A sieani csavargó

Első rész

- Merre visz az út a láp felé?

A kérdés harsány hahotára fakasztotta a kocsmárost; jókedve azonban gyorsan elhalt a füle mellett elzúgó tőr nyomán. A penge rezegve állt meg a falban.

- Mit találsz olyan mulatságosnak? – csattant fel a frissen érkezett fiatal nő, erélyesen a söntésre tenyerelve. A heves mozdulattól egy kósza hajfürt az arcába hullt; a szemtelen tincset dühösen fújta arrébb. Úgy a negyedik próbálkozásra sikerrel is járt.

Amennyire a szakadt, hosszú köpeny látni engedte, elég vékonyka volt, az öltözéke viseltes, fekete haja pedig rosszul megnyírt és az én ízlésemnek túl rövid – alig valamivel ért a válla alá. De olyan erő áradt belőle, amelyre egyszerűen oda kellett figyelni.

- Merre. Van. A legrövidebb. Út?

A kocsmáros már nem nevetett; szürkés szemében aggodalom villant.

- Ne menj arra, Flora. Kérlek. Veszélyes.

- Én is veszélyes vagyok.

- Ők még inkább azok.

Flora türelme már erősen a végét járta.

- Kik azok az „ők”?

Egyre jobban érdekelt a nő; olyannyira, hogy a vacsorára kapott keményre égetett kappansült szeletelésével is felhagytam, hogy őt figyelhessem. Felettébb kíváncsi voltam, miért rohan ilyen lelkesen a vesztébe. Így hát méltóztattam válaszolni.

- Haramiák. Szökevények. Csempészek. Olyanok lakják mostanság a sienai mocsárvidéket, akiknek nincs veszítenivalójuk.

Nem tűnt különösebben meglepettnek. Sőt még azt is meg merném kockáztatni, hogy pont efféle válaszra számított.

- Nekem sincs. Még a vacsorámat sem tudom kifizetni; úgyhogy ha valaki tőlem bármit képes ellopni, az nem tolvaj, hanem varázsló.

- Meglehet, nekik az életed is elég lesz.

Megvetően felhorkant, de egy pillanatra láttam a félelem villanását a tekintetében. Csak egy pillanatra. Egyetlen ugrással az asztalomnál termett, épp olyan vehemensen csapott rá, mint imént a fogadós pultjára.

- Nem fog megijeszteni, signore. Egyébként is, honnan ismeri ennyire jól őket?

- Ez az én dolgom. Te is mehetnél a sajátodra, ha már olyan sürgős megválnod a fejedtől! És hagyhatnád, hogy befejezzem a vacsorámat.

- Azt én is akarom – vágott közbe, és minden finomkodás nélkül felkapott egy darab sültet a tányéromról – Vacsorát enni. Látja, magam is tolvaj vagyok – vigyorgott kajánul. A fogadó többi vendégével együtt, de az ő szemtelenségükkel végképp nem értem rá törődni, mivel az elképedéstől először meg sem tudtam szólalni.

Azután pedig azon döbbentem meg, amit végül mégis mondtam.

- Kifizetem a vacsorádat, ha ennyire éhes vagy.

Meghökkenten meredt rám, de végül győzött a dac, amely második természetévé válhatott.

- Tolvaj vagyok, nem koldus! A signore csak ne jótékonykodjék, hanem azzal foglalkozzon, amit kértem! Átvezet a lápon vagy sem?

Nem. Az elveimet ugyan rég’ sutba vágtam, de a lelkiismeretemet, úgy tűnik, még nem sikerült teljesen agyonütnöm. Nem vagyok hajlandó a biztos veszedelembe vezetni ezt a nőt. Vagy egyáltalán bárkit.

Az más kérdés, hogy magam is féltem. Ezek egyszer már foglyul ejtettek, és égi csuda, hogy megszabadulhattam.

Az igazság kedvéért: a dologba egy pár hordócska bor is besegített.

De még egyszer nem térdelhet ugyanúgy a lábam elé Fortuna.

- Nem teszem meg.

- Hogy mi van?! – hördült fel Flora.

- N-e-m. Nem. Non. Nein. Milyen nyelven mondjam?

- Mennyit akar?

- Nem mindegy? – vontam fel a szemöldökömet – Hiszen úgysincs semmid. Mármint az éles nyelveden és a vakmerőségeden kívül.

Mintha mit sem érdekelt volna a további beszélgetés, méretes szeletet kanyarítottam az előttem gőzölgő sültből, és éhesen nekiláttam. Félig nyers volt, félig meg odaégett; de legalább úgy-ahogy meleg volt. Én pedig reggel óta nem láttam ételt.

Nem sokáig tartott a nyugalmam.

- Jól látom, hogy ez a fő baj? – horkant fel – A pénztelenségem?

Mire egyszerre nagyon nagy kedvem kerekedett felképelni.

- Nem! Sok mindenfélére hajlandó vagyok, de emberéletekkel nem kereskedem! Márpedig odamenni nagyjából az öngyilkossággal jelent egyet! Ebben én nem leszek bűnrészes.

Flora elkeseredettségében hatalmasat csapott az asztalra, lesöpörve vacsorám maradékát. Áldottam a jó eszemet, hogy még idejében levágtam azt a szeletet… legalább az megmaradt, amit a kezemben tartottam.

- Forduljon fel! – mordult rám, és a boroskupám tartalmát az arcomba löttyintve kiviharzott. Elhűlve néztem utána.

Láttam én már sokféle szenvedélyt, de ilyen heves és őszinte indulatot a legritkábban.

És bár ugyancsak szerettem volna amúgy istenesen megrázni, vagy legalábbis őt is nyakon önteni valamivel – lényem másik felét mélyen megrázta a zaklatottsága.

A fogadós mentegetőzve igyekezett felém

- Bocsásson meg, singore, én igazán sajnálom, ha valahogyan kárpótolhatom, visszafizetem a vacsora árát, hozok rögvest másikat, a szállásért sem számítok fel semmit, csak szóljon, hogy mit tehetek még, és én…

- Nem kell semmi. Csak arra válaszolj: ki ez a nő?

- Nem… nem tolvaj, signore.

Aggodalmasnak tűnt… és szomorúnak. Saját magát és keresetét is féltette, nyilván; de mintha valóban szánta volna a lányt is azért, amivé lett.

- Csak egy csavargó mutatványos, és ha úgy fordul az élet, hát olykor szajha, de nem tolvaj. Legalábbis nem sokszor az. Nem olyan rossz, mint amilyennek most mutatta magát, higgye el. Nem érdemli meg, hogy… üldözze vagy megbüntesse.

- Nem akarom bántani – kapartam össze iszákomat az asztal alól – De most elmegyek.

Nem foglalkoztam a jóember további sirámaival; búcsúzóul ellenben magamhoz vettem Flora falba szúrt tőrét.

Halkan járok, legalábbis mások ezt szokták állítani rólam; ő azonban mégis meghallott a hűvös éjszakában. Hátra sem fordult, úgy kérdezte:

- Mit akar tőlem?

- Elvesztettél valamit – nyújtottam felé a tőrt – Még szükséged lehet rá. Ott, ahová tartasz.

Meglepetten fordult felém. A döbbenet egészen meglágyította a vonásait, és én akkor ébredtem rá először, hogy milyen vonzó arca van. És hogy mennyire fiatal.

- Ezért jött utánam? Azt hittem, tán a signore vesztett el valamit, és azt keresi rajtam.

- El ám, a józan eszemet… és lefogadom, hogy keservesen megbánom majd, de segítek neked. Megmutatom az utat.

- Miért?

- Azt én is szeretném tudni – sóhajtottam keservesen – De inkább nem töprengek rajta, mert a végén még meg találom gondolni magam. Biztosan nem akarod inkább megkerülni azt a lápot? Annyira azért nem nagy időveszteség.

- Eltalálta. Nem akarom.

- De a haramiák…

- Miattuk nem akarom. Beszélnem kell velük.

Biztos képzelődöm. Egy ilyen határozott nő nem lehet ennyire naiv.

- Hogy mit akarsz? – érdeklődtem, ostobán reménykedve, hogy ezúttal más választ fogok hallani. Természetesen csalódnom kellett.

- Beszélni. Én ugyan nem tudom tengernyi cifra nyelven elsorolni, de gondolom, ezen az egyen is remekül megérti az úr. Be-szél-ni.

Már nevettem kínomban.

- És ugyan mit mondanál nekik? Adjon isten szép jó napot?

Olyan megvetően mért végig, hogy ismét viszketni kezdett a tenyerem. Utoljára tizenhat évesen nézett így rám nő; egészen pontosan apám kenyéradójának lánya, amikor voltam olyan merész és bolond, hogy szerelmet valljak neki.

- Az én dolgom, signore.

Mély levegőt vettem, és újfent emlékeztettem magam, hogy igazán nem volna nagy dicsőség megütni ezt a sovány verebet. Soha életben nem emeltem kezet nőre, ami azt illeti, másokra sem nagyon; és nem most akartam elkezdeni.

Nincs nagy kedvem játszani, de végül is… miért ne. Ha neki ez kell, az én időmből igazán kitelik. Így hát mélyem meghajoltam, és meglengettem vedlett fövegemet. A széles mozdulat közepén fedeztem fel rajta egy újabb likat… bizony nem ártana már kicserélni. De amíg szeles időben a fülemre tudom húzni, ez is megteszi. Nemrég kellett megjavíttatnom a lantomat, és hát a szerencsejátékban sem különösebben kegyel mostanában signora Fortuna.

Tehát nagyasszonynak kijáró tisztelettel köszöntöttem, s úgy kértem ismét.

- Tudom én, hogy semmi közöm hozzá, signorina, de talán lesz olyan kegyes és nagylelkű, hogy mégis megmondja. Ha szépen kérem.

Ezúttal rajta volt a meghökkenés sora. A döbbenet azonban gyorsan haragba csapott át, és én újfent csodáltam, hogy milyen sebesen követik egymást az érzelmek ebben a csupa tűzből gyúrt teremtésben. Akárcsak ha magamat látnám.

- Ne merészeljen gúnyolódni! – sziszegte már-már gyűlölködve.

Feladtam.

Minden kedveskedésem és próbálkozásom együttvéve is túl kevés, hogy begyógyíthassam a lelkét mardosó keserűséget. És talán félelmet.

- Nem annak szántam, hidd el. De valóban szeretném, ha elmondanád. Talán segíteni is jobban tudnék.

Mintha fátyol hullt volna le az arcáról… fáradtságot láttam, törődöttséget… és igen, félelmet is. A rettegésig fokozódó félelmet.

Gyorsan összeszedte magát. Biccentett, és kurtán, bár eddigi modorához képest csaknem szívélyesen jegyezte meg:

- Nem tehetem. Erről nem beszélhetek; higgye el, signorénak is jobb lesz úgy.

Majd kissé elbizonytalanodva fűzte hozzá:

- Még mindig úgy érzi, hogy el akar kísérni?

Egy vesztést. Soha nem éreztem úgy, hogy akarom… de valamiért mégis kell.

- Igen.

- Miért?

- Miért szeretnek az emberek annyira lehetetlen dolgokat kérdezni?

- Miért? – ismételte makacsul.

Megadóan felsóhajtottam. Nem értettem, miért vagyok vele, de visszamenni a fogadóba, megenni a tönkretett sültet vagy épp a fogadós másik „remekét” és utána ágyba bújni egyedül vagy egy kikapós nővel… ugyanolyan értelmetlen lett volna.

- Mert úgy érzem, ha nem tenném, az nekem jó pár álmatlan éjszakába kerülne. És én szeretek jóízűen aludni. Elégedett vagy?

Lehet, hogy csak a holdfény játéka volt, de esküszöm, hogy mintha mosoly villant volna meglepően telt ajka szegletében.

- Akkor hát „igen”, signore?

- Úgy van.

- A lápra… és utána Firenzébe?

- Ha úgy akarod – vontam vállat. Úgysincs sok ötletem, merre induljak tovább… a Medici-udvar pedig amúgy is kiváló lehetőség egy magamfajtának. Miért is ne.

- Legyen hát. Azért megjegyezném: ha úgy vesszük, most is Firenze államban vagyunk.

Megjegyzésemre felingerelt macskamódra fújt egyet; szinte már azt vártam, mikor mereszti ki a karmait.

- Legfeljebb a firenzei kufárok álmaiban!

Langyos volt az éjszaka, mégis beleborzongtam a kifakadásba.

- Óvatosan, Flora! – szisszentem fel – Bárki meghallhatja…

- Ugyan ki? – kacagott gúnyosan – Talán pár fűszál? Vagy talán majd ez a derék tölgy itt mögöttünk szedi a gyökereit, és rohan jelentést tenni a gránátalmás kufároknak? Mindegy – legyintett –, nem tudtam, hogy ilyen gyáva a signore; hát majd a kedvéért vigyázok a nyelvemre.

Hirtelen simogatóvá lágyult a hangja; bárki más nő állt volna előttem, komolyan fontolóra vettem volna, hogy ilyen szép bevezetés után nyilván ő maga is követni fogja a hangja példáját. Ebből a vadvirágból azonban sosem néztem volna ki efféle mesterkedést.

- Köszönöm – mosolygott rám – Graties, signore, amiért odavezet. Nagyon fontos, hogy kérdezzek valamit azoktól a haramiáktól vagy akárkiktől.

Fájdalmasan összerándult a gyomrom; szinte már az a pár falat is soknak bizonyult, amelyet a sors minden ellenkező irányú törekvése ellenére sikerült lenyelnem. Ez a holdkóros komolyan azt hiszi, hogy maguk közül valónak tekintik majd?! Pedig sokkal nagyobb eséllyel nézik kémnek.

Az egyetlen esélye, ha én magam is megyek. Nemcsak útikísérőnek, hanem egyenesen a rablótanya közepébe.

***

A fogadó, ahol másnap este meg akartunk szállni, kivételesen ócska példány volt. Meghökkentően mocskosságát csupán a törzsvendégek köre múlta felül – nem mintha én olyan erősen válogatós volnék, de ez még az én ízlésemnek is soknak bizonyult. Ami még nagyobb szó: a helyet látogatók még Florát is megriasztották; így megkönnyebbülten fogadta ötletemet, hogy talán inkább mégis a szabad ég alatt töltsük az éjszakát.

Az elmúlt nap alatt beszélgettünk mi mindenféléről – és meg kell hagyni, egyre inkább megkedveltem csipkelődő, semmit sem tisztelő modorát. Csak éppen az ő homályos küldetése nem került szóba. Ezért is lepődtem meg, amikor a frissen megrakott tábortűz mellé telepedve errefelé fordította a beszélgetést.

- Honnan ismeri őket olyan jól? – érdeklődött a lebujban vásárolt húsos lepényt harapdálva – Azokat a lápi latrokat.

- Nem ismerem őket – feleltem, az igazsághoz többé-kevésbé híven.

- De igen! – csattant fel ismét felhorgadó dühvel – Nem úgy beszélt róluk, mintha csak szóbeszédből, hírharangoktól hallott volna a kompániájukról! Biztos csak vissza akar vágni, amiért én nem avatom be a legféltettebb dolgaimba. Amúgy meg igaza van – vont vállat hirtelen lehiggadva, és nagyot húzott a borosflaskából, mielőtt felén kínálta volna – Igaza van, ha bosszút akar állni. Én is azt tenném. De egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mi történt… gondoltam, biztos valami hősies és kalandos történet lehet.

Olyan lassan ittam, mint még soha életemben. Még amikor gyerekként imitáltam, hogy minden ellenkező látszat ellenére én igenis iszom azt az átokverte gyógyfőzetet, még az is gyorsabban látszott fogyni, mint most a bor.

De a végtelenségig nem űzhettem ezt a játékot. Főleg nem ezzel a tűzrőlpattant fruskával.

- Talán bizony a flaskát is meg kívánja inni a signore? – szegezte nekem kajánul a kérdést – Hagyhatna azért nekem is. Egyébként pedig nem volna egyszerűbb egyenes beszéddel közölni, hogy nem hajlandó válaszolni? Megérteném.

A meglepetéstől egy hajtásra kiittam a bor maradékát. Megértené… na persze.

Végül is… miért is ne mondanám el. Odaviszem a lápba, ha valami különös kegye folytán rám nézne az Úr, akkor még mind a ketten túl is élnénk – azután meg Firenzébe, utána pedig az életben nem látom többet. Hadd legyen meg a boldogsága.

- Sem hősies, sem kalandos. Így is érdekel?

Huncut fény csillant a szemében.

- Akkor talán kedvezőtlen színben tűnik fel benne uraságod? Akkor érdekel csak igazán!

Ezúttal én próbáltam lesújtó pillantással illetni, de tartok tőle, az enyém nem sikerült olyan jól, mint korábban az övé.

- Legalább ne nagyon nevess majd a nyomorúságomon, jó?

És belekezdtem.