A mi utcánk 72.

           Nagyné levele elment, de azt  senki nem tudta , hogy mikor ér oda, és hogy válasz mikor lesz , azt még kevésbé. Csak várt türelmetlenül elkeseredetten, úgy érezte , hogy életének, egy  nem is akármilyen darabját vitték volna el. Azonkivűl a tehetetlenség dühe is eluralkodott rajta, és sokszor kapta magát azon , hogy olyan dolgokat tesz, amit nem akar, elfelejt dolgokat,vagy túl hirtelen cselekszik, és nem képes mindenre oda figyleni, vagy sót használ cukor helyett , vagy forditva. Teljesen kifordult magából, és már a  jószágokkal is olyan durván bánt, mint ahogy soha. Állandó rettegésben élt -- máskor meg olyan kényszerképzete támadt, hogy elakarják rabolni a gyermekeit. Ilyenkor fényes nappal is bezárkózott gyermekeivel a házba , és nem nyitott ajtót senkinek , még a szomszédasszonyoknak sem. Alig tudta magát kontrol alatt tartani. De voltak világosabb napjai is amikor  feltudta mérni a saját helyzetét , és szabályosan elitélte  előző napi tetteit, mert világossá vált előtte korábbi tetteinek helytelensége. Észrevette saját magán , hogy túlzottan emészti magát, akkor amikor ezzel nem jut előre, sőt még a gyerekeinek is árthat vele, amit egyáltalán nem akart, hiszen jelen pillnatban senkije sem volt a gyerekein kivül. 

         Lassan tudatosodott benne , hogy egyedül csak saját magára számithat, és vissza kell nyernie korábbi énjét, azt amikor egyedül is képes volt a ház, a gazdaság , és egyéb tevékenységek ellátására. Igaz, akkor még nem voltak a gyerekek. De hát a gyerekek nem lehetnek akadálya semminek. Ugyan a tél előtte van , de nagyjából mindene megvan ami a  gyerekeknek és háztartásban kell.Csak annyival van hátrányosabb helyzetben a többi asszonytól, hogy neki éppen most a háború végeztével "rabolták" el a férjét, a társát-- de a leghelyesebb , ha gyerekei apjának nevezi.

         Nagyon nehezen ment a saját jellemének a formálása , de a korábbi élete ,  annak mélységei , és magasságai ébren tartották benne a  hitet , hogy igenis képes felül emelkedni a pillanatnyi zavaron,  magányon, mert ez a magány már rég nem olyan mint annak előtte volt, hiszen itt a van két szép kislánya akik napról napra szebbek nagyobbak okosabbak , de úgyanakkor gyakran kérdezik , hogy hol van az édesapjuk, és ezt megkérdezik magyarul is ukránul is. És neki nagyon nehéz választ adni  az őszinte kérdésre. Mert őszinte kérdésre nem illik hazug választ adni.Megpróbálta kegyes hazugsággal elütni ,vagy megkerülni a választ, hiszen a gyerekek még nem értették meg a felnőtt emberek igazságtalan kusza , érdekekhez kötödő csalekedeteit.Egyszerüen azt mondta, láttátok elutazott, és nem sokára haza fog jönni.Ezt mosolyogva mondta gyermekeinek , de oda benn szorongatta valami a szivét. Majd elfordult és némi dolgot talált magának , hogy gyerekei ne lássák eleredő könnyeit.

         De tudta , hogy vigyáznia kell magára, mert ha most nem erős, akkor annak komoly következményei lehetnek.

         Amióta  Sálikót elvitték Mészárosnéni is gyakrabban látogatta, mert tudta , hogy támaszra van szüksége. Szivesen és sokáig beszélgetett vele , minden szavából a tapasztalat a  nyugalom és a megnyugtás érzése sugárzott. De tudott nyugtató tea recepteket is amit leiratott Nagynéval és elmesélte , hogyan kell alkalmazni. Néhány hónap alatt szinte teljesen visszakapta egykori énjét és újra vidáman tett -vett a ház körül egész nap, és kivűlről minden úgy nézett ki mintha, minden a legnagyobb rendbe lenne. De az át nem aludt éjszakák könnycsepjei reggel ott mutatkoztak Nagyné párnáján.Hosszú időbe telt, amig végleg kigyógyitotta magát ebből a fájdalomokozta letargiából, úgy, hogy  gyermekei  a legkevésbé sem érezzenek ebből semmit.

        Néha álmodott Sálikó felől, és az nagyon jó volt, mindig napfényes meleg nyarat látott, zöld mezőt, vagy az égen vidáman  egymással fogócskázó csillagokat. De az ilyen álmok után fájdalmas vot az ébredés, a felkelés a puszta valóság tudomásul vétele.És ez igy ment egészen addig, ameddig ki nem tavaszodott és meg nem szólaltak az énekes madarak, amelyeknek  a gyerekek

búzaszemeket szórtak, ezért azok képesek voltak órahosszakat csivitelni, énekelni a házuk udvarán. De amikor azok elrepültek , velük együtt az egész család jókedve is elszállt.Nagyon nehéz volt a boldogságot mimelni , akkor amikor az, nem volt sehol.De néha-néha meglátogatta őket  kicsi apró örömök formájában, amikor a remény felülkerekedett a szomorúságon.