Harmadik rész

- És most? Hogyan tovább?

- Firenzébe megyünk – közölte Flora. Mintha bizony nem volna nyilvánvaló, a Firenzébe vezető út közepén baktatva – Van egy városunk és van egy nevünk.

- Milyen ragyogó kezdet – gúnyolódtam –, és mihez tervezel kezdeni ezzel a rengeteg hírrel? Egyáltalán: hogy’ tudod megjegyezni ezt mind?

Hűvös pillantása a napot is megfagyasztotta volna.

- Felesleges fárasztania magát. Úgysem fog sikerülni.

- Legalább ebben egyetértünk – vágtam rá – „Firenze” és „Sorrano”; ezzel fikarcnyira sem megyünk.

Végigmért; felholdazott szemöldökkel, amitől kifejezetten lenézővé vált a tekintete.

- Nem úgy értettem. Signorének nem fog sikerülni engem lebeszélni. Úgyhogy fel is adhatja.

- Nem szokásom.

Miért, hogy a szóváltásaink csaknem olyan erősen felpezsdítik a véremet, mint amikor tintában ölt testet a szenvedélyem? Semmi mást nem foghattam ehhez a különös, égető izgalomhoz.

Flora elszántan előreszegezte az állát.

- Nekem sem. Tehát megyek. Firenzébe.

Ezt az érzést ellenben egészen biztosan felismertem. Színtiszta harag volt.

- Úgy érted: megyünk.

Összerezzent; őszinte megdöbbenéssel meredt rám.

- Signore is jönni akar?

- Az „akarni” szemérmetlen túlzás, de ez a lényegen mit sem változtat. Megyek.

Flora ajkai enyhén szétnyíltak, egy szívdobbanásnyi ideig attól tartottam, megkérdi: miért? Mint amikor megígértem, hogy elviszem a lápra. Most mégsem tette. És az az értelmetlen gyanúm támadt, hogy talán visszarettent a felelettől. Felesleges volt pedig; ha megtette volna, sem adhattam volna neki választ.

- És mik a terveid, miután Firenzébe értünk? – érdeklődtem.

Kár volt. Flora tervei hallatán lassacskán visszatérő nyugalmam sebesebben olvad el, mint a márciusi hó.

- Nyilván közismert ember lehet arrafelé ez a Sorrano. Betérek érdeklődni az első tavernába.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy szerintem hová is kellene mennie pontosan.

- Mégis hogy’ képzeled?! Ennyi erővel akár harsonával is szétkürtölhetnéd, hogy miben járunk! Bármilyen meglepő lehet is számodra, az emberek nem szeretik, ha szaglásznak utánuk!

Tettetett ártatlansággal, tágra nyílt szemmel nézett rám.

- Signorének akad talán jobb ötlete?

Ismét visszanyeltem egy különösen cifra káromkodást. Miért van, hogy ez a nő mindennél és mindenkinél gyorsabban képes kihozni a béketűrésemből? Nem mintha a türelmem kivételesen tartós volna… de ez a sebesség azért mégiscsak figyelemreméltó.

- Majd lesz. De még ha nem is lenne, egyet jól jegyezz meg: én fogok érdeklődni. A tavernákban is, és bárhol másutt.

- És addig én mit tegyek? Amíg a signore érdeklődik?

Nem tudtam nem ugratni. Ennyi elégtétel nekem is jár.

- Egy éktelenül nagy és nehéz feladatod lesz.

Felragyogó arca láttán egy pillanatra csaknem elszégyelletem magam. De csak egy pillanatra. És csak majdnem.

- Az, hogy kivételesen tartsd csukva a szádat.

- Hogy lelne ki a harmadnapos hideg, hogy verné ki a ragya azt a sima lányos képedet, hogy foszlana le rólad a bőr, hogy lobbanna lángra az a vörhenyes hajad, hogy enyveznék össze a lidércek a szádat, de mindörökre! Most meg mi olyan mulatságos?! - csattant fel. Mert elnevettem magam… és ha már belekezdtem, képtelen voltam abbahagyni, s hátravetett fejjel, tiszta szívből kacagtam az átkozódásán.

- Az – feleltem, miután végre nagy sokára lélegzethez jutottam –, az, hogy úgysem gondolod komolyan. Mellesleg üdítően színes a képzeleted.

És még az, gondoltam, hogy végre hajlandó vagy pertu kezelni. Már kezdett bosszantani a kitartó „signore”-zése. Durcás grimaszt vágott, de akkorra már kifulladt az indulata. Azért még, csak, hogy az övé legyen az utolsó szó, odaszúrta:

- Eredjen a signore a pokolba!

Ennyit a reményteli változásról.

Hihetetlen, hogy éppen ettől az erejevesztett, elcsépelt káromkodástól borzongtam össze. Ha már a korábbiak nem hatottak rám… De ahogy közeledtünk Firenzéhez, arra kellett gondolnom: ki tudja, miféle végzet felé tartunk.

Talán pontosan arrafelé sietünk mindketten, ahová Flora meggondolatlanul kívánta.

És milyen ironikus, hogy minden aggodalmam ellenére is azon kezdtem merengeni: vajon akkor is egyre csak signorénak szólítana, ha végre rászánnám magam és megcsókolnám?

***

A szürkén gomolygó ég már kora reggel óta ígérte az esőt, és a várakozás fojtón telepedett a firenzei utcákra. Ragyogó, gondoltam; még a mennybolt sem tudja, hogy mihez kezdjen magával… Legalább nem vagyok egyedül a tanácstalanságommal. Annál is inkább bosszantott, mert nem szoktam hozzá. Egész életemben mindig azt tettem, amire kedvem támadt, és most arra ébredtem, hogy nem tudom, mit akarok. És még csak azt sem, mi volna a helyes.

Végre megnyíltak a fellegek, és bőséges árban ontották az esőt a kövekre. Méghozzá a kifejezetten hideg fajtából, amely percek alatt beleette magát a csontjaimba. Egyszerre nem értettem, mit keresek itt; céltalanul, egy ködös név után kutatva a szűk utcákon.

Alapvetően nincs ellenemre egy kis zivatar; ha viharral érkezik, akkor pedig olykor még le is tud nyűgözni. Feltéve, hogy egy vékonyra kopott bársonyzekénél melegebb öltözéket viselek. A prémes köpenyemet azonban már napokkal korábban ellopták, és a zekémről mostanra már patakokban csurgott a víz. Meg a hajamról is – kétségkívül vörhenyes volt, épp, ahogy Flora kigúnyolta, de az eső most csaknem barnás árnyalatúra csapzotta. A vállamra lógó nedves fürtök sem sokat segítettek a hangulatomon.

Mellesleg Flora is rosszkedvűen baktatott mellettem; időnként rám-rámsandítva, ruhája alját csatakosra áztatta az utca mocska. Végre mégiscsak rászánta magát, hogy megszólaljon.

- Haragszik, signore?

Megpróbáltam mosolyogni.

- Egy kis eső miatt? Ugyan már.

- Nem arra gondoltam.

Már épp készültem valami csípős választ adni, de akkor egy hirtelen szélroham vágott át az utcán, tetőtől talpig beborítva szegényt vízzel.

- Fázol?

Úgy tűnik, csak emlékeztetni kellett gyengeségére, mert rögvest feledett minden megbánást.

- Miből gondolja?

- Az Istenért, hiszen reszketsz!

- Legfeljebb a haragtól!

Ha itt valaki is haragos lehet, akkor az én vagyok; gondoltam. Csakis én. De persze mondani most sem mondtam, csupán lehámoztam magamról a zekémet, és a vállára terítettem. Kívülről merő víz volt ugyan, de reméltem, belülről talán még úgy-ahogy száraz.

- Én viszont kimelegedtem – közöltem vele – Úgyhogy hálás lennék, ha vinnéd ezt helyettem.

Kivételesen nem jutott szóhoz.

Ami nagy szerencse volt, mert abban a pillanatban a sarkon túlról beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet.

- Már hetek óta semmi! Ha ez így megy tovább, azt mindannyian megkeserülitek!

Más sem hiányzik nekünk, mint hogy újabb latrok cselszövésébe cseppenjünk. Megtorpantam, intőn megszorítva Flora kezét. Ezúttal nem tiltakozott; megdermedt ő is, olyan várakozóan fülelt, mint egy vadászkutya. Én is… de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, hogy még sosem állt ennyire közel hozzám. Még a szíve dobogását is éreztem.

A sikátor túlfelén azok ketten folytatták a vitát.

- Mea culpa, bocsásson meg, signore Sorrano…

Flora halkan felnyüszített, mire megszorítottam a vállát a lucskosra ázott zekén keresztül. Legalább annyira bátorításképpen, mint figyelmeztetésként. A nyirkosság ellenére váratlanul forrósághullám öntött el, és szerettem volna erősebben… jobban érezni. Megremegett az érintésemtől (vagy talán csak a hideg tette), és át akartam ölelni, szorosan, átadni neki minden cseppnyi melegséget, ami csak maradt bennem.

- Kerítsd elő Tomasót! Ha az kell, rángasd elő a föld alól is, de beszélnem kell vele. Egyúttal megmondhatod neki, hogy már nem bízom benne, és nagyon jó eredményekkel kell előállnia, hogy ez megváltozzon. És még azt is, hogy ha ő nem talál megfelelő mérget és módot arra, hogy beadja egy héten belül, akkor én fogok, és rajta kezdem.

- Signore…

- És ha nem találod meg időben, akkor még előtte rajtad is kipróbálom.

Haragos volt, nem vitás… de én még életemben nem hallottam ilyen szívtelen hangot. Ez a hideg gyűlölet százszor ijesztőbb volt, mint ha torkaszakadtából üvöltött volna. Végtére a düh is csak egy érzelem, és ami érzelem, az emberi…

Ez nem az volt.

- Signore – esengett ismét a (bizonyára) szolga hangja –, adjon még egy kis időt… nehézségek… Én bízom Tomasóban! Megveszekedetten gyűlöli azt az embert, amiért Firenzébe érkeztekor az nem fogadta szolgálatába! Azt is beszélik, hogy…

- Nem érdekelnek a régi történetek. És azt miért nem hallottad sehol beszélni, amit én igen? Azt, hogy a te drágalátos Tomasód vágyra lobbant Mongiano egyik cselédlánya iránt, és ez a bolond összekeveri a kéjt a szerelemmel. A lány a konyhán dolgozik, nyilván félti, hogy mérgezés esetén bajba kerülhet az is… Erről miért nem tudsz?

Flora akkor már csaknem teljes súlyával rám nehezedett; olyan erősen remegett, hogy lábai már nem tarthatták meg. Ismét átcsapott rajtam az a fájó-melengető forróság, és szerettem volna a karomba venni, és messzire vinni, ahol nincsenek csalfa zsoldosok, nincsenek méregkeverők… és nincsenek bajkeverő fivérek sem. Aki nagyon jó eséllyel hálátlan megvetéssel fog fizetni a lány önfeláldozásáért.

- Hallottam pletykákat – nyöszörgött a szerencsétlen szolga – Hallottam, signore. De annyifélét beszélnek…

- És neked az a dolgod, hogy mindegyikről tudj. Egyetlen esélyed maradt. Kerítsd elő Tomasót. Oldd meg, hogy fejezze be, amit elkezdett. Ha az kell, tüntesd el azt az ostoba konyhalányt. És ez az utolsó figyelmeztetésem.

Még most is változatlanul hideg volt a hangja, de a mondat végére tompa puffanás és reccsenés tett pontot. Gyenge jajgatással aláfestve.

Gondolom, ököllel az arcába vághatott a nyomorultnak.

Ugyanabban a pillanatban megszorítottam Flora karját.

- Fuss!

El nem tudom képzelni, hogy’ volt képes végigrohanni velem a sikátoron, de akárki is adott erőt neki hozzá, áldott legyen a neve. Még épp időben fordultunk be a túlsó sarkon… amikor hátrafordultam, nem láttam senkit az esőfüggönyön át. Még ha errefelé is indult Sarrono, nem fedezhetett fel minket.

Flora megtántorodott; épphogy elkaphattam, mielőtt végigvágódott volna a nedves köveken. Gyengéden tartottam, míg magához tért kissé… de nem húzódott el akkor sem. Erejevesztetten a vállamra hanyatlott a feje, és felcsuklott belőle a zokogás.

***

A dallamok lágyan illantak szerte a fogadó emeleti szobájában, és én boldogan adtam át magam ringatásuknak. Napok óta most először volt alkalmam lantot fogni; egy korábban szerzett madrigálomhoz próbálgattam a dallamot. Csak most éreztem, mennyire hiányzott már a költészet és a zene.

Hiszen ez sem tart sokáig… Holnap felkeresem a Mongiano-házat és benne Tomasót. Mielőtt még Flora tenné meg; talán hallgat rám, és végre rám hagyja a cselekvést.

De most nem akartam erre gondolni. Csak a madrigál sorai, a lant lágy akkorjdaira; s hagytam, hogy magukkal sodorjanak egy jobb, tisztább világba.

Az ajtó halkan megnyikordult, és én úgy rezzentem össze, mint a tettem ért csínytevő gyerek. Flora állt a küszöbön, könnyedén az ajtófélfának dőlve. Nagyon szerettem volna tudni, milyen régóta hallgathat. A verssorokat ugyanis kissé átírtam… még csak nem is teljesen szándékosan, egyszerűen csak őt láttam magam előtt, amikor dalba kezdtem.

Ő volt a szélvihar, a tűzoszlop, de ő volt a legédesebb dallam is. A rózsa tövise és illata, keserű és édes, mint azok a ritka, Keletről hozott fűszerek.

De nem akartam, hogy ebből bármit is megsejtsen. Főleg nem most… nem azután, hogy kéretlenül is tanúja voltam az esőverte sikátorban az összeomlásának.

- Ne hagyd abba – kérte halkan – Jó hallgatni.

Ellenállhat-e egy magamfajta trubadúr egy ilyen kérésnek? Ismét megpendítettem a húrokat, és belekezdtem a madrigál utolsó strófájába.

Flora mellém kuporodott, s térdeit átfonva, lehunyt szemmel figyelt. Váratlan keserűség mart a torkomba, ahogy eszembe jutott: kire gondolhat? Talán még mindig annak a zsoldosnak a karjába vágyik, aki olyan rútul elárulta?

Nem számít, vigasztaltam magam. Nincs múlt, nincs jövő sem, ahol lehet, korai vég vár; egyébként is, Epikureosz szerint a haláltól nem kell félni, mert ahol mi vagyunk, ott nincs halál, és ahol a halál van, ott már mi nem vagyunk… de most nincs ő sem, az idő sem létezik; nincsen most semmi, csak szavak és a lant zenéje, csak az… és hagytam, hadd mossa el minden félelmemet és keserűségemet.

Már az utolsó akkordok is szertefoszlottak, táncra kelhettek a folyosóról beszűrődő fáklyafényben kerengő porszemekkel; de Flora továbbra is ott ült mellettem.

- Varázslatos volt – szólalt meg végül nagy sokára – Nem hittem volna, signore, hogy ilyenre is képes.

Ez egyszerre fájt és mégis jólesett.

- Ez vagyok én. A többi nem számít.

- „Mert te vagy nekem a legtisztább ének, te vagy a lelke minden jónak, szépnek, a Tűz vagy te és a Kegyelem, te vagy az én jobbik felem” – ismételte elmerengve – Milyen különleges nő lehet, aki ezeket a szavakat kiérdemelte. Ki lehet ugyan…

„Nézz tükörbe” – akartam mondani, de végül nem tettem mégsem. Sehová sem vezetne, és – hiába fájt a szívem megtörni a ritka meghitt pillanatot – valamit tudnom kellett. Régóta már, és reméltem, talán most hajlandó lesz felelni.

- Kérdezhetek valamit, Flora?

A lány addig megbűvölve nézte a beszűrődő fény táncát, de erre felütötte a fejét.

- A signore signore. Azt tesz, amit akar.

A szavaiból áradó sztoicizmus ellenére sejtettem, hogy nem hagyja ennyiben. Kezdtem már kiismerni a hangulatait; tudtam, mikor igazán reményvesztett… most sebezhető volt, ez igaz; de semmi esetre sem beletörődő.

- És ha megteszem, akkor felelni is fogsz?

Kurta mosolyra rándult az ajka.

- Na látja, legalább ez közös bennünk. Én is azt teszem, amit akarok.

Mintha bizony eddig még nem vettem volna észre… Semmi kedvem nem volt megalázkodni; de őszintén tudni akartam.

- Kérlek.

- Nicsak… signore ismeri ezt a szót?

És még rengeteg másikat is, amiről neked fogalmad sem lehet; több nyelven is, vághattam volna a fejéhez, de nem akartam. Éles eszűnek tűnt, és nem tehetett róla, hogy nem taníttatták.

- Igen, ismerem – feleltem ehelyett – És megígérem, hogy a jövőben használni is fogom.

- Mit akar tudni?

- Mi történt a családoddal? Nem a bátyáddal… a többiekkel.

- Mi történt volna?!

Flora hangja éles volt; túlságosan is az. Mintha a harag álarc lett volna csupán… és annak is gyenge.

- Kérlek – ismételtem – Nem akarok fájdalmat okozni. Őszintén szeretném tudni. Tudom, hogy fáj emlékezni, és bocsáss meg, ígérem, soha többé nem beszélek róla… de mondd el. Most az egyszer.

A meglobbanó láng ezernyi árny játékát festette az arcára.

- Fáj – ismerte be üres, kongó hangon, amikor már azt hittem, talán sosem fog megszólalni többet – Nagyon fáj, igen. De nem azért, amiért signore hiszi.