Második rész

- Voltaképpen a szerencsejáték vitt bajba. Meg a saját bolondságom. Nem tagadom, most is szívesen teszem próbára olykor Fortuna kegyét, de akkoriban még sokkal hévvel űztem a kockázást – és minden egyebet, amelyben együtt jár veszedelem és szenvedély. Alig múltam tizennyolc, és meggondolatlanságban páromat ritkítottam. Előző éjjel trubadúrként mulattattam a vendégeket az egyik híres signore fiának menyegzőjén, bizonyára meglehetősen kiválóan, legalábbis a fizetségül kapott erszény tartalmából ítélve. Jó darabig elélhettem volna belőle, de nekem persze nem ez kellett. És sokkal inkább csábított az újabb kaland, hogysem békén megülhettem volna.

Elhallgattam. Kár volt egyáltalán belekezdenem; nem olyan időszak volt az, amire különösebben büszke lennék. Alig egy évvel azelőtt halt meg az édesapám, az utolsó, aki megmaradt a családomból; és akit rajongva szerettem. Kétségbeesett magányomban menekültem én mindenhez, bármihez, ami feledtette a fájdalmat – és igen, így választottam végül hivatásomul a trubadúrmesterséget is. Ezt sosem bántam meg. De ezenkívül akadt sok egyéb is, amelyet a legszívesebben elfelejtenék.

Bár talán mégsem. Azok is hozzám tartoznak… és nem vagyok az a fajta ember, aki szégyellné önmagát.

Flora rövid fészkelődés után kényelmesebb helyzetbe ügyeskedte magát, s kissé félrehajtott fejjel, kíváncsian fürkészett; várva a folytatást. Olyan érdeklődéssel, hogy komolyan eljátszottam a gondolattal: becsukom a számat, és úgy is tartom, szorosan összezárva. Akárhogy is esengene Flora a folytatásért. Már persze ha egyáltalán képes könyörögni, és nem egyenesen megparancsolná, hogy fejezzem be a történetemet.

- Mi az? – határozottan csúfolódó él csendült a hangjában – Talán szégyelli a signore a folytatást? Engedje meg, hogy figyelmeztessem: rendkívül élénk a képzeletem. Higgye el, annyira nem lehet rossz a valóság, mint amit én magam találok ki a helyébe, ha nem hajlandó elmesélni az igazat.

Felkacagtam.

Pedig igazán nem voltam jó kedvemben; épp elég kétség aggasztott, és a felidézett emlékek sem különösebben derítettek fel. Mégsem állhattam meg nevetés nélkül. Flora valóban rászolgált a nevére: épp olyan csípősen üde volt a beszéde, mint a legfrissebb kikeleti fuvallat.

- Lefogadom, hogy ilyet azért se tudsz kieszelni!

Flora évődő mosollyal vont vállat.

- Állok elébe, signore.

Ezt nem hiszem el. Most komolyan fogadásba keveredtem vele, ráadásul úgy, hogy teljes egészében a puszta becsületén múlik az eredmény?

Nem mintha olyan sok egyéb választásom lenne. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogy amilyen üdítő, olyan maró is tud lenni, ha akar. Nekem pedig igazán nem kerekedett kedvem még több áprilisi viharhoz.

- Ha megengeded, én is figyelmeztetnélek – viszonoztam szívélyes mosolyát – Meglehet, szánalmasan hiszékenynek és ártatlannak tűnök a következők alapján; de jó tudnod: már meglehetősen régen kigyógyítottak ebből a kórságból.

Ismét az a rejtélyes, mindentudó mosoly.

- Hallgatom, signore.

- Tehát kalandra vágytam. Így hát magabiztosan kiraktam magam elé az asztalra a degeszre tömött erszényt, és elkurjantottam magam, hogy vajon ki szeretne csatlakozni hozzám a kockák pörgetésében. Nem kellett soká várnom. Amilyen hetyke bolond voltam, eszembe sem jutott, hogy itt valami nincs rendjén. Egyszerűen csak elégedett voltam, hogy milyen gáláns egy ember újonnan került játékostársam: nem elég, hogy sorozatosan veszít, még bőségesen rendeli is az újabb s újabb kupa borokat. A legjobb évjáratból, ami csak akadt a fogadóban!

A kockajáték folytatása már… hadd mondjam úgy, hogy ködbe veszett.

Amikor magamhoz tértem a mámoromból, sonkamódra megkötözve lógtam keresztben egy makrancos gebe nyergében, előző esti ivócimborám elébe hajítva. Az oldalam hol az ő térdének, hol a nyereg szélének verődött, kifejezetten „kellemes” utazás volt, mondhatom… Főleg, ha figyelembe veszed, hogy éktelenül másnapos voltam. A rablótanyára érve ledobott a földre, és társaival együtt elszedték mindenemet. Ráadásul vaskos váltságdíjat is követeltek. Nem hitték el, hogy nincs az a bolondja a földnek, aki akár csak egy krajcárt is hajlandó volna fizetni értem.

Keserű epe tolult a torkomba; nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavar az emlékezés. Soha életemben nem voltam még annyira kiszolgáltatott, soha nem rettegtem még úgy a nyomorúságos életemért… Egyszerre elment a kedvem a beszélgetéstől.

A lány arcán átfutó árnyat sokféleképpen lehetett értelmezni; akkori hangulatomban szerettem volna hinni, hogy megsajnált. Pedig világéletemben elutasítottam a szánalmat.

- Azután mi történt?

- Szerencsém volt – folytattam megadó sóhajjal a történetemet. Hiszen olyan mindegy már… legalább neki legyen egy jó napja – Akkor még mások voltak… most már rengeteg fertelmes történet kering róluk; ha a felét elkövették valóban, már az is égre kiált. Akkoriban még csak… csak akkor kezdhették a zsiványéletet. Akkor sem volt vesztenivalójuk, akkor is már elkövettek gaztetteket… de még emlékeztek arra, hogy másként is lehetett volna. Végezni akartak velem, miután kezdtek rájönni, hogy értem ugyan nem látnak pénzt; de csak nem szánták rá magukat.

Egyikük testvére azokban a napokban az adósok börtönében ült; elég nyomorú körülmények közt, hiszen nem előkelő vére volt. Ők meg azt tervezték, hogy megszerzik a pénzt, amire szüksége lenne; de kegyetlenül aggódtak, hogy talán végez magával a szerencsétlen a reménytelenségében. Üzenni akartak a börtönbe, de közülük senki nem mehetett a környékére sem, felismerték volna őket. Annyit korábban meghallottam, hogy ez a testvér korábban papnak készült, tehát, gondoltam, tud olvasni. Felajánlottam, hogy megírom én azt a pár sort, és még el is viszem… kenyérbe rejtve. Néhány kegyeskedőnek szokása kisebb adományokat juttatni a raboknak, miért ne tehetném én is, mondtam; nem szúrna szemet senkinek.

Először nem akarták; azt hitték, ártani akarok… de Matthias, az, akinek a testvére volt, ráállt. Valóban nagyon retteghetett a fogoly életéért. A többiek nemigen akartak beleegyezni, de este alaposan beittak mindannyian. Matthias ellenben úgy-ahogy józan maradt, és amikor kértem: engedjen utamra, megtette.

Florára sandítottam, vajon mit gondolhat, de hiába: az arca mint a szaiszi fátyol.

- És? Mit tettél?

Vállat vontam. Mégis, mit tehettem volna szerinte?

- Megkerestem azt az átkozott börtönt, és elvittem neki az üzenettel bélelt kenyeret. Ráfogtam, hogy én is bűnösnek érzem magam abban, hogy idejutott, megtoldottam a meaculpázást vaskos megvesztegetésről szóló ígéretekkel… és ennyi volt. Beengedtek. Pár nap múlva már nem voltam a városban, de eljutott hozzám a hír, hogy egy ismeretlen jótevő kiváltotta a rabságból. Csak az érdekelne, honnan szereztek a pénz mellé újra olyasvalakit is, aki megjelenhetett a városban… De ez már nem tartozott rám.

Ajkamhoz emeltem a flaskát, de már nem kotyogott benne semmi. Kedvetlenül hajítottam félre. Ugyan miért nem kanyarítottam valami fényes mesét? Hiszen értek hozzá, ebből élek. És ez az, ami a világon a legboldogabbá tesz.

Flora végigsimította a karomat; gyengéden, rebbenőn, mintha csak lepkeszárny érintene. Egyébként is, mielőtt még egyáltalán felfogtam volna a kedveskedést, rögvest el is kapta az ujjait.

- Talán mégsem fogom megbánni, hogy megbíztam a signorében.

Nos én nem éppen bizalomnak nevezném a rejtélyeskedését, de hiába tagadnám: jólesett a megjegyzése.

És ennek a pillanatnyi elgyengülésemnek köszönhettem, hogy – minden korábbi elhatározásom ellenére – mégsem kezdtem ismét faggatni: ugyan mit szeretne annyira megtudni a lápi latroktól.

***

- Jól vagy?

- Mért ne lennék?! – csattant fel Flora, bár elcsukló hangja meglehetősen sokat elvett a kérdés éléből – Szóltam én egy panaszszót is?

- Semmit – ismertem el somolyogva – Épp ez tűnt fel. Bár üdítő változatosság, ha elnézed az őszinteségemet.

- Hogy rántanák le a hínárok a mélységes pokolba és törülnék le az az önelégült mosolyt a képéről, de a bőrével együtt!

- Örülök, hogy mégiscsak jól vagy – nevettem el magam, mert végre ráébredtem, mi bántja: egyszerűen csak irgalmatlanul félt a lápvidéken.

Nekem nem volt okom tartani a láptól. Igaz, hogy rég’ jártam erre, de ismertem minden szegletét. Tudtam, hová kell lépni, és emlékeztem, hiába hívogat a biztosnak tetsző méregzöld növénysziget – nem tartja meg egy ember súlyát. Amennyire félt Flora, olyannyira élveztem én ezt a barangolást. Jobban felkorbácsolta a vérem, mint a szerencsejáték – hiszen itt minden lépésnél az életemet tettem meg tétnek. Csak éppen most hatalmamban állt irányítani Fortuna kezét.

Kócsag húzott el felettünk, s én megtorpanva feledkeztem bele a büszke madár röptébe. A „signore” címet én költöttem magamnak, de gyerekként néhányszor láttam igazi signoréket is vadászni a lápon. Kócsagra is. Már akkor rácsodálkoztam, mennyire szeretik az emberek elpusztítani azt, ami túl nemes ahhoz, hogy elérjék.

- Signore nem fél?

Flora épp időben riasztott fel merengésemből. Ha túlságosan elrévedek, még beleszédültem volna a körülöttünk tátongó csalfa mélységbe.

- Nem. Sienában születtem, és gyermekkorom nagy részében itt éltem. Persze szigorúan tiltottak a láptól. És ezzel sikeresen elérték, hogy akkoriban semmi más ne érdekeljen annyira, mint ez a kies, elhagyatott, rejtelmes vidék.

Flora ajka megrándult, de mégsem nevette el magát – úgy tűnik, jobban félt, mint ahogy elsőre gondoltam. Megsajnáltam, és már épp készültem megnyugtatni, hogy értem a dolgom, és mellettem nincs oka félni, amikor nem messze tőlünk motoszkálás támadt egy bokor buján zöldellő ágai közt. S rövidke neszezés után zord felszólítás harsant.

- Megállni!

Akkor már ugrott is elő a rejtekéből, előre szegezett tőrrel. Megismertem, még ha meg is változott az elmúlt évek alatt. Matthias volt.

- Nicsak! – kurjantott fel láttunkra, bár hangjából képtelen voltam megítélni: valóban csak meglepődött a váratlan viszontlátáson, vagy gúnyolódik a jóhiszeműségünkön – Ismét meguntad a szabadságodat?

Legalább felismert, és a kezében tartott fegyvert nem szegezte rögvest a torkomnak. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez jó kezdet; és már éppen belefogtam volna a mondandómba, amikor Flora megelőzött.

- Hallottatok egy bizonyos Tomasóról? Tomaso Albusról; legalábbis, amennyire tudom, így nevezi magát.

Végig sem mondhatta, Mathias egyetlen ugrással mellette termett. Bivalyerős karjának szorításával foglyul ejtette, és a tőrt a torkának feszítette.

- Kenyérkeresetet cseréltél? – mért végig égető megvetéssel – Toll helyett most már a köpönyeget forgatod, és kém lettél? – sziszegte gyűlölködve – De még ez sem megy egyedül, ahogy látom!

Ha valaha kijutunk ebből a kutyaszorítóból, morogtam magamban, az első dolgom lesz, hogy minden elvem ellenére felképelem Florát. Azt már az elejétől fogva tudtam, hogy ritka bolond egy tervet eszelhetett ki; de azt sosem gyanítottam volna, hogy ennyire bolond legyen.

- Nem vagyunk spionok! – tiltakoztam, igyekezvén a lehető legkevésbé mutatni, mennyire megrémültem magam is. Nem, nem kémkedünk… legalábbis én biztosan nem; és őszintén reméltem, hogy Flora sem. Bár igazán nem tudtam elképzelni, miért keres valakit épp a hírhedt latrok között – A lánynak a segítségetekre van szüksége, azért kísértem hozzátok!

- Vagy úgy – morogta hitetlenkedve Mathias – És ugyan miféle segítséget várna egy jóravaló lány mitőlünk?

Ez engem is felettébb érdekelne, feleltem volna a legszívesebben. Szerencsémre azonban, amikor már ugyancsak kezdett kínossá válni a hallgatásom, végre Florának is sikerült egy mondatot kipréselnie rettegéstől vacogó fogai közül.

- Tomaso a bátyám! És nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele.

Elhűlve meredtem rá.

Ugyan miféle testvérek lehetnek, ha ez a Tomaso hagyja, hogy a húga ki tudja, miből élve csavarogjon Itália földjén, egyik városból a másikba?

Mathias még mindig fogva tartotta, de legalább a tőrt elvette a torkáról. Látszott rajta, hogy csak félig-meddig hiszi, de a vallomás legalább az érdeklődését felkeltette. Kezdtem reménykedni, hogy talán mégis megmenekülhetünk.

- Azt mondták, egy ideig veletek volt – folytatta Flora felbátorodva – És én semmi mást nem tudok róla, csak annyit, hogy Firenzébe tartott… oda készült, amikor elhagyott minket. Firenzéből érkező kalmár szállt meg nálunk; és teljesen elszédítette az ostobát bőbeszédű elbeszéléseivel. Tomaso komolyan elhitte, hogy a Medici-városban majd jobb lesz; és többé nem volt maradása; és azután nem hallottam felőle semmit, csak egyszer annyit, hogy bajba keveredett, és egy időre a sienai lápvidéken húzta meg magát köztetek… de azután eltűnt. És most valaki keresi, és végezni akar vele. Világéletében meggondolatlan alak volt – élénkült meg a hangja –, meglehet, nem is tud a veszedelméről… de még ha tud is, lefogadom, hogy mit sem törődik vele! Beszélnem kell vele; könyörgöm, ha tudjátok, merre van, mondjátok meg, nem veszíthetem el…

Minden félelmem és a történet hallatán ébredt együttérzésem ellenére is átfutott a fejemen, hogy azért meglehetősen visszatetsző éppen neki bárkit is „meggondolatlannak” neveznie. Bár tulajdonképpen ugyanezt rólam is el lehetne mondani… És most már azt is kezdtem érteni, miért kelt ki úgy a Mediciek ellen – még ha túlzónak találtam is felindulását.

Mathiasra sandítottam; ő vajon mit gondol minderről. Az évektől és fegyverektől egyképpen összeszabdalt arcáról ugyan sokat nem lehetett leolvasni, de mintha megenyhült volna irántunk.

- Elveszíteni? Hát nekem nagyon úgy tűnik, hogy már rég elveszítettétek egymást.

Flora összerándult a csúfolódásra, és arcán végiggördült egy könnycsepp. Dühösen kezdte dörgölni, olyan erővel, hogy belevörösödött a bőre – és én szerettem volna lefogni a kezét, kárt ne tegyen magában.

Maradék méltóságát összeszedve végigmérte a haramiát, és odavetette neki:

- Ahhoz semmi közöd, hogy ő és én hogy állunk egymással. Elég annyit tudnod, hogy élnie kell; és nagyon úgy fest, hogy ez nélkülem nem fog neki menni.

Ha innen épségben kijutunk, térdet hajtok előtte; fogadtam meg. Bátor embernek tartanak, sőt, még én is többé-kevésbé annak vélem magam… de ha fegyvertelen nő volnék, akit mellesleg lefogva tartanak, én ugyan nem feltétlen mernék így feleselni egy nagydarab haramiával. Aki úgy teleaggatta magát fegyverekkel, mint egy lábra kelt arzenál.

- Énnekem meg úgy fest – mordult fel Mathias furcsán-rekedtes hangon, s rám pillantott –, hogy a kis carád bolondgombát evett. Meg te magad is, amiért a tizenhárom évvel ezelőttiek után még van merszed idejönni. Talán elfelejtetted, mi történt akkor?

- Kénytelen voltam jönni; nem sok egyéb választásom volt – ismertem be; majd hirtelen ébredt merészséggel nyomatékosan hozzáfűztem – Az emlékezetemmel semmi gond. Nagyon is jól emlékezem, mi történt akkor.

Mathias tekintete erre váratlanul felfénylett viharvert arcában; felidézve egy keveset abból, milyen lehetett egykor régen… mielőtt még a sors és saját gyengesége gazemberré tette.

- És emlékszem én is, te csavargó dalnok. Arra is, milyen szánalmas fogoly voltál… de arra is, amit utána tettél. És ezért felelek most meg a lány hagymázas kérdéseire.

Végigmért mindkettőnket, majd rosszallóan rázta a fejét.

- Üljetek le végre! Mindketten remegtek; te is, te lány, hiába tagadod.

Flora valóban vacogott, mint akit a harmadnapos hideg ölelget, de merészen felszegte a fejét.

- Hallgatom.

Én kevésbé voltam büszke; hálás megkönnyebbüléssel rogytam le az iszapos fűbe. Milyen ironikus: csak most, hogy kezdtem biztosra venni a megmenekülésünket, tört rám igazán a reszketés. Átfontam a térdem, hogy legalább kevésbé legyen feltűnő, bár jobban meggondolva, hiú ostobaság volt. Mathias látott már sokkal szánalmasabb helyzetben is… Flora meg nem számít. Elvégre is én siettem a segítségére; a legkevesebb, amit tehet, hogy elnézi a gyengeségeimet.

- A bátyád valóban járt itt – erősítette meg Mathias – De úgy vélem, elébb Firenzében kellett járnia; vagy legalábbis bárhol, ahol nagyurakkal rúghatta össze a port. Mert mérgek és ellenmérgek után érdeklődött. Ha azt akarod tudni, mi fenyegeti, nem segíthetek. De bajban van, én is úgy hiszem. És először kémnek hittük.

- Mit tettetek vele?! – sikoltott fel Flora. Én is megfeszültem ültömben; ez a nő még képes, és puszta kézzel esik neki Mathiasnak, ha a testvérének bármi baja esett…

- Vallattuk. Járt már erre valódi kém is, nem is kevés… egy se távozott. Legalábbis nem egy darabban. Ne nézz így… a fivéred túlélte. És nem esett olyan baja, amely mostanra meg ne gyógyult volna.

- Ha bármi…

- Ha mondom, hogy semmi! Erős férfiember; felesleges nyüszítened miatta. Szinte barátsággal váltunk el… mondhatni. Úgy nagyjából. Amit viszont sajnálok, hogy nem segíthettünk neki. Valóban volt egy méregkeverő társunk, de pár nappal a testvéred látogatása előtt elfogták, és felkötötték.

Flora sápadtan nézett rá.

- Akkor hát… ennyi? Te sem tudod, merre lehet Tomaso?

Annyi fojtott kétségbeesés sütött a hangjából, hogy belesajdult a szívem. Bármi is volt, gondoltam, vagyis inkább bárkinek is igyekezett mutatni magát… végül is csak egy magányos és szívszorítóan fiatal nő volt. Aki fájdalmasan vágyott az övéi után.

Térdemre hajtottam a homlokom; most nagyon szerettem volna valahol máshol, máskor lenni.

- Sajnálom – mintha Mathias szokott kérgessége is megenyhült volna – Igazán sajnálom, te lány. Nem tudom, hol lehet… csak annyit, hogy amikor innen elment, Firenzébe készült. És a Sorranno családot említette, ha jól emlékszem. Talán az ő szolgálatukban áll.

Flora úgy kapta fel a fejét, mint a legnemesebb csatamén, ha meghallja a dobok és harsonák szavát.

- Sorranno, Firenze – ismételte, hogy kitörülhetetlenül emlékezetébe vésse – Köszönöm.

Mathias úgy legyintett, mintha csak egy kellemetlenkedő legyet akarna elhessegetni.

- Felesleges. Ezzel úgysem mentek sokra. És most már épp eleget törődtem veletek; eredjetek innen végre. Mielőtt mások is felbukkannak a kompániából szíves üdvözlésetekre.

Valóban erősen mehetnékem volt; de egyvalamit még meg akartam kérdezni. Nem szívesen idéztem fel a régi emlékeket, de ezt tudnom kellett. Tudnom, hogy mivé lett a szerencsétlen néhai rab.

- A testvéred? Hogy megy a sora?

Arra számítottam, azt mondja majd: sorainkban találod. Esetleg elfogták, vagy akár már be is végezte napjait.

De Mathias elmosolyodott; a korai ráncok szertefutottak szemei sarkaiban és ajkai tövénél.

- Amikor az adósságát… khm… gyűjtögettük, kicsit többre tettünk szert a kelleténél. Épp annyival, hogy valahol másutt új életet kezdjen. Az ő döntése az volt, hogy folytatta egyházi tanulmányait. Immár hithű papja egy falucska templomának. Valóban hithű… és jó ember. Szeretik a faluban. Tudom, mert időnként ellátogatok arra… most már egyre ritkábban. Az öcsémtől nem tartok, az fel nem adna, ha a püspök vagyonát kínálnák neki, akkor sem… és eddig, ha észre is vettek, nem árultak el a falusiak sem. De nem akarom bajba keverni őket – rándult meg az ajka – Meglehet, nem megyek többé. Hiányzik, de elég nekem a tudat, hogy boldog.

Megrázta a fejét, mintha csak a bánatot kívánná lerázni magáról.

- És még valami. Ez egyszer segítettem, de szerencsétek volt, amiért velem… és csak velem találkoztatok – nyugtalanul pillantott hátra, mintha veszedelmet sejtene, de végül visszafordult felénk – Más idők járnak már, mint régen. Erősen megváltoztunk…

- Mi történt?

- Egyszer még a kíváncsiságod fogja a vesztedet okozni! – csattant fel – Nem… hosszú volna mind elmesélni, és amúgy sincs hozzá fikarcnyi közöd sem.

Nagyot nyelt, és kissé enyhültebben folytatta.

- Mondjuk úgy, hogy ma már… senki nem segítene az öcsémnek, ha most kerülne bajba. Egyáltalán… egyikőnk sem mozdítaná többé már a másikért a kisujját sem.

Mit is mondhattam volna minderre? Várható volt. És bár meg is érdemelték rossz sorsukat, én – nem tehettem róla – mégis sajnáltam őt. Énhozzám jó volt.

- Isten áldjon, Mathias – hajtottam fejet – És köszönöm.