A mi utcánk 88.

            A parancsnok, nem tudta vagy nem akarta tudni , hogy már volt szerencséjük találkozni, néhány évvel korábban. Ő mindent előlről kezdett és röviden vázolta , hogy Sálikó ügye hogy is áll. Nem múlasztotta el saját magát a legjobb szinben feltüntetni és tudomására hozni Sálikónak , hogy az elkövetkezőkben a sorsa abszolut az ö kezében van, és óriási szerencséje van , hogy a  testvére elkötelezett hive, aki már érdemeket is szerzett a szemében , mert falujukban nagyon jó sáfárkodik a a reáruházott hatalommal, és kinevezése óta , semmi különösebb rendszerellenes vagy, emberellenes kihágás nem történt. Ugyanakkor kifejezte azt az óhaját, hogy hasonló viselkedést vár el tőle is. Hangja nem volt ellenséges , de barátságosnak, sem volt mondható. Igyekezett nem kimozdulni a saját parancsnoki skatulyájából. 

          Aztán elmondta Sálikónak , hogy még ő is fog írni néhány sort a papirjaira , ami a továbbiakban biztositja szabad mozgását,majd hozzá tette--tudom, hogy most ez a legfontosabb neked, a háború a  fogság után.Azt is tudom , hogy mit érzel most, mert engem is megtanitott az élet sokmindenre többek között arra is hogy tudjam, hogy át érezzem , hogy mit éreznek , mit érezhetnek, azok a foglyok akik , tévedésből , vagy akár jogosan vannak fogvatartva. Tudd meg fiam, a látszat csal, mi katonatisztek , mi is emberből vagyunk , nem minden tettünk a saját akaratunkból születik, mert ez az egyenruha kötelez bennünket arra , hogy néha olyat is cselekedjünk , olyan döntéseket hozzunk, amiket azonnal meg is bánunk , de nem tudjuk, nem áll módunkban  megváltoztatni. Nem a a magunk akarata szerint cselekszünk, szinte már nem is tudunk önállóan cselekedni, mert évtízedeket töltönk el parancs alatt, ami egyszerüen visszafejlesztette az egónkat és már szinte képtelenek vagyunk az önálló gondolkodásra. Én magam , már többször is megpróbáltam kitörni ebből a kényszerhelyzetből, többször leakartam vetni ezt a ruhát, mert elegem volt a háborúból, a parancsokból  de nem tehetem , mert semmi egyébhez nem értek , csak a parancsok teljesitéséhez, meg a parancs osztogatásához.Aki mégis leveti annak lehetetlenné teszik az életét, és előbb-utóbb ellenségnek kiáltják ki, és oda kerül  azok közzé  akikre eddig vigyáznia kellett.Nem egy leányálom ez sem-- hidd el! Ezek az utólsó mondatok már nem egy kemény parancsnok mondatai voltak, hanem egy megtört meghasonlott emberé aki csak sodródni volt képes az árral, és halvány próbálkozásai voltak a normális civil élethez való visszatéréshez-- de sajnos nagyon kevés eredménnyel.

        Sálikó alig ismert rá a parancsnokra , mert jó ideig tudott vigyázni arra , hogy ne zökkenjen ki státusából , de végül csak ki jött belőle az ember--amelyik nem viselt egyenruhát, álarcot, és beszédébe nem használta már  a kommunista dogmákat sem.

         Sálikó ezen felbátorodott és egy kérdést szeretett volna feltenni a parancsnoknak. A parancsnok tollával szórakozottan kopogott az asztalon.

--Parancsnok elvtárs!-- lehet egy kérésem?

--Mondjad fiam!

--Jelentem,--nekem egy pár ikergyermekem van Romániaban , akiket közel három éve nem láttam , és nem láttam az Ánjámat sem , és én nagyon szeretném meglátogatni őket , sőt végleg oda szeretnék költözni, ezért megkérném a parancsnok elvtársat-- segitsen nekem hogy odaköltözhessek az enyéimhez.  Sálikó nagyon jól időzitett, mert a a parancsnoknak még nem sikerült újra fevenni parancsnoki álarcát, és agyában szvében  még jelen volt az emberi érzés ami megengedte neki , hogy ne a magas lóról beszéljen vele, hanem egy kicsit közelebbről--  emberibb hangon.

--Azt hiszem, valami ilyen kérelemmel már fordultál hozzám.

--Való igaz fordultam, de akkor még nem voltak gyermekeim-- és pontosan az ídézte elő a szökésemet, hogy akkor nem kaptam kiutazási engedélyt.

-- Látod!- mílyen jó nektek civileknek , még ilyesmit is kérhettek, én viszont életem végéig nem hagyhatom el az országot semmilyen körülmények között-- békeidőben-- csak azért mert egyszer, szüksége volt a hazának rám is-- akkor kötelező módon felvettem és azóta nem találok rá lehetőseget , hogy levegyem. Pedig, hidd el már annyit láttam, hallottam , megéltem tapasztaltam, hogy szivesen letenném már ezt a szép, de nekem már nehéz egyenruhát. Ami a kérésedet illetti mielőbb tegyél le egy kérvényt, és amiben tudok én segitek.

        Aztán vette a Sálikó papirjait, gondolkodott egy kicsit, és lassan írni kezdett. És Sálikó érezte,  hogy ennek az embernek a segitségére számithat.

A parancsnok átnyújtotta a papirokat, kezet rázott Sálikóval, és felszólitotta: Ha haza érsz küldd el hozzám a fivéredet.

        Sálikó távozása után a parancsnok fel állt nyujtózkodott egyet, és elégedetten állapitotta meg, hogy milyen jó érzés jót cselekedni!