A mi utcánk 85.

           Nagyné levelet kapott külföldröl. Izgalommal vegyes érzelmekkel bontogatta levelet, és remélte , hogy annyit kitud hámozni belőle , hogy Sálikótól jött-e. Nem sikerült, ezért azonnal futott  az oroszul tudó szomszédhoz, hogy forditaná le neki a levelet de az első kérdése az volt , hogy --Salikótól jött? A nemleges válaszra meglepődött és értetlenül nézett a szomszédra. Értetlenségéhez egy adag szomorúság is vegyült, és sürgetni kezdte a szomszédot , hogy mondjon már valamit mert egyszerüen nem bir tovább várni. A szomszéd megnyugtatta , hogy legyen már türelmes egy kicsit , mert előbb neki kell elolvasnia ahhoz ,hogy neki si elmondhassa.Némiképpen megnyugodott , de a száját nem tudta, a kiváncsiságtól és a vágytól csukva tartani,  ezért még megkérdezte:akkor kitől jött? Valami Vászjától-- jött a válasz, és a szomszéd egy kicsit csunyán nézett Nagynéra. Nagyné elértette a dolgot, és megpróbált csendben maradni, hogy a szomszéd nyugodtan haladhasson az olvasásban.

          A levél olvasása közben a szomszéd arca mosolygósra váltott, amit Nagyné azonnal észre vett  és rögtön meg is szólalt --Úgye valami jó van a levélben?-- Jó bizony!--minden remény megvan arra hogy Sálikót kiengedik, a fogdából, és akkor a testvére Vászja intézkedni fog , hogy haza jöhessen.

--És mikor?-- kérdezte Nagyné  és szinte már a kapuban látta Sálikót és sorra bugyantak ki emlékezetéből a Sálikóval eltöltött idő legszebb pillanatai.

--Hát azt nem irja, mert még ő sem tudja de azt írja itt , hogy majd mindenről értesiteni fogja magát, ahogy meg tud valami fontos dolgot , de szabadulás már biztosra vehető. Nagyné megköszönte a levél forditását majd elszaladt, de azt mondta mindjár visszajön a válaszlevéllel, amit szintén lekell forditani , hogy mihamarabb válszoljanak.Nem telt el egy óra és Nagyné máris ott volt a válasszal.

           Több mint két hónap telt el a temetés óta, és azóta Nagyné szomorú magányba élt, és ezt látni lehetett rajta, mert sohasem mosolygott sohasem nevetett csak egykedvüen végezte mindennapi feladatát, iskolába engedte gyermekeit, és néha meg is várta őket az iskola előtt, ha  ideje engedte.Észre vették ezt a gyerekek, és néha meg is kérdezték , hogy miért ez a szomorúság hiszen, most is minden úgy van mint a temetés előtt.

           Nagyné úgy látta , hogy most már elkell mesélje a gyerekeknek az igazat amiről ők sajnos nem tudtak és  az iskolában a gyerekek, sokat beszélgettek a  szüleikről , és nekik kényelmetlen volt mindig csak  az anyukájukról tudtak beszélni , és ha megkérdezték tőlük: és az apukád?-- akkor  csak annyit tudtak mondani hogy nincsen itthon , de haza fog jönni-- mondták ezt teljes meggyőződéssel, mert ennyit mondott nekik az édesanyjuk.

           Aztán egy  nap a gyerekek úgy vették észre , hogy édesanyjuk , egy kissé kizökkent a letargiából, és miközben  fateknőben mosta a gyerekek ruháját halkan dúdolni hallották.Erre  ők is odamentek és apró kezecskéikkel  ügyesenmosni kezdtek ők is. Alig értek fel a tekenőig , de a bennük lappangó szorgalom, most kitörni látszott, és kedveskedni akartak édesanyjuknak. Persze volt ebben egy kis hátsó szándék is, mert alkalmasnak találták az időt, és hangulatot , hogy kikérdezzék édesanyjukat a  temetésről az apjukról és egyebekről is-- olyan dolgokról amiket az anyjukon eluralkodó szomorúság miatt az utóbbi időben  nem volt bátorságuk megkérdezni. 

         Mondanom sem kell, hogy  ez volt az a nap, amikor Nagyné levelet kapott, amiben jó hirek rejtőztek, ami újra feébresztette benne az életkedvet a vágyat, és újra fontosnak érezte magát ,mert volt remény arra, hogy rövidesen ott folytathatják közös életüket Sálikóval és a gyerekekkel ahol annakidején kénytelenek voltak  megszakitani. De arra is gondolt , hogy mire Sálikó visszaérkezik--aminek a dátumáról fogalma sem volt--akkorára a gyerekek mindent megtudjanak anyjukról apjukról és az anyjuk által eltemetett -- nekik-- bácsiról is. Nagyné mesélni kezdett,lassan érthetően ejtette a szavakat , hogy azok azonnal behatoljanaka gyermekek értelmébe szivébe. Úgy érezte , hogy amit kimond  őszintén, tiszta szívvel, az legalább olyan örömmel tölti el a gyermekeket , mint amilyen örömet okoz saját magának, azzal hogy kibeszélheti magából  olyanoknak akiket érdekel és akik érdekeltek is az eseményekben.

        Fogyott a szennyes ruha, és a mosás vége felé már Kátya és Okszána versenyeztek , hogy ki  tud szebben és gyorsabban mosni.Anyjuk szeme a boldogságtól, és egy örömkönycsepptől csillogott.