A mi utcánk 71.

          Jól benne jártak az őszbe, a mezőgazdasági munkálatokat már szinte mindet elvégezték.Megvolt a málé hántás,a szüret , és gyümölcsszedés is. A jószágok sem jártak már ki a legelőre. Reggelente ezüstös dércseppek fénylettek a fákon és a satnya elhaló füvön. Dolog már csak a ház és az állatok körül volt. A leányok az esti fejést élvezték a legjobban mert olyankor anyjuk megengedte , hogy a szelidebbik tehén tőgyét ők is megcibálják , mert pici kezecskéjükkel egyébre nem voltak képesek , de  a jóakarat a szándék az már megvolt bennük.

          Később még káposztát raktak el,és levágtak egy olyan száz kilós disznót. Nem tudták mi hajtja őket , de igyekeztek minden dologgal mielőbb végezni , hogy minél kevesebb dolog maradjon a hideg időre. 

          Nem sokára levelet kaptak Vászjától aki örömmel jelentette be, hogy ő lett a szülőfalujuk komiszárja, és most nagyon sok dolguk van, mert mindenütt helyt kell állni , úgy a kocsmában , mint a hivatalában. Megírta , hogy bevonta a mamájukat is kocsma vezetésébe, aminek  az nagyon örül, mert fontosnak érzi, magát és büszkeség tölti el hogy nagyobbik fia milyen szép karriert fút be. Eddig voltak a jó hirek, de a levél végére  Vászja fontosnak tartotta megemliteni , hogy  Sálikót keresik, és pedig tiltott határ átlépésért. Többet ő sem tudott, nem is tudhatott, mert ezt a megkeresési ügyet már legalább három éve elinditották, és különböző engedélyek beszerzése, és a hivatal lassusága miatt, csak most készül érvényt szerezni a megkeresésnek.

         November közepén, két marconaképü román, és tipikusan szlávos arcú rendőr jelent meg az utcában. Az egyik rendőr helyi volt, aki elől ment és kereste a házszámot. Nem sokára meg is találta ,ahova azonnal, szinte be rontottak. Nagynét és Sálikót a házban találták. Benn a házban  az ukrán rendőr vette át a szót, és a parancsnokságot. Nagyon rövid szavakkal közölte , hogy azonnal öltözzön, és menjen velük , mert ki van adva a szovjet hatóságoknak, és büntetőjogilag felelősségre  lesz vonva, tiltott határátlépésért, de ha egyéb bünt is elkövetett akkor azért is.  Sálikó, próbálta meggyőzni a honfitársát , hogy akkor még nem is voltak olyan stabilak a határok , és hogy neki felesége van itt, és két gyönyörű gyermeke.Az ukrán rendőr hajthatatlan volt , mert a parancs az parancs , ő azt az utasitást kapta , hogy vigye Ukrajnába Sálikót.Ebben a román rendőröktől minden támogatást megkapott.

        Sálikó elmondta a magáét, és amikor látta , hogy nincs esélye a maradásra, akkor Nagynéhoz fordult és vigasztalni kezdte , hogy rövidesen tisztázni fogja magát, és visszajön mert ha nem, akkor belehal ha nem láthatja gyermekeit , és őt. Nagyné csak most fogta fel igazán az eseményeket, mert eddig ukránul beszéltek, és csak sejtette , hogy valami nem jó történik velük , de ekkora bajra , hogy elviszik szerelmét és gyerekei apját-- arra nem számitott. Fájdalmas zokogásba tört ki és, nem akarta elengedni Sálikó kezét. A leányok amikor látták , hogy mit tesz az édesannyjuk, akkor ők is belekapaszkodtak édesapjuk lábába és nagyon erősen sirni kezdtek. Még a kemény rendőröknek is meglágyultak a vonásai a meginditó látványtól, és eldöntötték , hogy mielőbb véget vetnek a kinos helyzetnek, ezért erőszakkal megfogták és kivitték a házból Sálikót, aki már semmi ellenállást nem tanusított mert bizott az ártatlanságában. De ahogy vissza nézett Nagynéra , és gyermekeire  szeméből könnyek látszottak csorogni. Családja, még két-három házhosszat elkisérte, és utána már csak a tekintetükkel követték a rendőrök társaságában távolodó Sálikót.

       Túl a sarkon állt a "fekete autó", amibe mindannyian beültek, és pillanatok alatt elhajtottak. Nagyné a gyermekeivel vissza ment a házba és könnyekkel teli szemmel vigasztalta, vigasztalhatatlan gyermekeit.

       Néhány napig Nagyné, nem tudott semmivel foglalkozni gyermekein kivül , mert nem volt lelki ereje, még gondolkodni sem, de ha gondolkodott,  akkor sem talált semmi megfelelő megoldást, mert Sálikó nem volt az ország állampolgára, emiatt itt nem tudott semmiféle folyamodványt elinditani. Csak a rákövetkező héten tudta rászánni magát , hogy levelet irasson Vászjának-- akit ő személyesen nem is  ismert.  Napközben sokat búslakodott,vasárnaponként templomba járt és imádkozott a gyerekeiért és Sálikóért, és azért hogy minél hamarabb hazakerüljön, mert bizott Sálikóban -- teljesen jogosan -- mert egyszer már bizonyitott, és visszajött , pedig akkor még gyerekek sem voltak.

       Néhányan akik éppen az utcán tartózkodtak , látták Sálikó elhurcolását, azok azonnal továbbadták a hírt, és megkezdődött a közös vigasztalás, és a sopánkodás. Naponta látogatták Nagynét a jó szomszédok, és példákat hoztak fel az elkeseredett asszony lelkiállapotának helyreállitására, aki soha egy pillanatra sem tudott belnyugodni abban , hogy minden értesités nélkül csak úgy, elrabolták szerelmét és gyermekei apját.