A semmi peremén

   Minden olyan gyorsan történt, szinte elsuhantak a hónapok. Ott ültek a hűvös szobában, a leeresztett redőnyök mögött, a sötét szobában, ahol a legyek táncának zajait hallgatták álmosan. Tizenegy hónap… ennyi lenne az élet? Úgy ültek abban a helyiségben, a szép mívű pamlagon, mintha csak egy istenháta mögötti vasútállomás várótermében ültek volna, várva a vonatot, csak az egyik balra készült, a másik jobbra…

   Elmúltak a hónapok, a szép, élettől duzzadó hónapok; véget értek a nevetéssel megrakott hétvégék, a kocsmákban elsuttogott ígéretek az esti szeretkezésről; elmúlt minden egyetlen pillanat alatt, mintha nem is történt volna semmi…

   Egy férfi és egy nő, egy megszürkült párkapcsolat, szép emlékek, hosszan tartó veszekedések – ez a mérleg. A férfi, középtermetű, rövid, barnahajú, rövidnadrágban és bő pólóban ült a pamlagon; egyébként mindig szűk sortot és jó nagy pólókat hordott, mintegy passzióból. Csak ült, nézte a szőnyeg egy darabját, egy olyan pontot, ahol a redőnyön beszűrődő napfény vékony csíkot húzott a megviselt szőnyegre. Próbált nem gondolkodni, igyekezett legyűrni az emlékeit, de azok egyre inkább előnyomakodtak a semmiből, és olyankor a sírástól alig tudott nyelni. Eddig egyetlen könnycseppet kellett eltörölnie, azt is olyan gyorsan és ügyesen tette, hogy a párja ne vegye észre, de valahol mélyen tudta, hogy észrevette, mert ez a nő mindent észrevett.

   Egy nappal ezelőtt kiabáltak egymással. Főleg ő volt az ostoba, a nőkön veszekedtek, hogy ő néhány évvel ezelőtt hány és hány nővel bújt ágyba, pedig ez már teljesen mindegy volt, hiszen azok a nők emlékekké halványultak. Nem szerette, ha számon kérik rajta a múltat, ráadásul egy olyan múltat, amelyhez senkinek semmi köze, ennek a nőnek, a párjának, meg abszolút nincs, akkor még közel sem voltak együtt, sőt, nem is beszéltek még egymással.

   A férfi emlékeiben a tegnap némiképpen homályosan derengett. Este érkezett, valamikor hét óra előtt néhány perccel. Fáradt volt, mint minden pénteken, az egész heti hajtás kikészítette, és leginkább teára és valami ennivalóra vágyott. Evett is, jó borsólevest, utána cseresznyés süteményt, valami piskótafélét, amelyet nem ismert, de nagyon ízlett neki; az ízére határozottan emlékezett. Aztán valahogy szóba került egyik kedvese, akivel legalább két éve nem beszélt, és hamar elszabadult a pokol. Ők ketten sosem üvöltöztek egymással, leszámítva egy vagy két alkalmat, általában halkan, szinte sziszegve vágták egymás fejéhez a vádakat, néha még ki is nevették a másikat.

   - Mi az istenért kell előjönni ezzel a régi történettel? – kérdezte a férfi fáradtan. – Elmúlt már minden, most együtt vagyunk, éljünk boldogan, és kész…

   - Tudom, hogy neked szükséged van a nőkre – mondta a párja, kezeit a csípőjén nyugtatva.

   Egyébként a nőnek elég vaskos csípője volt, terebélyes, rendkívül kerek feneke, ami nagyon tetszett a férfinak.

   - Nekem rád van szükségem…

   És ez igaz volt, a nő nélkül el is hullhatott volna az életnek nevezett csatározásban. Fáradtságára gyakran volt gyógyír a csók, a masszázs, vagy akár csak az együtt megtett sétákon felemésztett néhány kilométer. Miért kellett vitatkozniuk? Alig tíz perc alatt eljutottak egy olyan feszültségi szintre, ahol már nem bírták csendesen kimondani a dolgokat. És csak mondták, egymás szavába vágtak, nem is figyeltek oda a másik mondataira.

   - Elég volt, nem bírom tovább… - mondta a nő, és sírva fakadt.

   Szegény, szomorú látvány volt azzal a kicsike kezével, ahogy próbálta elrejteni az arcát, hogy ne látszódjanak az eltorzult vonások, és a kibuggyanó óriási könnycseppek megijesztették a férfit. Az éjjel meztelenül feküdtek egymás mellett a fülledt szobában, egy szót sem szóltak egymáshoz, mintha nem is létezne a másik. A férfi sokára aludt el, de addig a párja biztosan nem aludt.

   Reggel óta várták a csodát a pamlagon ülve. Teltek a percek, odakint dobolt a nyár egy láthatatlan sámándobon, és a szobában repkedő legyek idegesítően hangosan zümmögtek. Nem szóltak semmit; a nő összeszorított szájjal, kimeredő szemekkel nézett a semmibe, valahová a falon túlra; a férfi figyelmét a napfény egy csíkja kötötte le.

   Elmúlt egy gyenge év, nem egészen egy teljes év, és mi maradt az egykoron sugárzó szerelemből? Szóváltások, kisebb-nagyobb piszkálódások, meztelen heverések egy ágyon, ahová magukkal cipelték a sérelmeiket, pedig azoknak az utcán kellett volna maradniuk… És azok a hidegen odavetett szavak, amelyeket mindenféle érzelem nélkül vágtak egymás arcába, égette mindkét embert, mégpedig azért, mert felismerték, hogy a gonoszsággal önmaguknak ártottak leginkább. Ilyen az ember: boldogságában is képes a konfrontációra…

   A férfi sokat gondolt a boldogságra, arra, hogy a párja mellett vajon eléggé boldog-e, és ha igen, ő ugyanolyan minőségben képes visszaadni a kellemes érzéseket a másiknak. Az önzést olyan lazán vetette le, mint a könnyű ruhákat éjszaka, ezért hálás volt a Sorsnak, és a párjának.

   El sem telt egy év, és úgy ültek ott a pamlagon, mint két idegen. Ennyi lenne az élet? Idegenekből szeretők, párok leszünk, aztán újra visszasüllyedünk az idegenség homályába? A férfi szívesen ivott volna valami rövidet, vagy rágyújtott volna egy cigarettára, de aztán nem mozdult meg. Megtört volna a varázs, amely még fenntartott valamit a régi fényből, abból a ragyogásból, amely mindkettőjüket éltette az elmúlt hónapokban.

   A repedések nem most keletkeztek ezen a bizonyos falon, amelyre a másik szívét rajzolták, már jóval előbb megjelentek a csábító álmok, az erotikus ábrándok, és az éjszakába torkolló szeretkezések nem javítottak a helyzeten. Mindketten érezték ezt, mert érezniük kellett, másképp az élet csak üres színjáték, dialógusok nélkül.

   A férfi mogorván kelt fel reggelente, kialvatlanul, rossz kedvvel nézett a kezdődő napra, és mindig a párján vezette le a feszültséget, mert mást nem talált. Ezért most a sírás szorongatta a torkát, legszívesebb elsüllyedt volna szégyenében. Ilyen reggeleken nem is igen nézett a nőre, már csak azért sem, mert egy arckifejezés képes volt kihozni a sodrából. Nem ismerte fel, hogy odabent, valahol mélyen volt az igazi probléma, és nem a másik vétkezett. Sírni tudott volna, mintha sírt volna az emléksereg is, és a jövendő sötétbe burkolózott.

   A problémák képesek megerősíteni az embert, mondják ezt sok helyen, de egy férfi ezernyi szörnnyel is képes megküzdeni, ha felfedezi magában a végtelen erőt.

   - Gyere, menjünk sétálni! – mondta a párjának egy délután, valamikor a tavasz végén. – Kisétálunk a tóhoz, megnézzük a molnárkák táncát a víz felszínén, és a békákat hallgatjuk, azok úgyis mindig kornyikálnak…

   - Menjünk, Édes…

   És kimentek. A Nap rendkívül erősen sütött, meg is izzadtak egy kicsit, mire kiértek a tóhoz. Szép volt a táj, a tél utáni újjászületés harmóniái zsongtak a fákban, és a felhő fodrai új napokat ígértek. Sétáltak egy jót, a levegő tavaszi illatokat hozott, a napfény éltetően ontotta melegét.

   A pamlagon ülve, a hűvös szoba rejtekében valószínűtlenül távolinak tűntek néhány héttel ezelőtt történt események, mert akkor még minden más volt. Akkor még úgy dobogott köztük a szerelem, hogy az ember szíve percenként egyszer görcsbe rándult, és mindketten öt centivel a föld felett jártak. Mi tört meg, mi tűnt el…? Minél inkább próbálta megtalálni azt a pontot, ahol beütött a változás, annál messzebb került tőle, szinte ijesztően messzire…

   A tél meg egyenesen olyannak tűnt fel, mintha soha nem is lett volna hideg, meg hó, eső. Márpedig télen egy külön lakásban éltek, fent a hegyen, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a falura, a játszótérre, és az éjszakai fagyban vibráló fények huncutul hunyorogtak, mintha csillagok szerepébe bújtak volna. Minden elmúlt, a fene vinné el; főleg a reggeli teszetoszaságot sajnálta, azokat a reggeleket, amikor a jó meleg szobában feküdtek ébren egymás mellett, az ágykeret nélküli matracon, hogy szinte alig feküdtek magasabban a padló szintjénél. A falon híres írók nevei ragyogtak hófehéren, a háttér narancssárgán melegítette a szemeket; nagyon jó volt rájuk nézni, mert azokat a neveket a nő pingálta oda temperával, az ő nője, a párja, a kedvese…

   Ettől megint sírás szorongatta a torkát. Eszébe jutott a vitájuk, hogy hogyan is legyenek azok a nevek; többször is lehurrogta azt a csodaszép teremtést, csak mert egyik-másik betű nem sikerült tökéletesre.

   - Updike ne legyen olyan kicsi!

   - De hát te mondtad, hogy nem kell vastagon festeni a nevét…

   - Móricz Zsigmond lehet vastag, Updike annyira nem áll közel hozzám, de azért lehetne nagyobb…

   Vagy háromszor le is dobta a nő az ecsetet, aztán valahogy nem fakadt sírva.

   - Krúdy hova kerüljön? – kérdezte aztán békésen.

   - Hrabal alá mindjárt… úgy, ez az… szépen ferdén…

   Beszélgettek a nagy írókról, Simenonról és Hrabalról, Updike-ról, valamint a nagy öreg Hugo-ról, akinek olyan csodát köszönhetünk, mint A nyomorultak című csodálatos regény. Milyen régen is voltak azok a napok… Akkoriban írta az egyik krimijét, és miközben írt, többször is odahajolt a nőhöz, hogy érzékeny, ám annál forróbb csókot nyomjon a szájára. Szép napok voltak, kétségtelen…

   A férfi szeméből lassan legördült egy könnycsepp, olyan természetesen, mintha egy izzadságcsepp szabadult volna el. Kritikus pont volt, mert egyes percekben úgy érezte, mindjárt leborul a napfénytől csíkozott szőnyegre, hogy sírjon, hogy megadja magát az életnek, és ennek a nőnek.

   Ennyi volna minden? Néhány régi emlék, amelyeket úgy cipelünk magunk után, mint egy limlomokkal megrakott batyut? A birtoklási vágy egyes emberekben nagyobb erővel bír, mint a tiszta, lélekben megszületett szerelem…

   A férfi küzdött, elsősorban önmagával. Átéltek már rosszabb és jobb időket is, nem lehet, hogy a nyugalom közepében töredezzen meg a kapcsolatuk, mint az aszály által pusztított termőföld. Mit tehet ilyenkor az ember? Istenhez fohászkodik, vagy a tegnapot hívja tanúnak? A tegnap elmúlt, és ahogy az elmúlt perc már történelem, úgy a fél évvel ezelőtti események már az ókor szintjén járnak… Szomorúság jár valaminek a végén, gyötrelem lehet egy életszakasz megélése, már csak a konfrontáció miatt is…

   Milyen boldogság volt a télen átölelni az átfagyott testet a narancssárga szoba túlfűtött légkörében, és milyen jó volt együtt főzni egy öreg tűzhelyen, amely egy ablak mellett állt, ahonnan látni lehetett a kertet. A mélyen szántó beszélgetések még mindig a fejében visszhangoztak; a nevetések sosem akartak abbamaradni. Miért múlik el az, ami jó?

   Elfogadhatjuk azt a magyarázatot, hogy elmúlik a jó, kitelik egy párnak a közös ideje, hogy átadja magát az ember egy sokkal jobbnak akár, vagy egy lényegesen szebb kornak, mégis abban a pillanatban, amikor az ember valaminek a végére ér, fájdalmat és kínokat él át, és egyáltalán nem kívánja elereszteni életének azt a bizonyos szeletét. Adjunk hálát az Égnek, hogy élhetünk, van mit ennünk nap mint nap, és a papírlap vár a jól ismert képernyőn, hogy alig tíz perc múltán már tele legyen betűkkel és szavakkal.

   A szerelem az Élet… Egy női mosoly, az a szőke hajzuhatag, az álmosító téli délelőttök; harag, valamint az ezzel járó düh olyan könnyedén kovácsolja egységbe két ember különbözőségét, hogy arra semmilyen házasság sem képes ezen a Földön.

   A férfinek a csodálatos, szikrázó emlékek fájtak a legjobban. A veszekedések halkan kimondott szavai pedig vágták a bőrét, legszívesebben elrohant volna, mindegy hova, a széles világot körbefutotta volna egyetlen perc alatt. Elmúlt, aminek el kellett múlnia, de vajon újra lehet élni egykoron aranyló napfényeket a borús égbolt alatt?

   Akár komikus is lehetett volna a kép, ahogy a férfi és a nő ott ücsörgött a pamlagon, egy méterre egymástól, hogy akár közéjük is ülhetett volna valaki; ez volt az ő demarkációs vonaluk, egy demilitarizált övezet. Már nem csatároztak, nem bántották egymást, igaz nem is néztek egymásra, a szerelmes nézéseket elnyelte a múlt… Ott ültek mindketten egy szakadék szélén, egyik az egyik oldalon, másik a másikon, és a lélekben végbemenő tektonikus mozgások következtében hol nőtt a távolság, hol pedig összébb araszoltak a hegyek…

   Mit ér az ember, ha már nem szerelmes?

   Lehetséges volna, hogy pusztán illúzió az egész szerelem, és az ember egyszer csak felébred?

   Kérdésekből megrakottan állt már a padlás, a válaszok pedig odakünn a kapunál maradtak, még csak nem is kértek bebocsátást.

   Amikor az albérlet szintjét újították fel, közös összhangban dolgoztak: a férfi vakolt, aztán glettelt, betonozott az ajtó elé egy padkát, a nő pedig takarított: port törölt, felmosta nedves ronggyal a parkettát: otthont teremtettek… Hogyan néztek akkor egymásra, édes Istenem!... Napról napra csinosabb lett a kis lakás, a mocsokból, a malterfoltokból rend és tisztaság kerekedett, és mire beköszöntöttek az első fagyok, már minden rendben volt. Az életük főleg, és ezt azzal emelték még feljebb, hogy sétáltak a hidegleheletű tó körül a lehullott levéltakarón. Körülöttük haldoklott a világ, hogy majd tavasszal újjászülessen, de a lelkekben nyár volt, forróság és jókedv…

   Mi maradt mindebből? Maradtak a szóváltások, a mezítelen éjszakák, amikor egyikük sem tudott aludni; maradtak a szürke hétköznapok, amelyekbe sehogy sem tudtak színt varázsolni; és maradtak az emlékek, amelyek így nyár elején jéghideg, fagyos kézzel hozták el a telet…

   Képesek vagyunk télen melegedni a bennünk lobogó tűznél, később pedig a nyári napsütésben megfagyhatunk…

   Bolond az ember, mert nem látja korlátait; ha látná, könnyedén ledönthetné őket…

   De jó is volt, amikor az ősszel egymás kezét fogva járták az utcákat, a hűvös szélben összébb húzták magukon a könnyű kabátot, és nem akartak hazamenni. Az egyetem csapásairól beszélgettek, meg a munka örömének hiányáról, mikor az ember nem ott van, ahol lennie kéne; az egész élet sokszor nehéznek, unalmasnak tűnt, de ők ketten ott voltak egymásnak.

   A férfi nagyon rosszul érezte magát a nő mellett, nagyon fájt neki a távolság, az a szakadék, amelynek nem látott le az aljára. Ugyan kit érdekelne egy hasadék mélysége, ha az ember azon gondolkodik, hogy összevarrja a köztük húzódó szakadékot?

   Egyre inkább visszafelé haladt az időben, gondolatban újra-újra végigpörgetve az eseményeket, a képeket; a nyáron megélt sétákat, a kellemes szeretkezéseket, és a kocsmákban viháncoló tömegek látványa, mind mosolyt csalhatott volna az arcára, de csak a torkát szorongatták az emlékek. Talán megfoghatná a nő kezét, vagy közelíthetne hozzá, a távolság azonban nőtt, és kétségbeesésében nem tudott felülemelkedni önmagán.

   Ültek egymás mellett, mindketten két különböző pontot néztek. Talán mindketten egyre gondoltak, visszafelé sétáltak a közös emlékek ösvényén, hogy megleljék a megoldást.

   A hangulat semmiképpen sem volt rózsás, sőt, meg lehetett volna fagyni a szobában, csak a kétségbeesés hajtott némi hőt. A falon függő óra délután egy órát jelzett, tehát már vagy négy órája ültek egymás mellett szótlanul. Bezzeg régen mindig beszélgettek, öt percet nem bírtak ki, hogy ne szóljanak egymáshoz… Változnak az idők… Egy dolog biztos az életben: a változás…

   Az együtt töltött idők mindig kellemesen teltek, még akkor is, amikor a férfi csak írta a szövegeit, néha órákon keresztül, meg sem állva írt, hogy előrébb jusson, hogy álmait valóra váltsa. És a nő, a párja csak ült mellette, a keresztrejtvények négyzetei megteltek betűkkel, hogy végül kiadják a megoldást. Néha csókot váltottak, egy pillanatnyi szünetre egymásra néztek, ez is elég volt, az együttlét volt a fontos.

   Nem múlhat el tizenegy hónap nyomtalanul!

   Bár nem egy örökkévalóság tizenegy hónap, még csak nem is egy egész év, de a besűrűsödött napok, hetek csodákként teltek el, és ez több, mint akárhány év… Mindenkinek a saját élete a legfontosabb, a saját boldogsága az első, és hiába múlnak el percek alatt egyes napok, az ember azt kívánja, sose érjenek véget…  

   Egy elképesztően rossz koncerten látta meg a nőt, ahol slampos zene és unalmas tömeg fogadta a sportpálya melletti térségen. Ismerték egymást már régről, látásból, de alig beszéltek életükben néhány mondatnál többet. És akkor megpillantotta a szélesen mosolygó szőkeséget… A barátnőivel ült egy padnál, előttük az asztalokon poharakban mindenféle színű és állagú italok, körülöttük az éneklő, táncoló tömeg, de az a szőke ragyogott ott egymaga, mint egy kis sziget emelkedett ki a tömegből… Szép volt nagyon…

   Csak egy pillanat volt az egész, a férfi éppen sörért ment a pulthoz, de az ütő is megállt benne. A pénzt sem tudta rendesen leszámolni, a csapos lány furcsán nézett rá. Az az este tökéletesen elmerült az érdektelenség homályában, csak a nő képe élt tovább, mint egy fénylő jelenség.

   A következő napok lázas sietségben teltek, mindenhol őt kereste. És amikor végre megtalálta, betelt a képzeletbeli tartály, az érzelmek túlcsordultak, és kitört az elsöprő vihar, egy olyan szerelem, amely előtt aztán mindenki meghajolt.

   Egy szombat este elmentek sétálni a tóhoz, a langyos, nyáréji szellő simogatta őket. Fürödtek a tóban meztelenül, egymást ölelve, a telihold mosolygott a vízben lubickoló páron. Milyen szép volt minden! Az egész élet könnyűnek tűnt, gondtalanság járt mindennek a nyomában. Aztán minden áldott nap találkoztak, délutántól egészen éjfélig sétáltak, hétfőtől vasárnapig.

   Hogy múlhatott el mindez? Hogyan képes az ember hagyni, hogy leomoljanak a szerelem falai? Talán az illúzió nem éri meg sohasem a felnőttkort, előbb elhalálozik, az ember pedig a pusztán marad a hidegben… Vissza kell találni az első percekhez, s az emlék erejével újra lángra lehet lobbantani azt a régi tüzet, mint a Főnix, hamvából támadna fel a régi szerelem, amely egyszer már elmúlni látszott… Csak akarni kell… Ha akarunk valamit, előbb-utóbb megvalósítjuk…

   Talán ha szeretjük még egymást, akkor…

   A férfi nézte a napfény vándorlását a szobában, amely már elhagyta a szőnyeget. Új érzések, új gondolatok járták be őt keresztül-kasul, hogy valamerre elinduljon, bármi lesz is a vége. Hajlandó volt megküzdeni valakiért: elsősorban önmagáért, aztán pedig a nőért, akit olyan forrón szeretett, mint még senki mást ezen a bolygón.

   Vissza akart találni egy régi ösvényre, ahol találkozott valakivel, akiért többször is megharcolt már önmagával. Jöhetnek a válságok, a problémák, a szerelem örök, a többi akkor sem számít, ha a világ összedől… Ugorjanak együtt bele a szakadékba, csak úgy vakon, nem számít, mi vár az alján… Együtt lesznek, és ez talán segít, hogy együtt átvészeljenek bármit… Talán… Csak ugrani kéne…