A mi utcánk 51.

           Hüvös volt a hajnal, hegyes szél seperte az állomás peronját--  férfiak , de inkább nők jöttek mentek céltalanul. Ennek az volt az oka, hogy sokan várakoztak, és nem csak , hogy utazhassanak , hanem arra, hogy szeretteik érkezik az állomásra. Volt is  öröm amikor valaki  felismerni vélte rég nem látott fíát, férjét-- és még nagyobb a bánat amikor tévedés volt az egész , mert egyáltalán nem az volt akit vártak, hanem egy  olyan valaki, akit senki sem várt. A csalódás mindkét részről fájdalmas volt. A fájdalom csak könnyekben , sirásban volt mérhető-- mert a fájdalomra egyelőre még  nem találtak ki más mértékegységet.

           Bonyodalmak támadtak a vonatindulással -- elfogyott az üzemanyag, és tovább kellett várakozni, anélkül , hogy tudták volna hogy meddig. Az orosz tisztnek használt a friss levegő, arcáról eltüntek a ráncok, szemébe is visszatért a fény, és úgy látszott , hogy újra képes normálisan gondolkodni , és viselkedni.

           Megéheztek! Elővették elmózsiájukat és falatozni kezdtek.Mások is hasonlóan cselekedtek.A csomagolásból pontosan meglehetett állapitani . hogy ki honnan érkezett ,mert az ennivaló nagyobb része orosz , román , és magyar ujságpapirba volt csomagolva, és a keményre főzött puliszkától a a száraz fekete kenyeren keresztül a felvágottig terjedt. Sálikó a tisztre figyelt-- aki most nem vette elő a pálinkát, és Sálikót sem kinálta. Sálikó arra várt , hogy a tiszt bucsút vegyen tőle, és elinduljon célja megvalósitására. De nem ez történt. A tiszt gondolataiba merült, arcára megnyugvás ült ki, és tanácstalan arccal nézett a semmibe. Sálikó , szeme sarkából figyelte az orosz tisztet. Az, észrevette , hogy figyelik ezért megszólalt.

--Nagyon berugtam az éjjel-- de tudom , hogy mit beszéltem, és az mind igaz is. És az is igaz , hogy azért indultam el, hogy leszámoljak a hűtlen asszonnyal.Tele voltam keserűséggel, bánattal fájdalommal, legyőzött a pálinka.De amit itt láttam  és látok ezen az állomáson, az  meggyőzött arról, hogy mások is járhattak így, mások is maradhattak egyedül, sőt, tudom, hogy sokan maradtak is.És mostmár lemondok a leszámolásról-- megtalálom az asszonyt-- az biztos-- bántani nem fogom sem őt , sem a csábitót-- de a fiamat nem hagyom! Teljesen átszellemült, és valami fájdalmas rezignált mosoly futott végig-- az  éjszaka látott  oly meggyötört, szinte embertelenné vált arcon. 

          Megélénkült a peron forgalma, vasutasok cikáztak jobbra -balra, és minden jel arra mutatott, hogy a vonat újra pöfögni fog. Az emberek kezdtek a kasszához sorakozni , hogy jegyet váltsanak-- de csak a civilek, a katonák , vagy a frontról hazatérőknek eszébe sem jútott jegyet venni-- valószínű nem is volt miből.De ez teljesen természetes volt.

          Az orosz tiszt kezet nyújtott Sálikónak és elindult a városközpont felé, de előbb  elnézett, valahova hazájának irányába irányába, és azt tapasztalta , hogy a kolozsvári villamosook éppen  úgy csilingelnek , mint a moszkvaik, és úgyanolyan hangosak is.

          Sálikó sokáig nézett utána -- egészen addig, ameddig el nem nyelte az éppen leszállni készülő  reggeli köd. Szíve mélyén azt remélte , hogy az orosz tiszt komolyan gondolta azt , amit utóljára mondott neki-- hisz van itt éppen elég baj, szomorúság, semmi szűkség arra , hogy a tiszt a saját személyén esett sérelem okán maga is növelje, bárki írányába is.

           Sálikó, jegyvétel után visszaszállt a vonatra és érdeklődve bámulta a vidéket. A Szilágyság dombjai között bujkált már a vonat, amikor Nap is bujócskába kezdett vele, mert hol elbujt , hol meg előtünt, hogy megmossa arcát a Szamos vizébe.

           Több mint ezer kilóméter volt mögötte, büszke volt magára , hogy ezt mind  végig csinálta , hogy veszélyes helyzeteken ment át , és mindent megúszott. Édesanyjára gondolt, testvérbátyjára, és agyába feltérképezte az egész frontvonalat, azokat is amelyekrő hallott , és azokat is amit csak eltudott képzelni, de ettől is csak a gyakran visszatérő kérdések  szaporodtak: Vajon hol van most apám?-- és miféle játéka ez a sorsnak , hogy az embert , és gyermekeit is  a háborúba viszik.

          Aztán elkergette magától a rossz gondolatokat és próbálta előcsalni emlékeit -- azokat amelyek kizárólag csak Nagynéhoz kötötték , amiben nem volt semmi rossz, azonkivűl , hogy távol volt a hazájától szeretteitől. De ellensúlyozásként egy olyan asszonyt ismert meg, akiért képesnek érezte magát, hogy vállalja ezt a hosszú útat. Mert hosszú volt ez az út, és tele veszéllyel, de megérte  mert már csak órák kérdése, hogy karjaba vegye az imádott asssznyt.

         A vonat fütyölt egy hosszút, és befutott az ismerős állomásra. Sálikó szét sem nézett , hanem óriási léptekkel megindult a Nagyné  utcájának írányába. A németi templom toronyórája éppen tizenkettőt ütött.