A mi utcánk 83.

            A temetés napján az egész utca--apraja -nagyja feketébe öltözött.Mert itt mindenki mindenkit ismert, és mindenki megakarta mutatni , hogy mennyire sajnálja az elhunytat, és annak hozzátartozóit. Ki öszintén, ki megszokásból,ki kiváncsiságból, de ott volt a temetésen. Semmi felhajtás, semmi extra kivánság, csak a szigorú tények felsorolása hangzott el a református lelkipásztor szájából. Ám amikor a pap befejezte a bucsúztatót, kitért a háború borzalmaira, és számszerűsitve elmondta , hogy az utóbbi tizenötévben amióta, a szatmárnémeti református egyház hiveit szolgálja, hány hivét volt kénytelen eltemetni az idegen hatalmak telhetetlensége miatt, és emlitést tett azokról is, akiket   nem temethetett el mert sohasem kerültek haza. Hogy Nagy János a szó legszorosabb értelmében az utólsó erejével is hazajött , hogy a haza megszentelt földjébe nyerjen nyugodalmat, Csak ennyi adatott meg neki, de ez is valami, mert sok száznak  és ezernek még ennyi sem. Ostorozta az idegen hatalmakat , miközben Nagyné megsemmisülten állt a sir szélénél két leányával együtt, akik  szintén talpig feketében voltak öltöztetve. Ők tudták a legkevésbé , hogy miről van szó-- igaz édesanyjuk megigérte , hogy mindent elfog mesélni nekik teljesen őszintén, mert jó ha világ tudja--" az igazat, és nem csak a valót", ahogy a költő mondja!

          Mert az emberek általában  felületesen, minden kontrol nélkül ítélik meg embertársaikat, embertársaik cselekedeteit, mert nekik csak az a fontos , hogy azonnal lereagáljanak eseményeket , anélkül , hogy abban elmélyülnének, anélkül , hogy a dolgok mozgató rugójának a közelébe jutnának.Nem törődnek azzal , hogy embertársuknak mekkora fájdalmat okoznak felületes, alaptalan kijelentéseikkel. A temetőben a sirok mellett is voltak olyanok, akik csak azért bujtak fekete ruhába, és erőltettek  gyászos arcot magukra-- miközben minden írányba füleltek-- hogy honnan tudhatnának meg valamit, valami titkot amit aztán át lehet alakitani tündérmesévé vagy boszorkányos történetté. Mindegy , hogy mivé a fontos az , hogy legyen min csámcsogni , holnap is holnap után is , egészen addig ameddig nem történik valamilyen újabb  eset, tragédia , vagy komédia, mindegy, csak történjen valami, ami új lendületet kölcsönöz egyhangu szegényes életüknek.

          Az emberek , de főleg az asszonyok az ilyen alkalmakat is kihasználták eszmecserére pontosabban fogalmazva pletyka cserére, a temetőbe, templomba menet, vagy éppen onnan haza térőben. Meg lehetett különböztetni azon asszonyokat  is akik özvegyen maradtak-- azoktól akiknek visszajött az férjük, mert ők egy külön társaságot képeztek, és csak nagy ritkán keveredtek, mert az özvegyen  maradottaknak más volt az életérzésük, más volt  a mindenapi témájuk, és az állandó várakozás megkeseritette életüket ami aztán mély ráncokat rajzolt még az egészen fiatal arcokra is.

          A tiszteletes kitett magáért szép hosszú beszédet mondott, az emberek toporogtak a hidegbe, és alig várták , hogy vége legyen a szertartásnak , de a pap fontosnak tartotta elmondani, kifejezni saját érzéseit is. Mert ő már akkor előre vetitette, hogy a hazának új gazdája van, és bennünket az semmi jóval nem kecsegtet. Mondhatta bátran mert a jelenlévők százszázalékban magyarok voltak,és az ilyen mindennapi dolgokra-- mint egy tizenkét év után meghalni hazatérő katona temetése nem számitott veszélyesnek az új államrendnek.

        A temetés végén Nagyné meg köszönte a tiszteletesnek a szolgálatát, és lassan hazafelé indult lányaival. Néhányan még csatlakoztak hozza , de az úton lassan elmaradoztak mellőle. 

        Otthon tüzet raktak  és leültek a spór köré melegedni.Meg fázott testük hamar felmelegedett , és a hangulatuk  is oldódni kezdett. Nagyné felállt és körbe nézett a lakásba, amikor szeme megakadt, a férje ütött kopott hátizsákján. Ki kéne dobni-- gondolta magába, de valami mégis arra késztette ,hogy talán mégis megkellene nézni, kikéne üriteni, és ami van benne, papir, és egyébb fölösleges dolgok azt ellehetne tüzelni. Kiboritották az ütött-kopott hátizsákot , amikor kihullot belőle minden, akkor egy tompa puffanást  hallottak. Egy féltenyérnyi kis csomag mutatkozott a padlón. Az egyik kislány felkapta és bontogatni kezdte, majd a másik elkérte , hogy ő is bontogassa a több réteg papirral bevont csomagot. Végül a bontogatást Nagyné fejezte be.

         Amikor az utólsó papirréteg is a padlóra hullt, Nagyné kezében egy kis tükör maradt. A halovány világitásban megnézte magát benne , majd  sorba lányok is követték példáját. Ám amikor a szembenülő kislány kezébe került a tükör-- Nagyné észrevette , hogy a tükör másik oldalán Nagy János honvéd fényképe ismerhető fel-- egykor volt valóságában!