A mi utcánk 87.

          Nagyné örült annak, hogy visszavonulóban van tél és a nap sugarai nyomán, szárad az udvar és éledezik a kert. Szemmel talán még nem is látszott , de az ember igy kora tavasszal vagy télutón, egyszerüen bemagyarázza magának , hogy igenis a télnek múlnia kell ,mert elég volt belőle, mert hideg volt, mert sötét volt-- és ilyenkor még az ember gondolatai is ébredezni kezdenek  hibernált állpotukból--  ha szépen kisüt a nap, és a déli órákben tavaszi enyhet küld  szerteszét a földön, ez már elég ahhoz ,hogy elhitesse magával , hogy végleg itt a tavasz. Az, hogy a reggelek, és az esték még csipősek egy kicsit az mitsem számit,mert érzi az ember , hogy holnap még melegebb ,még jobb lesz.

         Ezt érezte Nagyné is amikor látta, hogy gyermekeit már nem  tudja a házban tartani , mert azok millió okot találnak arra, hogy minél többet tartózkodhassak kint az udvaron még akkor is, amikor már elment a nap, és a hüvös esti szellő zizegtette a tavalyról ottmaradt elszáradt leveleket,  az udvart és kertet összekötő szőlőlugason.Lehet, hogy nem volt még itt az igazi tavasz,de Nagynénak és gyermekeinek sikerült megidézni azt.

         De egyebet  is feltudtak idézni ,mert egyre több emlék  tört fel a múltból,

amiről azt hitték , hogy már rég elfeledték, mert hol az egyik, hol a másik gyermeknek villant valami eszébe a múltból, de sokszor kapta magát Nagyné is azon, hogy egykor volt szép napokra emlékezik, amit aztán meg is osztott lányaival. A harmónia kezdett visszatérni a házukba, már csak  egy űr volt amit nem tudtak pótolni. És ez Sálikó volt,  aki  hiányzott a gyerekeknek is, és hiányzott Nagynénak is.

         Sálikó vonata teljes gőzzel szabta ketté a nagy ukrán pusztát. Csak nagy ritkán állt meg, és akkor is csak rövid időre. Egy ílyen megállás alkalmával Sálikó megébredt, és szörnyű éhséget érzett. Nem tudta hány óra van és azt sem tudta , hogy hány órája vonatozik. Csak azt tudta , hogy jó irányba halad, és ha minden sikerül akkor mire megvilágosodik akkorára már szülőfalujának közelébe érkezik. Evésre szánta el magát, és nem csak az éhsége miatt, hanem azért is, mert utastársai is azt tették. Lopva szét nézett , hogy mit esznek az utitársak, és szomorúan vette tudomásul , hogy a halkonzerv a menő kaja, és nem is olyan biztos , hogy azért mert azt annyira szeretnék az emberek. Egyébként ez abból is kiderült , hogy jó sokáig  forgatták szájukban amikor végre sikerült lenyelniük. Megpróbálkozott ő is  halkonzervvel, és száraz kenyérrel, de rá kellett hogy jöjjön arra ,nem véletlenül forgatták annyi ideig a szájukban a halat az utastársak,mert valami idegen anyag kerülhetett bele, mert az ize átmenetet képezett , az oltott mész és a szódabikárbonát között, szaga viszont megrekedt valahol a záptojás, és savanyú káposzta között-- féluton. Sálikó eltette a konzervet, és elővette megmaradt sósszalonnáját,aminek az ize üditőleg hatott rá, az előbbi izek után. Ekkor már azt is tudta, hogy miért is maradt meg ez a halkonzerv a háborúból , sőt azt is gyanitotta , hogy nem a másodikból , hanem az elsőből.

         A ködös reggel,nehezen, de mégis kénytelen volt szabad útat engedni a nap fényének. Nem vakitott , nem rontotta az ember szemét, de már néhány tiz méterre látni lehetett a pusztán, és néha ellehetett olvasni az állomások nevét ahol a vonat elpöfékelt. Sálikó egyre jobban érezte  szülőfalujának közeledtét,és ez nem volt véletlen,mert egy rövid félóra döcögés után a vonat befutott a már régóta áhitott állomásra.

         Sálikó nem sokat gondolkodott , hanem azonnal a városi parancsnokságra igyekezett, ahol jelentkezni volt köteles. Ő sem tudta miért de visszanyerte bátorságát, és már az ajtóban a szolgálatos  tisztnek keményen tisztelgett, és bebocsátást kért egyenesen a parancsnok elvtárshoz. A szolgálatos tiszt egy kicsit lefékezte kissé felpörgött hangulatát , mert előbb , beiktatta , hogy kicsoda micsoda , azután telefonált a parncsnoknak akinek jelentette ,hogy biznyos ..... Sálikó jelentkezik kihallgatásra , és  hogy óhajtja -e fogadni.

Az parancsbnok válaszára várni kellett egy kicsit -- de megérte , mert kis szünet után hallatszott , hogy parancsba adja:Küldd fel hozzám!

        Sálikó illedelmesen kopogtatott az ajtón-- ahonnan kiszóltak-- Gyere be!

Egy kissé meglepődött, mert ismerte a parancsnokot , hiszen az volt aki néhány évvel korábban csúnyán elutasitotta, útlevél, illetve kivándorlási kérvényét.

Most viszont egy kicsit másképpen álltak a dolgok, amit Sálikó nem tudott , csak sejtett , hogy testvére keze benne van a szabadulásában. De azt is tudta,hogy ennek  parancsnoknak a segitsége nélkül, Vászja sem tudta volna megoldani a problémát.