A mi utcánk 74.

           Sálikót előbb Kijevbe vitték, mert a központositott hatalom , mindenkiről mindent tudni akart , de ez esetben bekövetkezettaz az eset , hogy sokat akart a szarka  de nem birta farka, mert a kijevi rendőrségen és a környék iskoláiban-- amit időközben kaszárnyává léptettek elő--  akkora tömeg tartózkodott , hogy a rendőrség kénytelen volt úgy dönteni , hogy a nagy számra való tekintettel a foglyokat és   a fogoly jelölteket visszakell küldeni oda, ahol  a büneiket elkövették, ahol majd megitélik az elkövetett büneik súlyát. Ez a munka hónapokat vett igénybe, és rengeteg papirmunkát. Többek között azért is, mert mindenki együtt volt kezelve, "háborús bünös", katonaszökevény, külföldi állampolgár, köztörvényes bünöző. De, a nyilván tartás is  sok kivánni valót hagyott maga után a sok iskolázatlan katonahivatalnok miatt , mert  a nem cirill betüvel irott neveket egyszerüen nem tudták kiolvasni , és ha valaki elolvasta nekik , akkor hangzás után leirták cirill betüvel azt meg a latin betűs iráshoz szokott egyén nem tudta elolvasni. Akkora volt a kavarodás,hogy már senki nem bizott senkibe, mert akkora tévedések történtek, hogy a Leningrádiakat (azóta már eredeti nevén Szenpétervárként emlegetik) Vlagyivosztokba küldték , és forditva. Szökésre is lett volna lehetőség, de akkor már papir nélkül senki sem vállalkozott hosszabb útra ,mert úton útfélen igazoltattak , mert még mindig rettegtek  a nem létező kémektől, meg az ellenségtől. Mert ellenségkép kellett , hogy fenn tudják tartani a statáriális állapotot. Sálikó frissen érekeztt "bünöző volt ezért őt zárkába zárták, de emiatt kikellett engedjenek egy korábban érkezetett helyszüke miatt

         A már elitélteket elosztották a környék börtöneibe, de ha nem volt elég a hely akkor igénybe vették a nagy Szovjetunió távolabbi városainak börtöneit is.A súlyosabb  rabokat egyenest Szibériába küldték. Ilyen társaságba érkezett meg Sálikó-- és ameddig nem ismerte meg a környzetét és nem kapott kellő információt rabtársaitól, addig nagyon nehezen viselte a bezártságot.

         Később már arra gondolt, hogy biztos tudomására juttatta már Nagyné Vászjának az esetet , és azóta Vászja biztos intézkedni kezdett, és előbb -utóbb hivatni fogják , s akkor tisztázhatja magát. Az is megfordult a fejében, hogy egyéni kihallgatást kér-- de amikor elmesélte szándékát rabtársainak azok a röhögéstől, szabályosan összeestek , és mondták neki , itt ilyen nincs, és felejtse el minél hamarabb , ha nem akarja , hogy utolsó legyen az elosztó táborban aki elhagyhatja azt. Ezt olyanok mondták akik már  legalább fél éve raboskodtak , és maguk is megpróbáltak egyéni akcióba kezdeni. Be kellett lássa,hogy ügye megoldását, egyedül  csak a kivülről jövö segitség képes felgyorsitani. Legalább újabb három hónapba került amig az ő ügye is teritékre került akkor is azért, mert Vászja főnöke közben járt, hogy a lehetőségek határain belül, keressék meg már a Sálikó ügyiratát. Ez nem jelentett egyebet csak annyit , hogy ha egyéb papirok keresése közben a kezükbe kerül, akkor nem tették legalulra,hanem valamivel feljebb, ennélfogava közelebb a kivizsgálandó esetekhez. És nem jelentette azt sem , hogy újfent nem kallódhat el. 

         Sálikó már több mint egy éve volt távol szeretteitől, már nagyobb részt szabadon mozoghatott egy iskola  belterületén , de onnan ki nem mehetett , nem tudott senkivel semmi féle kapcsolatot felvenni,teljesen ki volt szolgáltatva annak a ténynek , hogy egyszer csak sorra kerül ő is. De ahogyan  telt az idő, egyre rosszabul viselte a tehetetlenséget-- nem beszélve arról , hogy ahányszor esébe jutott a családja annyiszor kapott dührohamot , és annyiszor határozta el hogy  megszökik. De amikor lecsillapodott, rögtön számonkérte önmagán cselekedeteit , és fogadkozott , hogy többet ilyet nem tesz,mert az iyen kirohanások egyáltalán nem  szolgálják a szabadulás közeledtét, eljövetelét. Sőt! Várakozásra volt kárhoztatva, amit nagyon rosszul viselt, és nem jutott eszébe semmi hasznos dolog, hogy segithetne magán, de főleg olyasmi, amivel segithetne családjának tagjain. Ez fájt neki legjobban, mert már megint bent voltak a télbe, és fogalma sem volt arról , hogy Nagyné és lányai, hogyan viselik , hogyan tudják megoldani a mindennapi dolgokat  nélküle. Szomorú, kilátástalan sors volt az övé, de nem kevésbé az otthonmaradottaké is. Miközben silány fekete kenyerét és mindennapos halát ette, minduntalan kényszerből elhagyott családjára gondolt.