A mi utcánk 89.

          Az utóbbi néhány évben most érezte először Sálikó a feltétlen szabadság érzését. De ez a szabadság csak Ukrajna területére korlátozódott, neki viszont  nagyon súlyos kötődései voltak egy más országhoz ahol gyermekei és szerelme élt. Ezt a célt szerette volna most elérni minél hamarabb, mert egyszerüen attól félt ,hogy megváltozik valami-- egy új esemény közbejöhet ami meghiúsithatja eredeti tervét.

         Fáradtsága és éhsége ellenére a lehető leggyorsabban haladt egészen addig ameddig egy  faluja felé tartó szekér fel nem vette. A szekér, a szomszéd faluba ment, de a szekeres felismerte Sálikót, de csak úgy a testvére után. A szekeres dicsérte a bátyját, és olyanokat mondott , hogy nagyon igazságos, és az emberek is hajlanak a jó szóra , úgy hogy mióta  ő a komiszár, azóta béke és nyugalom tanyázik a faluban , de még a szomszéd faluban is.

         Sálikó nem sokat beszélt, mert nem volt kedve  most beszélgetni mert már arra gondolt , hogyan öleli meg rég nem látott édesanyját, és hogy fogja az megölelni "tékozló fíát". Hamar hazaértek mert a szekeres egész a házuk kapujáig szállitotta Sálikót. Odahaza nem talált senki mert az édesanyja éppen a kocsmában tevékenykedett. Sálikó minden gondolkodás nélkül tovább ment , egyenesen a kocsmában , hogy testvér bátyjával találkozzon , és átadja az üzenetet amit a városi parancsnoktól hozott.Bár nem azt tartotta legfontosabbnak , de azért igyekezett nem elfelejteni  azt.Mert látni szerette volna már a családját, akiket rég nem látott, és akik nagyon hiányoztak neki, és tudta, hogy édesanyja, testvére Maruszja mindannyian várják.

         Persze , hogy várták, hiszen már tudták , hogy szabadulni fog , de pontosan nem tudtak, hogy mikor ezért aztán a meglepetés erejével hatott amikor a koradélutáni órákban csak benyitott  a majdnem üres kocsmában , ahol édesannyja éppen a pultra támaszkodott.

         Amikor meglátta fiát , olyan sebbel-lobbal indult feléje , hogy levert három poharat, de az most nem számitott ,mert keblére ölelhette kissebbik, már régen nem látott fíát. Nagyon boldog volt Sálikó mama ,mert gyenge óráiban perceiben ,már teljesen lemondott fiáról , és ezért magát is hibáztatta, hogy nem tudta annakidején  otthon tartani. Persze jobb perceiben elismerte , hogy fíának joga van azt szeretni akit akar, de az elválás, az állandó távollét, a háború, a fogság, a férje hiánya nagyon megviselte a lassan öregedő, a várakozásba belefásult asszonyt.

        Édesanyja és Maruszja finom falatokkal látták el --amelyektől Sálikó gyomra úgy elszokott , hogy  alig hitte , hogy ezt is megérte , hogy emberi étkeket raknak eléje. Aztán röviden mesélt a fogoly életről, kosztról, az igazságtalanságról, és válaszolt minden olyan kérdésre amit csak a naiv asszonyok tudnak feltenni akiknek fogalmuk sincs a katona , a fogolyélet  kegyetlenségeiről.

        Nem sokára megérkezett Vászja is . Nagyon örültek egymásnak és egy időre el is vonultak a szobába, hogy megbeszéljenek néhány, csak kettőjükre tartozó dolgot. Nem volt ez titok, de mégsem akart az édesanyja előtt megérkezése után egy-két órával máris az elmenésről beszélni. Már pedig neki most ez volt a legfontosabb témája amit nem nagyon tudott megbeszélni mással csak a testvérével.Megbeszélték, hogy másnap bemennek a parancsnokságra, de előtte még meg irják a kérvényt, amit a parancsnokságra akarnak benyújtani. Ezt a kérvényt Vászja fogalmazta meg és többszöri átirás után , úgy itelték meg , hogy  ha azoknak a parancsnokoknak egy kis szíve van akkor nem tagadhatják meg a kivándorlásának engedélyezését.

         Sálikó viszont hosszú levelet fogalmazott meg Ánjának, amiben felsorolta fogvatartásának főbb eseményeit és azt is hogy, még egyetlen akadályt kell elháritsanak , ahhoz hogy újra egymáséi lehessenek -- ezuttal végérvényesen.

         Vászja elmesélte , hogy már nagyon régen levelet kaptak Ánjától, amire csak jóval később válaszoltak, amikor már volt remény arra , hogy Sálikónak sikerül visszanyernie a szabadságát. Azt elmondta, hagy a lányok már nagyok iskolába járnak, nagyon jól viselkednek és nagyon várják haza az édesapjukat. Ezeknél a mondatoknál könny szökött a Sálikó szemébe, mert felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért , de ugyanakkor óriási erő elszántság  keritette hatalmában mert tudta , hogy mindenért kárpótolni fogja családját.

         Másnap reggel, kérvénnyel levéllel, és egy adag ajándékkal utrakeltek a városba, hogy hivatalos formát adjanak a Sálikó kérelmének..