A mi utcánk 5O.

           Az orosz tiszt falatozni kezdett, de közbe ismét meghúzta a pálinkás üveget. Látszott rajta  hogy gyakorlott ivó, mert megsem rezdült a szeme, miközben az erős pálinkát eresztette le a torkán.De hasonló szorgalommal küldte le utána,  az ennivaló falatokat is.Egy idő után, únott mozdulattal tette el a megmarad  ennivalót, és szemébe valami idegen fény gyúlt. Előbb még mosolyra hajlottak vonalai , de rövid időn belül egyre mogorvább , befeléforduló , söt félelmetes arcot vett fel.

          Sálikónak eszébe jutott a pisztoly, amit szokatlan módon az oldaltáskájában hordott. Ez gondolkodóba ejtette, mert nem értette az összefüggéseket. Egyre kiváncsibb lett mert--az orosz  tiszt fizimiskája egyre félelmetesebbé vált. Látszott rajta , hogy valami gyötri, valami kimondhatatlan fájdalom emészti, ami bármilkor gyülöletté fajulhat. És onnan már csak egy röpke eltévedt részeg  gondolat kell , hogy elövegye pisztolyát.

          Szabályosan félelmetes volt. A fülkében az emberek riadtan  ültek egy darabig, majd egy idő után önkéntesen felálltak és elhagyták az utazó fülkét. Szólni senki sem mert , még Sálikó sem-- ő úgy tett mintha közömbös lenne neki a dolog , pedig, igenis idegeit megfeszitve figyelt, miközben azon gondolkodott, hogy mit tegyen, illetve  mit tehet.

          Kis idő elmúltával, az orosz tiszt megnyúgodni látszott-- arca kisimult és újra jellegtelenné vált. Aztán beszélni kezdett anélkül, hogy Sálikó megszólitotta volna.

--Ide figyelj fiam-- hangja barátságos volt de érződött rajta , hogy csak visszafogja magát, mert minden szavából áradt a keserűség a bánat és a gyülölet. Nincs kinek elmondanom, de kikivánkozik belőlem-- neked mondom el, hogy mi bánt engem. Elmondom,  mert el kell mondjam , hogy megkönnyebüljek-- mert nekem már senkim sincs, apám, anyám, odavesztek Moszkvába --mielőtt én még haza értem volna a frontról-- egy nappal a a front fordulása előtt ezerkilencszáz negyvenháromban. A feleségem, és a tizenhat éves fiam elmenekültek Moszkvából, de a feleségem később összeállt egy magyar tiszttel, és Kolozsvárra mentek. Ezt a volt szomszédaimtól, és barátaimtól  tudtam meg. Most én azért megyek oda , hogy leszámoljak a feleségemmel, meg a csábitójával.

         Sálikó pillanatokig hallgatott, de látszott rajta a megilletődöttség, hogy ilyen is létezik, hogy ilyen is megtörténhet-- nem talált szavakat, ezért csendben maradt, és csak nézte a szomorúságtól szenvedő katona tisztet. Sokáig nézték egymást szótlanul, majd a tiszt szólalt meg. De én, Kolozsváron véget vetek mindennek, mindennek, mindennek!--ismételte, teljes részegségben.

         Brassóba értek-- sokan szálltak le és sokan szálltak fel, de a Sálikóék fülkéjét igyekeztek elkerülni-- valahogy nem akartak egy levegőt szivni az orosz tiszttel. A vonat küszködve "mászta" meg a Kárpátokat,  illetve, kerülte meg , vagy elbújt az alagutjaiba. Amikor az alagutakba  haladtak, Sálikót félelem fogta el, mert gondolatai minduntalan a tiszt megcsalasán jártak, és azonosulni tudott, a becsapott, az elhagyott, a megcsalt férfi érzelmeivel.

         Sálikó, mindent egybevetett, és arra gondolt, hogy minden rossz ellenére mégis csak jó volt , hogy a tiszt közelébe maradt ,mert az mindenképpen megkönnyitette az utat, azt az utat aminek a megtételére vállalkoznia kellett , hogy újra ölelhesse, csókolhassa szerelmét Nagynét. Úgy tűnt neki , mintha a vonat gyorsabban haladna -- gyorsabban is haladt, mert most már a Kárpát-medence belséjében, az  enyhén lejtő dombvidékén pöfögött. 

         Az orosz tiszt mindebből semmit sem érzékelt mert Brassó után elszenderedett, úgyannyira, hogy Kolozsváron már Sálikónak kellett ébresztenie, és közölni vele, hogy   célhoz ért.