hűségét, amellyel igyekszik megmenteni a fivérét… És persze éreztem, egyre gyakrabban éreztem, hogy vágyom rá. Mert gyönyörű volt, tűz és vihar, forrás és rohanó patak… ezernyi ellentét és szenvedély.

De erre nem gondoltam. Nem akartam. Nem mertem.

- Ne nevezd így magad.

Megfeszült, s ajka szegletében remegni kezdett egy apró izom.

- Igenis, szajha vagyok. Lehet, hogy amikor az a zsoldos elzavart, akkor még nem voltam, de utána igenis az lettem, mert nem volt elég, amit mutatványossággal összekaparhattam, és…

- Nem számít.

Flora egyetlen mozdulattal leseperte az asztalról a vacsoránk maradékát.

- Kinek nem számít?! – fakadt ki – Mert a földön az embereknek igenis számít, félrelöknek, leköpnek, amikor épp nem hajtja hozzám a gerjedelmük, de van, amikor még közben is; és számít az Istennek is, legalábbis a tízparancsolatában kárhoztatja… Ugyan ki a vesztés az, akinek nem számít?!

- Én vagyok.

A válasz olyan magától értetődő volt számomra, mint az ámen. Flora mégis elfehéredett, és önkéntelenül arra kellett gondolnom: talán ezzel a két szóval nagyobb sebet ütök rajta, mint az az átkozott zsoldos minden tettével és szavával. Ezzel a két szóval… és mindazzal, amit ezek esetleg felébresztettek benne.

- Teljesen mindegy. Az Írás szerint úgyis elkárhozik a magamfajta.

- Nem tudhatod!

Meg akartam rázni, rá akartam kiabálni… bármi áron el akartam vele feledtetni a mások véleményét és megvetését.

- Signore talán pap is lett időközben?!

- Nem – rándult kurta mosolyra az ajkam – Az egyház és bizonyára az őszinte hívek legnagyobb szerencséjére, nem. Nem tudhatom… senki nem tudhatja, mi vár ránk odafenn. De valamikor olvastatták velem a Szentírást. És igen, valóban bűnként szerepel a parancsolatok közt… de lehetséges a megbánás és feloldozás; és olvastam Szent Pál levelét is. Amelyben azt írta a korinthosziaknak, hogy ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom... és szeretet nélkül mit sem érek. És bármit is tettél, cara, bármiből is élsz és bármit is hiszel, egyetlenegyet senki nem vonhat kétségbe. Még te sem. Azt, hogy mindenekfelett szereted a testvéredet. Hiszen az életedet is kockára veted érte.

Furcsán megrándult az arca. Szerettem volna hinni, talán végül mégis sikerült egy kevés vigaszt… talán reményt adnom; de akármit is érzett valójában, azt kiválóan leplezte.

- Akkor is ez marad a véleményed – kérdezte keményen –, ha elmondom, hogy élveztem ezt az életet, és soha nem próbáltam hazamenni?

- Igen, ez marad. Nem, nem hiszem, hogy boldog volnál, előbbi szavaid éppen ezt cáfolják. És ha nem vagy, nem voltál boldog… akkor miért nem próbáltál meg hazamenni?

- Mert így emelt fővel járhatok, és ha bárki egy rossz szót merészel rám szólni, akkor én kikérhetem magamnak, megvédhetem magam, a képébe kacaghatok! Romlottnak néznek, hát egy romlott nő eszközeivel védem meg magam! De ha visszamennék, akkor meg kellene alázkodnom minden egyes falubeli előtt. És én arra nem vagyok képes. Nem bántam meg semmit… Keservesen bánom, hogy így történt, de ha újrakezdeném, sem tennék másként. Nem vagyok hajlandó senki ember bocsánatát kérni.

Mindez érthető volt… fájdalmas és mélyen emberi. Mégis, én hittem, hogy akad még valami más is.

- Csak ezért?

- Nem elég?!

- Még sok is. Több, mint amit a legtöbben elbírnának. De te erősebb vagy, mint a legtöbben.

Összerándult a szemöldöke, úgy véltem, rögvest szitokáradatot fog rám zúdítani.

De nem tette. Csupán lehajtotta a fejét, és szinte már megtörten vallotta:

- Félek – ismerte be – Attól, hogy mi fogadna a szüleim házában… mit mondana apám, anyám és az öcsém. Mert akármit is követtem el, én még mindig nagyon szeretem őket… és rettegek a gondolattól, hogy ők engem többé már nem.

Lehajtottam a fejem. Mégis, mit mondhattam volna? Hiába éreztem minden csepp véremmel, hogy kötöznivaló bolondnak kell lennie, aki egy ilyen lányt vagy testvért eldob magától… úgysem hitte volna el. És gyűlöltem magam, amiért nincs elég erőm visszaadni a hitét önmagában.

Flora ismét összekuporodott. Úgy fájt így látni… ilyen sebezhetőnek, ilyen elveszettnek.

- Mit gondolsz – kérdezte végül ismét, hosszas hallgatás után – Lehet valaki úgy bűnös, hogy semmit sem tett?

- Úgy érted, elmulasztott valamit megtenni?

- Nem… egyszerűen csak miatta történik, ami történik. Ha nem akarja, akkor is.

Annyi kétségbeesés sütött a tekintetéből, hogy az én szíven is elszorult tőle. Nem egészen értettem ugyan a homályos szavakat, de még a Sátán ártatlanságára is készséggel megesküdtem volna, ha ezzel bármennyit is enyhíthetnék a terhein.

- Te nem vagy bűnös. Akármivel is vádolod magad, azt felejtsd el.

Megrázta a fejét, s ajka megrebbent, mintha mondana még valamit… de nem tette mégsem. Csak mélyet sóhajtott, és a vállamra hajtotta a fejét.

***

Kora reggel óta strázsáltam egy palazzo falfülkéjébe húzódva, a szemben pompázó Mongiano-kúriát lesve. Abban reménykedtem, hogy elébb-utóbb csak kijön valaki, talán valamelyik szolgáló, akitől megkérdezhetem: beszélhetnék-e Tomaso Albusszal.

Már teljesen elzsibbadtam a meddő várakozásban, és átkoztam a meggondolatlanságomat, amiért nem hoztam magammal legalább egy szeletet a tegnap vacsorára felszolgált sült maradékából. Igaz ugyan, hogy Flora szívélyesen kínált vele… és most már azt is belátom, hogy nem volt túl jó ötlet olyan fennhéjázó büszkeséggel visszautasítanom.

Ugyanis nagyon úgy festett, hogy hiábavaló lesz a várakozásom. Eddig legalább az utcán kavargott a dolga után siető firenzeiek forgataga, de most mintha még ez a tarka áradat is elapadt volna. Percek óta senki nem jött erre, én pedig mind gyorsabban fogyatkozó türelemmel és korgó gyomorral toporogtam a nyomorúságos, huzatos kis falfülkémben.

Végre!

Csak mosolyog énrám is az ég még néha, lélegeztem fel megkönnyebbülten, amikor megpillantottam a sarkon beforduló alakot. Rögtön tudtam, hogy csak ő lehet. Flora fivére; úgy hasonlított egymáshoz az arcuk, hogy aki az egyiket látta, annak a másikat is fel kellett ismernie. És ahogy a szél összeborzolta a haját, arra is választ is kaptam, miért nevezi magát Albusnak. Az egyik hajtincse hófehér volt.

- Tomaso! – szólítottam meg rejtekemből – Tomaso Albus!

Egy vipera gyorsaságával ugrott hozzám, és mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna, berántott a két palazzo közül nyíló szűk utcába.

- Sorrano küldött utánam kémkedni? – taszított a falnak, összemarkolva mellkasomon a zekét. Esküszöm, ha csak egy kicsit erősebben tette volna, még felemelt volna a földről – Csak két napot kérek, korábban semmi áron nem tehetem meg, és ezt add csak át neki! Akárhány spiont is küld rám! És azt is megmondhatod, hogy a következő kémjét tőrrel a hátában fogom hozzá visszaküldeni!

Végre lazult a szorítása, s én zihálva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat.

- Nem vagyok kém!

- Akkor ki vagy? – méregetett gyanakodva – Én nem ismerlek.

- Florát ismerem. Beszélni akar veled.

Tomaso arca megrándult; egy szemvillanásnyi ideig olyan sokféle indulat cikázott át rajta, hogy csak a zaklatottságát láttam. Utána azonban semmi. Mintha csak egy maszkot viselne az arca helyén.

- Én többé nem akarok tudni róla. Ha vele vagy, akkor magadtól is tudhatod, miért van nagyon jó okom nem ismerni őt többé.

Ha nem feledtem volna otthon a tőrömet, talán belé is vágtam volna. És a legszívesebben térdre kényszerítettem volna minden emberi büszkeséget, az enyémmel együtt; mert nem lehet, hogy ez a kívül fényes, belül semmi káprázat tönkretegyen egy olyan ritka, forró, tiszta tűzzel lobogó kincset, mint Flora őszinte szeretete.

De Isten kegyelméből nem volt fegyverem, annyi foszlánya pedig mégiscsak maradt bennem a józanságnak, hogy a puszta két kezemmel nem estem neki a nálam jóval nagyobb darab, izmos Tomasónak. Így hát csak szavakkal tettem meg. Végül is ez volt az egyetlen, amihez igazán értettem az életben.

- Eddig csak sejtettem, most viszont már biztosan tudom, hogy neki nagyon jó oka lenne megtagadni téged! De nem ezt teszi, hanem mindent kockára vet, hogy megmentsen!

Keserűen nevetett.

- Mindenét? Ugyan mije maradt már, amit nem raboltak el tőle, vagy nem adta önként ő maga?

- Az élete!

Mielőtt végiggondolhattam volna, mit is teszek, már ösztönösen lendült is a kezem, és indulatom minden erejével felképeltem Tomasót. Még mindig remegek, ha a lápi kalandunkra gondolok; jószánatamból sosem tértem volna vissza oda; Flora ellenben gondolkodás nélkül ment volna a haramiák közé, csak, hogy egyetlen kérdést feltegyen nekik a fivére érdekében.

A fivére érdekében, aki hallani sem akar róla!

Számítanom kellett volna az ütésre, az ereje mégis váratlanul ért. Ismét a falnak tántorodtam. Esélyem sem volt visszanyerni az egyensúlyom, Tomaso már ököllel a gyomromba vágott; a fájdalomtól elakadt a lélegzetem. S mielőtt egyáltalán visszaüthettem, vagy legalább védelmemre emelhettem volna a kezem, erős ujjai a torkomra fonódtak.

Már-már kezdett sötét ködbe borulni az ég, amikor valahonnan a tudatom pereméről lábdobogás robajlott fel. Képtelenség, futott át a fejemen, nincs akkora szerencsém, hogy bárki is meghalljon minket, talán csak képzelődöm… egy felcsertől hallottam, megesik a halál küszöbén. Képzelgés csupán.

De nem az volt, mert Tomaso váratlanul elengedett. Olyan hirtelen, hogy a földre zuhantam; éreztem, hogy az éles kövek feltépik a tenyeremet és az arcomat.

Végül is, legalább éreztem. Pillanatnyilag ez több volt, mint amit akár fél perccel korábban is remélhettem. Nagy kortyokban nyeldekeltem a levegőt, még mindig alig mertem hinni, hogy túléltem.

- A városi őrség! – sziszegte a meglepően gyorsan kijózanodott Tomaso – Tűnj el, bárki is vagy! És ha beszélni mernél nekik, azt nagyon megkeserülöd!

Efelől semmi kétségem nem volt. Bár az őröktől mostani tépett állapotomban jobban tartottam, mint tőle.

Egyébként ő maga is megfogadta saját tanácsát, és sebesen futásnak eredt a palazzo mögött meghúzódó utcák útvesztőjében. Én pedig követtem; reménykedve, hogy nálam jobban ismeri a város kínálta menedékeket.

Nem tudom, meddig tartott ez a tébolyult rohanás; felőlem éppúgy lehetett pár perc, mint hosszú órák. Torkom még mindig égett a szorításától, a sebeim lüktettek… és előre láttam Flora csalódott tekintetét, amikor majd kénytelen leszek elmondani neki: az, akiért az életét is kockára vetné – még csak hallani sem akar róla.

Végül Tomaso kifulladva állt meg. Ahogy lehunyt szemmel egy ház falának vetette a hátát, arra a pár pillanatra tisztán lerítt róla a kimerültség… és ez furcsán jólesett. Legalább ő is megrettent… bárhogy ítélkezik, ő is csakolyan esendő, ahogy mindannyiunk.

Nem vártam meg, hogy ő vegyen észre előbb.

- Kérlek… könyörgöm, gyere el velem Florához. Csak hallgasd meg.

Hangomra úgy rándult meg az arca, mintha valami különösen bűzöset dugtak volna az orra alá.

- Hát te még mindig itt vagy? – nyitotta ki a szemét.

- Mit tehettem volna – vontam vállat tettetett közönnyel; legalább ez már nagyon jól ment nekem… talán nem is különbözünk olyan nagyon, Tomaso és én, ébredtem rá egyszerre. Nem volt valami kellemes felismerés.

- Mit tehettem volna; én is menteni akartam az irhámat. Gondoltam, te tudod, merre akad a legjobb menedék, így hát követtelek.

- Nem akarom így látni.

Most kevéssé hangzott gyűlölködőnek a hangja… inkább csak keserű volt. És talán szomorú.

- Ha nem Flora lenne, hanem bárki… egy ismeretlen, akinek hírei lennének Sorranóval és Mongianóval kapcsolatban, azt meghallgatnád?

Bosszúsan felhorkant.

- Azt meghiszem, hogy vannak róluk hírei, főleg az utóbbiról!

- Nagyon sokat küzdött azért, hogy megtaláljon téged és elmondhassa, amit akar. Egyszer csaknem rajtavesztettünk mindketten, ő meg én…

- Egyáltalán, hogy’ kerültetek össze?

- Először megsajnáltam. Utána pedig megtanultam tisztelni a bátorságáért.

Végül pedig beleszerettem; ismertem be most először. Legalább önmagam előtt. De több eszem volt, mintsem hogy ezt a fivérével is közöljem.

- Akárhogy is haragszol rá – próbálkoztam –, ennyit megtehetsz érte. Csak hallgasd meg. Úgy hiszem, valóban a segítségedre lehet.

- Mit akar tőlem?

- Ő majd elmondja.

Tomaso arca ingerülten megrándult, de legalább már nem tiltakozott. S amikor szállásunk felé indultam, szó nélkül követett.

A fogadónk ajtaja előtt azonban köpenyemnél fogva visszatartott.

- Hogy van?

Zaklatott. Sziporkázó. Megsebzett. Bátor. Varázslatos; kerengtek fejemben a szavak. Végül csak annyit mondtam:

- Magányos. Kegyetlenül hiányzol neki… te és a családja is.

Arra számítottam, félresöpri a megjegyzésemet, vagy gúnyolódik... tudja az ég, talán megint rám támad.

De nem tette.

- Nekem is – ismerte be – Nekem is. Amikor megtudtam, mivé lett, csaknem… beletébolyodtam.

Végigsimított az arcán, mintha bizony csapongó indulatait is éppígy kisimogathatná, s mélyet sóhajtott. Akkor már ismét csak nem látszott rajta különösebb érzelem.

- Menjünk. Merre van?