A mi utcánk 75.

           Nagyné utcájában is megváltozott a hangulat-- hogy miért azt nem lehetett tudni, az asszonyok hangnemet, és színt változtattak, és a néhány évvel korábbi segitőkész asszonyok, kezdtek elfordulni Nagynétól, és beszélgetéseikben egész más hangot ütöttek meg. Azok akik nem látták személyesen , hogy a rendőrök vitték el Sálikót, azt kezdték rebesgetni , hogy nem is vitte el senki , hanem Sálikó szökött meg tőle. Az pletykásabbja azt is terjeszteni kezdte , hogy Sálikónak felesége van Ukrajnába, és most azért ment el , mert azt  jobban szereti , mert mégis csak a fajtája. 

          Mi gyerekek meg csak annyit tudtunk , hogy a Nagynéni két lánya gyönyörű szép , és kár , hogy nincs nekik apukájuk, és borzasztó kiváncsiak lettünk arra, hogy miért nincs. Ekkor kezdtünk el kutakodni, kiváncsiskodni ,mert tudatunk éppen ekkor fejlődött oda , hogy érdekeljen a mások sorsa , főleg a más gyerekeké. Később aztán mindent megtudtunk, a szüleinktől , a felnőttektől , és magától az élettől.

          Nagyné arcáról sem a boldogság sugárzott már, nem a fiatalság derüje , hanem a megviseltség, a fáradtság a a várakozásra ítélt bénultság. Derűs arcot csak akkor mutatott amikor gyerekeiről esett szó vagy, vagy meglátta az iskolából kézenfogva  hazaigyekvő lányait. Ennyi boldogsága maradt ezekre az időkre-- pedig életében már kétszer is megadatott neki a boldogság, de mindkét alkalommal bele szólt a háború , vagy a háború utószele. Boldogtalannak érezte magát -- nem minden ok nélkül, mert azontúl , hogy férfi nélkül maradt, az utcabeliek is elfordultak tőle, minden kiváltó ok nélkül. Pedig nekik is meg volt a maguk baja. De hát milyen az asszonynép, azt hiszi , ha más bajával fogalalkozik  , neki kevesebb gondja lesz, de az is lehet , hogy ameddig a mások dolgaival foglalkozik,a saját problémája nem fáj annyira.

          Jó ideig eseménytelenül , és minden hír nélkül teltek a hetek a hónapok. A várakozás kiirthatatlan férge erősen munkálkodott Nagynéba, ezért újra az ismerőséhez folyamodott , hogy levelet irjanak Vászjának, és Sálikó édesanyjának , mert úgy érezte , hogy segitséget, csak onnan várhat, mert ő innen semmit nem tehet.Elment a levél és újra kezdődött a lelekölő várakozás.

         A gyerekek is egyre ritkábban szóltak ukránul és egyre ritkábban érdeklődtek édesapjuk felől.

         A postás újra kezdett szép szemeket vetni Nagynéra , és úgy tett mint aki rég elfelejtette volna , hogy milyen kegyetlenséggel zavarta el Nagyné , annak idején amikor bepróbálkozott nála,  amikor Sálikó a háború vége felé ,hazament , megigérve azt , hogy visszajön. A postás , most úgy érezte , hogy most talán   esélye van Nagynénál. De tévedett,mert amikor még csak példálózott Nagyné előtt-- és megjósolni próbálta ,  hogy Sálikónak  nem sok , vagy talán egyáltalán  nincs esélye , hogy újfent visszajöjjön-- Nagyné kapta seprűt , és azzal futott a postás után, egészen a kapun túlig. De ez egyáltalán nem volt vicces, mert ezt, szomorúságában elkeseredésében tette, és azért mert nem hitte el hogy ennek a postásnak annyi bőr nincs a képén, annyira szemtelen , hogy nem átall kikezdeni, egy két gyermekes anyával aki már akkor is elutasitotta amikor még gyerekei, sőt senkije nem volt.  Úgy érezte, hogy a sors teljesen ellene szegült-- és ebben volt is némi igazság.

          Egyik hétvégén , egy szombati napon, az utca végében egy kopott katona kabátba burkolózott,katona sapkát viselő ember ácsorgott. Messziről is látni lehetett, hogy nagyon fáradt. A falnak támaszkodott, és nézett a semmibe. Egy kicsit furcsa volt, mert minden arrajárónak köszönt.Volt aki fogadta , és volt aki tovább ment anélkül , hogy szóra , netán egy pillantásra méltatta volna.Azidőtájt nem tünt különösnek az ilyen látvány, mert szinte mindennaposak voltak az össze-vissza kószáló emberek-- idegenek.

A férfi csak néhány lépést  tett meg , és ujra megállt pihenni, nézte az utcát és nézte a foghijakat ahol valamikor házak voltak. Szemeit megerőltetve fürkészte az utcát teljes hosszában. Keresett egy házat! Keresett egy ház számot, és keresett egy asszonyt, akit már több mint tiz éve nem látott , nem láthatott, mert a háborúnak, a hazának  pont ő reaja volt szüksége ,annak szinte első percétől.