A mi utcánk 84.

           Sálikónak alig jött, hogy elhigyje,hogy ő reá is ránézett  a Jóisten, és ha minden igaz akkor rövidesen megnézheti kivülről is fogvatartásának szinhelyét. Ha most repülni tudott volna, akkor bizonyára felkerekedik  és azonnal az ő Ánjájához repül. De szerencse, hogy nem tudott, ennélfogva türelemre intette magát, hiszen szabadulása már csak kitartás kérdése.  Kitartásban , viszont volt gyakorlata,mert kitartott a háborúban , kitartott  Nagyné mellett és kitartott most is--  amikor semmi esélye nem volt a szabadulásra.Legalábbis idehozatalakor egyáltalán nem látott esélyt arra.Tudta, hogy az ezredesnek hálával tartozik és azt is tudta ,hogy az ezredes nem magán inditványból kezdte el keresni, hanem külső beavatkozásra. A részleteket nem ismerte, de ha ismerte volna akkor sem tudta volna felfogni a boldogságtól. Most csak örülni volt szabad, és türelmesnek lenni volt kötelező.

           Sálikónak szüksége  volt a tiszta fejre, mert a bezártság  annyira behatárolta gondolkodásmódját , hogy néha még azt sem tudta , hogy milyen nap van, és azon is gondolkodnia kellett , ha azt akarta megtudni, hogy mennyi ideje hozták ide a kijevi táborba. Olyankor csak nagyvonalakban gondolkodott , vagy csak a nyarakat , vagy csak a teleket számolta , mert azok a hidegek miatt emlékzetesebbek voltak.Abban biztos volt, hogy legalább két tél telt már el és  akkor ez a harmadik. Nyár viszont csak kettő. Ilyenkor az újonnan érkezett foglyokhoz folyamodott, akik még  nem felejtették el az idő érzékelését és mérését a bezárt körülmények miatt. Nyugodtabb perceiben visszatért eredeti énje frissen és gyakorlatiasan tudott  gondolkodni , és tervezni is tudta a jövőt. Az utóbbi időben -- az ezredesssel való beszélgetése óta azt vette észre magán, hogy egyre kevesebb  alkalommal esik depresszióba,mint annak előtte , amikor napjába akár többször is magába zárkózott, és elbujt , és nem egyszer siráson kapta önmagát. Ilyenkor szégyelte magát,-- saját magától, mert az ilyen elgyengülései idején  már a rabtársaival sem akart foglalkozni beszélgetni.

           Most minden megváltozott , kereste  a rabtársak társaságát, szivesen beszélgetett velük és szivesen mesélt Ánjáról gyermekeiről-- akik külfödön vannak -- testvéréről aki szintén sokáig harcolt, kitüntetései vannak, és rangja is, és nagyon régen nem látott apjáról aki még ő elötte ment el a háborúba. De nem feledkezett meg édesanyjáról sem mert tudta , hogy mekorra szivfájdalmat okozott neki, úgymond zavaros élete miatt. Ekkor már tudatosan vigyázott arra, hogy a depresszió ne tudja a hatalmába keriteni többet, mert annyi megpróbáltatás után az akár végzetes is lehet , és ő azt nem engedheti meg magának , hogy  ne ép egészséges emberként térjen vissza gyermekeihz és Ánjához. Egyre jobban érezte ,hogy mennyire hiányolják őt odahaza és mennyire hiányzik neki a családja -- és most nem Ukrajnára gondolt.

          Ílyen gondolatok között teltek napjai, amelyek hol reményteliek máskor kissé szomorubbra sikeredtek, pontosan az aktuális hangulatának megfelelően. Bár hosszú volt a két és félév amit itt a kijevi fogolytáborban töltött , de az utólsó hét felért egy egész évvel annyira lassunak érezte az idő mulását.

          Egy hét várakozást, kitartást mondott neki az ezredes, és az éppen lejáróban volt amikor az ezredes hivatta. Futólépésben tette meg az utat az ezredes irodájáig. Az ezredes leültette, egy kis előadást tartott neki, arról , hogy a büne arra korlátozódott , hogy jogtalanul lépte át a Szovjetunió határát, de ezt Moszkvába sem itéltek meg túl szigoruan, ezért neki jogában áll Sálikót elengedni. A papirjaira ő maga is írt egy passzust amiből, kiderül , hogy tévedések sorozata és a komiszárok rosszindulata áll. Az általa lefolytatott vizsgálatok alapján, nem követett el semmi olyan bünt ami elzárással büntethető, hiszen a cselekmény  elkövetésekor a  határok nem voltak véglegesek. Az ezredes passzusában volt egy adag csusztatás, de ez senkit nem érdekelt--a legkevésbé a városi , vagy a területi rendőrséget , mert a fenntről jött utasitásokat, vagy akár ajánlásokat illett gondolkodás nélkül elfogadni.

          Az ezredes átnyújtotta a papirokat Sálikónak és kezet rázott vele-- miközben ennyit mondott: Szabad vagy!-- de ezekkel a papirokkal jelentkezel a városi parancsnokságon. Sálikó tisztelettel szalutált, és elhagyta az ezredes irodáját. Kezében a hivatalos pecsétes papirral, már nem szaladt , hanem nyugodtan méltóságteljesen, szinte megdicsőülten lépegetett , miközben arra gondolt , hogy mégsem halt ki az emberekből az emberi érzés véglegesen.

         Néhány perc múlva kilépett a hatalmas épület kapuján és szapora léptekkel körbejárta azt -- miközben a még néhány perccel korábbi fogolytársai bánatos szemmel figyelték őt a rácsok mögül. Neki meg azért volt  erre szüksége , hogy elmesélhese otthon , hogy hol volt bezárva, abban a nagy városba, ahol annak előtte sohasem járt , de ezentúl sem kivánkozik vissza.